Nehéz volt, borzasztóan nehéz volt hazudni. Úgy a szemébe nézni Stefannak, hogy közben tekintetét könnyek árasszák el, ábrázata pedig olyan gyászos, hogy a szívem megszakadt. Pedig nem ismertem őt, olyan volt számomra, mint egy idegen. A fájdalma mégis valóságos volt, majdnem meginogtam, de sikerült a lakatot a számon tartani, és hallgatni. Nehezen, mert mindent láttam a túlvilágról, amiről jelenleg kiöntötte a szívét nekem, láttam, Damon élete hogyan változott meg Elena miatt, ahogy azt is, milyen fájdalmat éltek meg a többiek, mikor a megtért Damont elveszítették. Mikor Stefan egyetlen rokona meghalt, aki még maradt neki. A szomorú arckifejezésem ezúttal teljesen őszinte volt, igazán átéreztem az előttem álló férfi bánatát, még türtőztetnem is kellett magam, hogy ne hullajtsak könnyeket miatta. Az érzelmek,már megint azok az érzelmek próbálják meg tönkretenni az életem. Nem akartam lebukni, ezért nem is árultam el magam, pedig már a nyelvem hegyén volt a vallomásom. De újfent lenyeltem, nem mondtam semmit, Stefan szavaira figyeltem, és már azon agyaltam, hogyan tudnék mihamarabb lelépni innen. - Tudom Stefan. Én is küzdöttem érte, amióta csak belé szerettem. És nekem is fáj, de te nem tehetsz semmiről. Én is meghaltam azon az estén, hogy segíteni tudjunk neked, és ez a mi döntésünk volt. - Örültem, hogy azon az estén én is ott voltam, első kézből tudtam mindent arról a bizonyos eseményről, nem volt nehéz az eseményekről beszélnem. Csak épp nem én voltam az a hős, aki Stefan segítségére sietett Damonnel együtt, én csak egy szemlélő voltam, aki észrevétlenül átslisszant a túlvilágról. Akit egyedül Bonnie látott, akin átkeltem, de ő is halott volt. Senki sem tudta a titkom. Az én szemembe is könnyek szöktek, amikor arcát végigszántotta egy könnycsepp, de sikerült kipislognom a szememből, mielőtt még elszabadult volna.Tovább hallgatom, kezeim ekkor már karját érintették, de egyszeriben szerettem volna elengedni őt, s elsétálni. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne engedjem el, bár testem szüntelenül reszketett. A levegőt kissé nehezen szedtem, szavaira pedig nem reagáltam, féltem, hogy mit felelnék. Csak a fejemet ingattam nagyot nyelve, hátha néhány perc alatt helyre tudok rázódni annyira, hogy feleljek, de aztán feltette azt a kérdést, a térdem pedig megremegett. Gyenge voltam, egy gyenge, halandó ember, aki nem volt ura az érzelmeinek. A kétezer év bezártság, és a túlvilágon töltött hónapok sem segítettek megtanulni kezelni őket. Össze voltam törve még mindig,snéha a saját szememnek sem tudtam hinni. Hogy lennék képes a szemébe hazudni egy gyászoló embernek? Megköszörültem a torkom, és néhány másodperc hallgatás után összeszedtem minden bátorságom. Ujjaimat elemeltem a karjáról, kiszakadva az érintéséből, és másik kezemmel még inkább megkapaszkodtam a korlátba. - Nagyon sajnálom, de... A fenébe! - szitkozódtam halkan, egy pillanatra a cipőmre nézve, majd újra őrá. - Nem Elena vagyok. - vallottam be zavartan, és nem sok kellett, hogy az ellenkező irányba rohanjak. Ellenben továbbra is ott álltam, bátran, és őszintén, várva Stefan reakcióját.
