Fogalmam nincs, hogy hogy fog végződni ez a kis csevej, de sztine biztos voltam benne, hogy nem mosollyal és öleléssel. Minek jött vissza egyáltalán? Ez az egy gondolat háborgott az agyamban már azóta, mióta megtudtam, hogy a Mikaelsonok itt vannak New Orleansban. Miért most? Biztosan történt valami, csak egyelőre hűséges szemeim és füleim még nincsenek tisztában azzal a valamivel. Tudom, hogy Elijah is itt van, és ez csak azt jelentheti, hogy az egész családra hatással van az a valami. Igyekszem elnyomni magamban a vágyat, a gondolatot, hogy Rebekah is itt van. Hogy visszajött ő is.
~Ha itt lesz, tudni fogsz róla ~emlékeztetem magam, hiszen a hozzám közel állóak tudják, mit érzek a Szőke Eredeti iránt és tiszteletben tartják az érzéseimet. Addig jó, amíg vannak - szokták mondani. És ezt jelzi az is, mikor felmegy benne a pumpa Klaus válasza után. Fogalma sincs, hogy mit akar ezzel elérni. de az biztos, hogy összeszorítom a fogaimat a válaszát hallgatva.
- Nem, Klaus. Tévedsz. Örültem, amikor megláttalak és megtudtam, hogy visszatértél. Egy pillanatig - csak egy pillanatig - azt hittem, hogy miattam. De tévedtem. Mint akkor, amikor vártalak titeket, hogy üzenjetek, hogy szóljatok, hogy hagyjam itt a várost és menjek utanáatok. De nem jött semmiféle üzenet. Még Rebekah-tól sem.... - válaszolok először halkan, majd egyre inkább felemelem a hangmat, amiből csak úgy sugárzik a csalódottság, a reménytelenség és még valami más is. Az undor és a harag. Mert való igaz, hogy most tökéletes az életem. Valóban New Orleans trónján ülök királyként, és én irányítom az itteni vámpírközösséget. De a "családom", az igazi családom, akiket én annak tartottam, elhagytak és vissza se néztek. Úgy megfeledkeztek rólam, mint egy sarokba dobott koszos zokniról.
Remélem, hogy nem érezte a hangomban rejlő keserűséget, mikor a húgát is megemlítettem neki. Rá vártam a leginkább. Rá számítottam a leginkább. Akkor. És most is.
-A vendégem vagy, Klaus. A testvéreid is. Vengédül látlak a házamban, a városomban. Maradnátok? Szuper! Egy darabig. De ez az én városom, az én közösségem és nem fogom hagyni, hogy ide gyere és belerontdíts a tökéletesen felépített világomba! - állok fel, rátámaszkodok az asztalra és halk, fenyegető módon nézek Klaus szemébe, miközben a szavaimat suttogom úgy, hogy tökéletesen jól hallhassa, de mások ne.
- Üdv itthon! - súgom még az utolsó szavakat, majd ha hagyja, akkor fogom magam és távozok az ivóból, hogy kicsit lenyugodhassak és összeszedhessem a gondolataimat.

Nem tudom, hogy mi lesz ennek a kis csevejnek a vége, de az a helyzet, hogy a bizalmam ezzel nem nőtt, hanem valami furcsa oknál fogva csökkent Klaus iránt. Követ. Ebben biztos voltam, csak nem tudom miért. Persze őket is megfigyelik az erre legmegfelelőbb embereim. Legalábbis remélem, hogy Klaus nem vette észre őket, és nem tépte ki a gerincüket. Fogalmam sincs tehát, hogy hova fog kilyukadni ezt a kis találkozó, minden esetre belemegyek a játékba, a kis bájcsevejbe, és kérek egy whiskey-s poharat a kávém mellé. A hölgyet nem ma fogom megdöngetni, ez biztos és talán már nem is fogok "udvarolgatni" neki. Ki tudja, hogy Klaus mit fog kezdeni azzal az információval, hogy tetszik nekem ez az ember lány. A megjegyzésére, miszerint helyiekből nem iszunk, nem reagálok. Valóban nem. A többiekre mérges is szoktam lenni, ha megtudom. De én igyekszem eltüntetni az ilyesfajta nyomaimat. És amiről nem tud senki, az senkinek nem fáj, nemde bár?
A megnevezésre elkomorulok. Nagy Marcel. Ebből is látszik, hogy mennyire féltékeny, és hogy mennyire nem szavaz nekem bizalmat. Frusztráló, az biztos. Nem akarok gyanúsítgatni, egyszerűen csak megjegyzem, hogy furcsállom, hogy itt keresett meg és nem a házban.