Jelenleg haldoklom.. S hogy miért is? Ez még komolyan kérdés?! Ah, ne már..! Jól van, oké, megértem, értetlen vagy. Igazából néha megesik, hiszen a rohanó világ ütemében még azt is elfelejtik egyesek, hogy mi is a nevük, s nem, hogy szinte másodpercekig gondolkoznak azon, miszerint voltaképpen: "Oh, basszus, most hány éves is vagyok?" Tehát... hol is jártam? Igen, igen, haldoklom. Azért, mert a világ legrosszabb szituációja az maga Stefan Salvatore logikája, ennél bonyolultabb, s szánalmasabb elmével -, vagy csak simán gondolkozás móddal - még nem találkoztam. Komolyan mondom! Jobb, mint egy szappanopera. Csak egy szék kell a távolban, amelyen helyet foglalsz, és egy pop-corn, aztán kezdődhet a show. Ez az... izgatott vagy? S hogy én még mennyire! Esküszöm... előbb lennék szadista, mindenféle kínzáson túlesve, mintsem ő legyek. Komolyan. Szóval a mostani helyzetem egy rémálom, sőt kifejezetten olyan, mintha egy nyálas sorozat főszereplője lennék. Eljátszom Stefant, megértem Stefant, előadom Stefan érzelmeit, aminek értelme nincs, de kell, aztán... esküszöm, Damon-nek jutott az ész! Aztán ott van Amara, aki próbálja előadni azt a kis... nyomorultat -, Elenát. Tökéletesen beillik a Salvatorekhoz, hiszen tud... mit is tud? Nyávogni, mártír lenni, szenvedni - ugyancsak értelmetlenül -, és apropó... játszani. Van sötét oldaluk, amitől menekülnek... Nem egy személyről van szó persze, hanem mindhármukról egyszerre! Idegesítő kis nő, akitől a tapéta tetejéig mászom. Viszont visszatérve az egykoron szeretett nőre... eljátssza, előadja, s olyan ironikus. Pont tőle, hogy Damon halála bánthatná. Bár a gondolataiban, szüntelenül helyet kapok. Sosem olvastam volna az elméjében, de most teljesen más a helyzet... Elakar felejteni, s ezt talán támogatnom kellene. Akkor... megnyugodna, s tovább léphetne. Talán. - Miért ne mondjak ilyet, Elena? - Megfeszülnek az arcvonásaim, ahogy némileg megemelem a hangszínemet, miközben megremegnek a szavak. - Mond csak... miért ne tegyem?! Azok után, hogy annyi éven át küzdöttem miatta! Azt akartam, hogy jobb legyen, s amikor végre az lett, sőt esélye volt magára a boldogságra, akkor meghal.. meghal értelmetlenül. Holott nem ő volt halott előtte, hanem én! - Fakadok ki, ahogy egy könnycsepp folyik le az arcomon, amelyet azonnal le is törlök. Még képes vagyok a sírásra?! Meglepő, holott köztudottan nincs szívem... talán csak valami a szemembe ment, mindenesetre hitelesnek érzem. Nagyon is... hiszen minden ok nélkül ezt tenné Stefan, de hogy miért? Na az egy jó kérdés! - Pedig... én mindent megtettem, s hiába nem akarom elfogadni, avagy szembe nézni a ténnyel, de muszáj... - Rázom meg a fejem feladón. - ...muszáj, mert tényleg halott, s ebből nincs visszaút. Elment... ezt, ezt nem tudom feldolgozni, s hiába húzok magam elé falat, ha sosem fogok tudni tovább lépni rajta. - Mélyen szívom magamba a levegőt, ingerülten, s mégis fájdalmasan. Percek múltán megfogom a kezét, amelyet a karomra tett. - Szerinted, Elena... - Pillantok elfelé. - ...valaha is megbékélünk ezzel? - Halkan kérdezem, meg-megállva, ahogy a vízre pillantok nem sokára. Fürkészem, s elveszek a mélységébe, mintha csak ő lennék -, álmaimban sem lennék Stefan. Gyűlölöm, utálom, gyűlölöm, utálom... Ez pedig eléggé jó két szavas nyugtató, ami azt illeti.
Nehéz volt úgy néznem Stefanra, hogy közben nem juttatta eszembe Silast. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam már rá, hogy nem éreztem semmit iránta, de még én magam sem tudtam, hogy mit. Az érzés általában szorította a mellkasomat, mintha a szívem nem akarna a helyén maradni, de legalább könnyeket nem csalt a szemembe. Túltettem magam rajta. Ezt volt, hogy egy nap többször is el kellett ismételnem, gyengébb pillanataimban ugyanis kételkedtem ebben. Újra felpillantottam az égre, azt képzelve, hogy Silas odafentről pillant le rám, bár a gondolatba beleremegtem. Összébb húztam magamon a szürke kardigánt, amit nagy sietősen kaptam magamra a motelszobában, mintha csak a hűvös levegőtől rázkódtam volna meg, nem pedig az emlékektől. Igyekeztem emlékeztetni magam rá, hogy most Elena Gilbert vagyok, a fiatal vámpír, nem Amara, a hasonmások "anyja". Nem volt egyszerű, de a Gilbert lány nem különbözött tőlem túl sokban, így részben csak önmagamat kellett adnom, s figyelnem, hogy ne szóljam el magam, ne hibázzak. A levegőt visszatartva figyeltem Stefant, vártam, mikor töri meg a csöndet, s amikor kiejtette a nevet, akinek épp tettettem magam, hatalmas kő esett le a szívemről. Damon említésére gyászos pillantást küldtem a férfi irányába, mintha csakugyan a szívem szakadna meg, amiért meghalt a szerelmem. Sokat segített, hogy jómagam is elveszítettem a férfit, aki miatt valamikor hevesebben vert a szívem, csak épp... az érzések jobban elhalványultak ez a néhány hónap során, mint a bezárva töltött évszázadok alatt. - Ne... Ne mondj ilyet, Stefan! Damonnek élnie kellene, de nem a te károdon. Gyűlölném magam, ha a saját önzőségem miatt veszítenélek el téged. - És bingó. Csak józan ésszel kellett gondolkodnom, hogy ráérezzek, mit mondana Elena egy ilyen helyzetben. Enyhe bűntudatot éreztem, amiért másnak adom ki magam, de próbáltam elhessegetni, ahogy azt a gondolatmenetemet is, miszerint ez a beszélgetés után bizonyára elég hamar ki fog derülni az ittlétem. - Nehéz. Nehéz volt, különösen nélküled. Még mindig pokolian fáj, de ne emészd magad emiatt, kérlek! Egyikünk sem talált módot a visszahozására. - ajkaim egy apró, szomorú mosolyra húzódtak a hangom elhalkulása után. Tettem egy kis lépést oldalra, Stefan irányába, és megérintettem a karját, mintegy nyugtatásképp, s ezáltal kicsit én is megkönnyebbültem. A férfi tényleg itt volt, meg tudtam érinteni, nem volt halott, nem volt képzelgés. Ugyanakkor borzalmas volt nézni, hogy így szenved, míg én... nem érzek semmi egyebet, csak önsajnálatot.
Mily' szép is maga a gondolat, miszerint holtan fekszem a saját kis síromban... Legalábbis egyes egyedek, leragadtak ennél az apró momentumnál, amit persze, nem igazán bánok, hiszen annál nagyobb lesz a meglepetés, amikor is bejelentem a visszatértem örömének pillanatát. Mennyi döbbent arc, s pislogó szempáros.. Oké, nem várok semmi ilyesmit, de szó nélkül sem hagyhatom a tetteiket. Olyan ez, mint egy taktikai játék, némi fűszerként játékkal ízesítve meg. Sakkozhatnánk e percek vonulatában valójából, s míg egyesek egyszerű kis áldozatokká válnának, nos addig mások a menekülést választanák. Vajon mennyien lennének bátrak kivárni a végső csapást, s majdan romba dőlni egy átkozott téveszméjük miatt? Ellenem senkinek sincs esélye, s nem azért, mert annyira egoista vagyok, hanem amiatt, mert képtelenek nagyban gondolkozni... "Egymás