- Ezúttal? - vigyorodom el, majd a poharához koccintom a sajátomat, és lehajtom a feles bourbont.
- Ez megnyugtató, Klaus. Szóval akkor csak úgy körbenéztél a városban? Remélem, tetszik, amit látsz. - kérdezek vissza, hiszen a körbeszimatolt kifejezés valami furcsa nyomozásra, kíváncsiságra utal. Érdekel, hogy mire is kíváncsi pontosan az apám.

Mélyen legbelül sejtem, hogy Klaus sem bízik bennem úgy, ahogyan én sem bennem. Furcsa kettősség ez, hiszen valóban a Mikaelsonoké volt ez a város. De aztán elmentek. Itt hagyták. Úgy, ahogy engem is itt hagytak. Azóta már kiderült, hogy halottnak hittek. De egyikük sem jött vissza, hogy megbizonyosodjon róla. Még Rebekah sem. Ez az, ami ketté törte a már nem dobogó szívemet, és ami megkeményített. Sem a szerelmem, sem az apám nem jött vissza azért, hogy a holttestem felett ejtsen néhány könnyet, vagy legalább igyon egy pohár whiskey-t. És szinte biztos vagyok benne, hogy ezt hosszú életem végéig nem fogom megbocsájtani egyiküknek sem. Azonban szeretnék nyitni, szeretném, hogyha hasonlatos kapcsolt lenne közöttünk, mint régen volt. Habár régen sem voltam teljes értékű családtag, jól éreztem magam, és örültem, hogy Klaus tanítgatott. Megtanított mindenre, amit ő tudott, talán még többre is. Azt hiszem az fáj neki a legjobban, hogy ezzel a tudással lettem New Orleans új királa. És az is maradok, ha rajtam múlik...
- Két évszázad sok idő, Klaus. Azért már megtanultam uralni az éhségemet. - jelentem ki komolyan, majd kicsit közelebb hajolok hozzá és suttogóra fogom:
- Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy korty nem fér bele egy-egy randevú alkalmával - vigyorodom el csibészesen, majd amikor a hölgyemény visszaérkezik az italokkal, rá is vetek egy lágy, kedves mosolyt.
- Köszönöm. A vendégemre tekintettel hoznál nekem is egy whiskey-s poharat? - húzom el a számat, mintha teher lenne, de persze a végén elvigyorodok. Klaus kérdésére felvonom a szemöldökömet, majd lazán megvonom a vállamat.
- Nem akarok elsietni semmit. Nem komoly kapcsolatot akarok, de egy dugásra megvannak a jelöltjeim, és az nem ő. Kicsit randizgatni akarok, udvarolni, ilyesmi. Egy idő után elég unalmas csak a város irányításával foglalkozni... - magyarázom meg Klausnak a tetteimet, és azt, hogy miért nem igézem meg a nőt és döntöm itt hanyatt a pulton. Az utolsó mondatot a kaválmat kevergetve jegyzem meg és nem titkolom, kíváncsi vagyok, hogy milyen hatást kelt ez Klausban. Szinte biztos vagyok benne, hogy erősebben markolja majd a poharat és lenyel egy súlyos sértést, vagy dührohamot. Felpillantok és mélyen a szemébe nézek, várva a reakciót. A megjegyzésére miszerint akkor látogat meg, amikor akar, csak biccentek.
- Valóban, egy régi jó barátot, egy családtagot - emelem ki a szót hangsúlyozva - bármikor szívesen látok és elsőbbléget élvez. Csak furcsa, hogy pont itt, ebben a bárban látogatsz meg. - magyarázom a kérdésemet. Azt hittem valami konkrét dologért jött, de ha ez a konkrét dolog csupán egy üveg whiskey, azt sem bánom. Rákérdeznék a többiekre, konkrétan a húgára, de nem merek. Félek. Nem Klaustól. Tőle nem tartok. Erősebb, mint én, de mögöttem áll egy egész vámpír közösség, akik hűek hozzám és nem félelemből. Csak félek, hogy a többiek nem jönnek. Hogy Rebekah nem jön vissza. Még így se, hogy Klaus nyilvánvalóan megemlítette neki, hogy nem vesztem oda a tűzben. Remélem...