szeretetéből nyerünk erőt...", vagy "Örökkön-örökké együtt leszünk.." Ugyan már az ilyen teóriákkal.. Meddig tart az örökké szó, amíg valaki meg nem hal? Könnyed léptekkel haladtam a magam útján, az éjszaka sötétjében, avagy a feketeség palástjában. Néha vicces, hogy mi mindenre nem vagyok hajlandó, most mégsem vártam társaságot... Egy kis egyedüllét, séta a magányos Mystic Falls külterületén, s töprengés, amellyel becserkészem a legújabb áldozatomat - Victor-t. Valamit valamiért, szokás mondani, s én bőven élek a helyzet előnyének minden egyes vonulatával.. Várva a megfelelő alkalmat, a tökéletes időzítéssel párosítván. Finoman veszek magamhoz levegőt, míg egy kegyetlen kis mosolyra húzódnak az ajkaim. Élvezettel tölt el a gondolat, hogy nem sokára beindíthatom mindkét helyszínen a játékom... Azt hiszem, se Klaus-ék, sőt se Stefan-ék nem fognak unalomban meghalni nélkülem. Vicces, miként is omolhat porba egy hőn áhított képzet.. A pillanatok tört része alatt fagy le, azaz ominózus mosoly az arcomról, ugyanis a Wickery hídhoz közeledvén kiszúrok egy női alakot. Már csak... igen, pontosan ez hiányzott a napirendemből. Egy nyávogó kis nő, aki keresztbe szelheti a terveim, avagy, akit meg kellesz fojtanom, miszerint ki ne nyithassa még a száját. A hajamba túrok, összeborzolva a fürtjeim, és belőve a Stefan-féle hősfrizurám. Íme, megjöttem, és megmentem a világot Superman-ként. Úristen... szánalmasság a köbön, s ha ez... ez az árnyékmás a szó szerinti tükörképem, akkor menten elásom magam mindörökre. A szemeimet forgatom, ahogy egy pillanatra megállok. Kigombolom a kék zakóm gombjait, s ezzel megmutatkozik a vérvörös színű ingem, ami sajnálatosan nem vérrel festett -, már, ha valaki erre gondolt volna. Megközelítem a fiatal hölgyeményt, aki nagyon egy hasonmásra hasonlít... Már el is könyvelném egy nyomorult kis személynek, amikor is sikerül fürkésznem az elméjében. Rám gondol, de nem hinné, hogy én lennék, így rögtön Stefan-ra pártol. Érdeklődő tekintettel fürkészem végig a cselekedeteit, miként végül még közelebb lépek. Kezeimet megtámasztva a korláton, az égre tekintek. - Elena... - Halkan ejtem ki a nevet, amelynek elakarja magát könyveltetni, a drága Amara. - ...olyan rég volt. - Rázom meg a fejem, előadva azt, miszerint Damon elvesztése, a világfájdalmat jelenti a lelkemnek. - Damon... és ez az egész. - Pislogva nézek le a víz felé. - Emlékszel arra a napra, amikor is Mattel a vízbe zuhantatok? Megváltozott a bátyámban, és bennem is valami. Tudtuk, hogy nem veszíthetünk el... s az akkori érzelmeknek már nyoma sincs. Sikerült megállapodnod a bátyám oldalán, s én igazán örültem nektek. De ez... ez az értelmetlen halál elszakított titeket. S nem értem, hogy én magam miért élhetek, ha ő.... ő nem. - Sóhajtok fel fájdalmasan, majdan rápillantok. - Tudom, hogy fáj. - Nézek az íriszeibe igencsak mélyen. - Ugyanakkor... csak átmenetileg jöttem vissza. Itthon hagytam valamit... de nem mertem bemenni egész nap a házba, ugyanis... minden tárgy ráemlékeztet. - Magyarázom, befejezve a beszédet. - De mesélj... milyen... milyen volt itt? Azonkívül, hogy én sikertelenül éltem meg a nyári hónapokat, hisz' a visszahozásra nem találtam egyetlen opciót sem, pedig... - A könnyek szélén állok. Micsoda nyál.... micsoda színjáték! Stefan helyében, már ezerszer lefuttattam volna az agyamban egy perc alatt, miként: "hol is van a kötél?"
Megint a városon kívül voltam. Szerettem esténként odakint lenni, a csillagos eget bámulni, távol az emberektől. Nagyobb biztonságban éreztem magam az éjszaka közepén egyedül, mintha egy tömegnyi idegen vett volna körbe. Nem bíztam senkiben, még saját magamat sem ismertem ki, csak épp kezdtem rájönni, hogy ki voltam a múltban, s ki vagyok a jelenben, vagy ki lehetek a távoli jövőben. Előttem állt egy teljes emberi élet, s még a halál gondolata sem riasztott meg. Az örökkévalóság annál inkább. Néha rettegtem, hogy valami történik velem, vámpírrá változom, mert akkor minden kezdődne elölről. Nem vágytam az örökkévalóságra, csak egy egyszerű, halandó életre. A túlvilág megszűnt, így ha meghalok, nem kell szenvednem, csak megszűnök létezni, vagy a lelkem továbblép... mindkét opció megfelelő volt. A halandóság pedig inkább volt izgalmas, mint rémisztő. Visszatértem, hogy új életet kezdjek, lehetőleg szerelem nélkül, mert a távoli múltban az tett tönkre mindent. Silas iránt érzett szerelmem már elhalványodott. A férfi még mindig fontos volt nekem, békében váltunk el, de egy részem őt okolta mindenért. A boszorkányvért, ami az ereiben csörgedezett, s ami miatt képes volt létrehozni a halhatatlanságot, amivel a természetet köpte szembe, önmagával együtt. Megannyiszor megbántam már, hogy beleszerettem, hogy elfogadtam az ostoba tervét és megittam vele a bájitalt. De új esélyt kaptam, egy lehetőséget, hogy helyrehozzam az életem, és úgy éljem azt le, ahogyan azt akkoriban kellett volna. Léptek zaja ütötte meg a füleimet, valaki közeledett, de ezt már csak akkor tudtam megállapítani, mikor egészen közel ért hozzám. Felé fordultam, s amikor az ismerős arc nézett szembe velem, megremegett a térdem, amit igyekeztem elrejteni. Megragadtam a korlátot, és egy mosolyt erőltettem magamra. A szívem hevesen vert, ami miatt még feszültebb lettem, hiszen az ifjabb Salvatore vámpír volt, kitűnő hallással. Felsóhajtottam, mintha valami bántana, de a műmosolyt igyekeztem fenntartani. A koromnak köszönhetően sikerült egy életszerűbb arckifejezést öltenem magamra, s mivel az agyam végre felfogta, hogy nem Silas áll előttem, a szívverésem is csillapodni kezdett. - Stefan! - köszöntöttem kisebb lelkesedéssel. - Nem tudtam, hogy már visszatértél a városba. - reméltem, hogy nem nyúltam mellé, s valóban nemrég térhetett vissza onnan, ahol az egész nyarat töltötte, valamint, hogy nem futott még össze Elenával. Ettől függött, hogy rájön-e mindenki az itt tartózkodásomra, vagy még tudom húzni a lebukásom. Eddig sikerrel jártam, eltitkoltam, de tudtam, hogy ez nem mehet örökké. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy élek, de... ez remélhetőleg minél később következik be.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Nehéz volt, borzasztóan nehéz volt hazudni. Úgy a szemébe nézni Stefannak, hogy közben tekintetét könnyek árasszák el, ábrázata pedig olyan gyászos, hogy a szívem megszakadt. Pedig nem ismertem őt, olyan volt számomra, mint egy idegen. A fájdalma mégis valóságos volt, majdnem meginogtam, de sikerült a lakatot a számon tartani, és hallgatni. Nehezen, mert mindent láttam a túlvilágról, amiről jelenleg kiöntötte a szívét nekem, láttam, Damon élete hogyan változott meg Elena miatt, ahogy azt is, milyen fájdalmat éltek meg a többiek, mikor a megtért Damont elveszítették. Mikor Stefan egyetlen rokona meghalt, aki még maradt neki. A szomorú arckifejezésem ezúttal teljesen őszinte volt, igazán átéreztem az előttem álló férfi bánatát, még türtőztetnem is kellett magam, hogy ne hullajtsak könnyeket miatta. Az érzelmek,már megint azok az érzelmek próbálják meg tönkretenni az életem. Nem akartam lebukni, ezért nem is árultam el magam, pedig már a nyelvem hegyén volt a vallomásom. De újfent lenyeltem, nem mondtam semmit, Stefan szavaira figyeltem, és már azon agyaltam, hogyan tudnék mihamarabb lelépni innen. - Tudom Stefan. Én is küzdöttem érte, amióta csak belé szerettem. És nekem is fáj, de te nem tehetsz semmiről. Én is meghaltam azon az estén, hogy segíteni tudjunk neked, és ez a mi döntésünk volt. - Örültem, hogy azon az estén én is ott voltam, első kézből tudtam mindent arról a bizonyos eseményről, nem volt nehéz az eseményekről beszélnem. Csak épp nem én voltam az a hős, aki Stefan segítségére sietett Damonnel együtt, én csak egy szemlélő voltam, aki észrevétlenül átslisszant a túlvilágról. Akit egyedül Bonnie látott, akin átkeltem, de ő is halott volt. Senki sem tudta a titkom. Az én szemembe is könnyek szöktek, amikor arcát végigszántotta egy könnycsepp, de sikerült kipislognom a szememből, mielőtt még elszabadult volna.Tovább hallgatom, kezeim ekkor már karját érintették, de egyszeriben szerettem volna elengedni őt, s elsétálni. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne engedjem el, bár testem szüntelenül reszketett. A levegőt kissé nehezen szedtem, szavaira pedig nem reagáltam, féltem, hogy mit felelnék. Csak a fejemet ingattam nagyot nyelve, hátha néhány perc alatt helyre tudok rázódni annyira, hogy feleljek, de aztán feltette azt a kérdést, a térdem pedig megremegett. Gyenge voltam, egy gyenge, halandó ember, aki nem volt ura az érzelmeinek. A kétezer év bezártság, és a túlvilágon töltött hónapok sem segítettek megtanulni kezelni őket. Össze voltam törve még mindig,snéha a saját szememnek sem tudtam hinni. Hogy lennék képes a szemébe hazudni egy gyászoló embernek? Megköszörültem a torkom, és néhány másodperc hallgatás után összeszedtem minden bátorságom. Ujjaimat elemeltem a karjáról, kiszakadva az érintéséből, és másik kezemmel még inkább megkapaszkodtam a korlátba. - Nagyon sajnálom, de... A fenébe! - szitkozódtam halkan, egy pillanatra a cipőmre nézve, majd újra őrá. - Nem Elena vagyok. - vallottam be zavartan, és nem sok kellett, hogy az ellenkező irányba rohanjak. Ellenben továbbra is ott álltam, bátran, és őszintén, várva Stefan reakcióját.