Ahogy leadom a rendelésemet, meghallom "apám" ismerős hangját. Igyekszem nem pofát vágni, egy pillanatra lehunyom a szememet és veszek egy nagy levegőt, majd széls mosollyal fordulok Klaus alakja felé. A megjegyzésére nem reagálo addig, amíg ott van a pincérnő, aki valóban zavarba jön Klaus további megjegyzéseitől. Felvonom a szemöldökömet, úgy figyelem az aprócska pírt, amely még élesebb és erőteljesebb lesz Klaus beszólása miatt, majd mikor magunkra hagy a leányzó, a vámpír felé fordulok, és intek neki, hogy üljön le velem szemben.
-Tudod, a kellemesen kávézgató férfiak jobban bejönnek a nőknek, mint a részeg whiskeysek. De persze csak most vagyok ilyen jófiú. A bourbont soha nem cserélném el semmire - magyarázom a "váltás" okát, majd egy vigyort is megeresztek. Valóban egy jó whiskey sose rossz.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? - rakom el látványosan a dolgaimat, és Klausra figyelek. Azt hiszem, hogy habár szent a béke, egy kicsit még mindketten bizalmatlanok vagyunk, és eszembe jut, hogy talán ő is követ, vagy figyeltet engem, ezért is talált meg ilyen hamar. Persze kérdés, hogy mióta keres.

Kicsit sok volt nekem ez az egész. Megjelennek az Eredetiek, beszambáznak a városba, mintha minden rendben lenne, és itt randalíroznak. Ráadásul Klaus még mindig Királynak érzi magát, holott már jó pár évtizede annak, hogy köze nincs a városomhoz. Idegesít, de valahogy örülök is annak, hogy itt van. Jó látni, és habár nem nagyon hiszek ebben az egész barátságos közös vezetéses-vendégeskedéses cuccban, azért jó érzés, hogy itt van és beszélünk. És ha ő itt van, hamarosan más is itt lesz… Kicsit megremeg a gyomrom erre a gondolatra, de igyekszem elhessegetni Rebekah gyönyörű arcának a képét, illatának emlékét. Igyekeztem megacélozni a lelkem és a szívem a Mikaelsonok irányába, hiszen itt hagytak. Itt hagytak a városban, a tűz martalékává válni és nem is kerestek utána. Soha többet. Most jutott eszükbe, hogy amúgy volt egy családtagjuk – habár persze mindketten tudjuk, hogy soha nem leszek igazi családtag – és egy városuk, ami az övéké volt. Volt. És ez a kulcsszó, amit Klausnak meg kell értenie és szeretném minél világosabban a fejébe verni. Most már az ÉN városomon New Orleans, és egész jól néz ki, szépen virágzik, sok a turista – ami ugye nekünk, vámpíroknak eléggé fontos. És igen, sok a vámpír is. Egy egész kis családod, csapatot hoztam össze. És erre baromi büszke vagyok, bárki bármit mond. A gondolataimat Sarah töri meg, a csinos pultos lány, aki nem rég kezdett a kedvenc klubomban. Nem sűrűn ücsörgök ilyen helyeken, de most választottam egy ablak melletti kis asztalt, ahonnan tökéletesen rálátok a pultra és – természetesen – rá. Kora délután van, még nem sokan vannak idebent, hiszen a muzsika és a buli majd csak 8 óra körül kezdődik. Ezért is választottam ezt az időpontot, hogy kicsit figyelhessem őt és talán még beszélgethessünk is.
Igen, szeretem Rebekah-t. Mindig is szeretni fogom, azt hiszem. De ugyan már, felnőtt férfi vagyok, szükségem van nőkre. És tény, hogy ez alatt a pár évtized alatt nem talált meg a nagy betűs szerelem. Talán nem is fog. De attól még eltölthetem az időmet csinos hölgyek társaságában, nemde?
- Helló Marcel! Mit hozhatok?  - köszönt a lány már ismerősen, hiszen néhányszor már meglátogattam itt. Arrébb tolom a laptopomat, amin éppen szerződéseket nézegetek, és döbbenetesen dögös mosolyt villantok felé.
- Szervusz Sarah! Egy feketét kérek, két cukorral és egy kis tejjel, köszönöm. – adom le a rendelést. Igyekszem mindig valami mást rendelni, és persze ott lapul a zsebemben egy kis vér is, hogy kicsit ízletesebbé tegyem azt a fránya kávét. Egy bájos „máris hozom” mosoly, és már el is libben az asztalomtól. Önelégülten húzom vissza magam elé a laptopot, és konstatálom a hevesebb szívdobogást és az enyhe pírt a lány arcán. Már a célegyenesben vagyok. Legközelebb talán elkérem a számát, és elhívom randizni. Talán.