Nehéz volt úgy néznem Stefanra, hogy közben nem juttatta eszembe Silast. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam már rá, hogy nem éreztem semmit iránta, de még én magam sem tudtam, hogy mit. Az érzés általában szorította a mellkasomat, mintha a szívem nem akarna a helyén maradni, de legalább könnyeket nem csalt a szemembe. Túltettem magam rajta. Ezt volt, hogy egy nap többször is el kellett ismételnem, gyengébb pillanataimban ugyanis kételkedtem ebben. Újra felpillantottam az égre, azt képzelve, hogy Silas odafentről pillant le rám, bár a gondolatba beleremegtem. Összébb húztam magamon a szürke kardigánt, amit nagy sietősen kaptam magamra a motelszobában, mintha csak a hűvös levegőtől rázkódtam volna meg, nem pedig az emlékektől. Igyekeztem emlékeztetni magam rá, hogy most Elena Gilbert vagyok, a fiatal vámpír, nem Amara, a hasonmások "anyja". Nem volt egyszerű, de a Gilbert lány nem különbözött tőlem túl sokban, így részben csak önmagamat kellett adnom, s figyelnem, hogy ne szóljam el magam, ne hibázzak. A levegőt visszatartva figyeltem Stefant, vártam, mikor töri meg a csöndet, s amikor kiejtette a nevet, akinek épp tettettem magam, hatalmas kő esett le a szívemről. Damon említésére gyászos pillantást küldtem a férfi irányába, mintha csakugyan a szívem szakadna meg, amiért meghalt a szerelmem. Sokat segített, hogy jómagam is elveszítettem a férfit, aki miatt valamikor hevesebben vert a szívem, csak épp... az érzések jobban elhalványultak ez a néhány hónap során, mint a bezárva töltött évszázadok alatt. - Ne... Ne mondj ilyet, Stefan! Damonnek élnie kellene, de nem a te károdon. Gyűlölném magam, ha a saját önzőségem miatt veszítenélek el téged. - És bingó. Csak józan ésszel kellett gondolkodnom, hogy ráérezzek, mit mondana Elena egy ilyen helyzetben. Enyhe bűntudatot éreztem, amiért másnak adom ki magam, de próbáltam elhessegetni, ahogy azt a gondolatmenetemet is, miszerint ez a beszélgetés után bizonyára elég hamar ki fog derülni az ittlétem. - Nehéz. Nehéz volt, különösen nélküled. Még mindig pokolian fáj, de ne emészd magad emiatt, kérlek! Egyikünk sem talált módot a visszahozására. - ajkaim egy apró, szomorú mosolyra húzódtak a hangom elhalkulása után. Tettem egy kis lépést oldalra, Stefan irányába, és megérintettem a karját, mintegy nyugtatásképp, s ezáltal kicsit én is megkönnyebbültem. A férfi tényleg itt volt, meg tudtam érinteni, nem volt halott, nem volt képzelgés. Ugyanakkor borzalmas volt nézni, hogy így szenved, míg én... nem érzek semmi egyebet, csak önsajnálatot. 
◆ 
