Megmosolyogtatott a megelőlegezett bizalma, amivel felém fordult. Nehezen jövök ki a korombeli lányokkal, főleg, hogy elég sok dolgot kell titkolnom előlük, de Jane rendesnek tűnt. Sajnáltam, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnom vele szemben, viszont mindenképpen tudni akartam, mi köze a családomhoz. Egy ilyen nyom nem bukkan fel ok nélkül... pláne nem az orrom előtt, a semmiből. Jelentenie kell valamit, már csak az a kérdés, jót vagy rosszat hoz-e a fejemre.
- Nem, otthon vagyok... Nem dolgozom. Régebben babysitterkedtem, de most már nem. Viszont ettől még rengeteg dolgom van. A családom után kutatok...
Egyelőre nem mentem bele mélyebben. Apró célzásokat akartam csak elhinteni, hogy lássam, hogyan reagál. A kérdését hallva csak udvariasan mosolyogtam. Nem értettem, miért lovagolnak ennyit az emberek ezen az apuka-témán. Simán lehetne a gyerekem mesterséges megtermékenyítés eredménye is... Miért érdekel mindenkit ennyire, hogy a donor boldog-e?
- Egészen oda van tőle...
Ez egyáltalán nem hazugság, sőt, szerintem Klaus még soha nem volt ennyire oda meg vissza bármitől. Nem mintha olyan régóta vagy olyan mélyen ismerném, csak egy rövidet kavartam vele, és az pont elég is volt... elég sok mindenhez
- Oh, köszi, ez rendes tőled! - elvettem az üveget és kelletlenül ittam pár kortyot. Azt akartam, hogy velem tartson, valamivel muszáj volt még marasztalnom. Keresztbe tett ujjakkal vártam, hogy az óráját nézegetve mire jut végül, és egyből elmosolyodtam, amikor közölte, marad.
- Szuper! Mit dolgozol? - kíváncsiskodtam. Röviden biccentettem a néma invitálását látva, és felzárkóztam mellé. Tökéletes számomra az irány, így hát a nyomába szegődtem, ujjaimmal dús fürtjeimet túrva. Annyira meleg van... Miért kell pont nyári gyereknek lennie?
- Bármerre jó. Megállhatunk messzebb valamelyik árnyékos padnál - böktem jóval előbbre, miközben igazítottam egyet a táskámon. Érdeklődve hallgattam a testi épségünkre vonatkozó intelmét, mosolyt csalt vele az arcomra. Az emberek milyen könnyedén becsülnek le... Na persze nem ő az egyetlen, aki így látja.
- Nem csak te gondolod így, hanem az apja is. A felügyelete nélkül a házat sem hagyhatom el... - megvonom a vállam, mintha semmiség lenne, amit már sikerült megszoknom, pedig nagyon is zavar. Nem tudom, meddig kell várnom, hogy visszanyerjem a szabadságomat, de ha további hat hónapot, biztosan begolyózom a végére. - Kivéve, ha megszököm - teszem hozzá, cinkos mosolyt villantva a lányra. Azon kezdek el töprengeni, hogyan terelhetném vissza a beszélgetést egy számomra kedvezőbb mederbe, mondjuk a családfánk köré.
- Szóval, régóta élsz a városban? Mint a legtöbbektől hallottam, gondolom, már a nagyszüleid is itt éltek... Labonair... Olyan ismerősen cseng, mintha már hallottam volna valahol - kérdőn pillantok rá, hátha van valami ötlete rá. Kíváncsi vagyok a válaszára, arra meg főként, hogyan reagál a faggatózásomra. - A szüleiddel élsz, vagy esetleg már férjnél vagy?
A kérdezősködést igyekszem ártatlan érdeklődésnek beállítani. Remélem, nem veszi zokon és minél többet elárul magáról, hátha közben megoszt akár öntudatlanul is egy olyan információt, amire szükségem van. Le sem veszem róla a szemem, ahogy egymás mellett sétálunk az utcán.

Irigyeltem mindenkit, aki, nos... nem volt elég várandós ahhoz, hogy fusson. Hiányzott az aktív testmozgás, hiányzott, hogy az erőmet fitogtatva szétrúgjak pár hátsót. Az emberek úgy kezeltek, mióta elkezdett kerekedni a pocakom, mintha mozgássérült és szellemi fogyatékos lennék, ugyanis nem elég, hogy mindenhol előre engedtek és leültettek, ahol csak lehetett, hanem még lassan, tagoltan és artikuláltan is beszéltek hozzám, megérdeklődvén, minden rendben van-e, szükségem van-e valamire. Ilyenkor szerettem volna az arcukba nyomni a cipőm talpát, ehelyett azonban csak bájos mosolygással ugyanazt ismételgettem: persze, köszönöm, persze...
Mégsem ezért ragadt meg a figyelmem a lányon, hanem mert valami vonzott benne. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ismerem valahonnét, ami kész őrültségnek tűnt.
- Dehogy, kutya bajom! Rá se ránts - rámosolyogtam, és már vártam, mikor kezd el szabadkozni és hellyel kínálni. Komolyan, miért olyan nagy szám, ha valaki babát vár? Ezt csinálják a nők Éva óta, a pasik meg már egy migréntől kidőlnek.
- Köszönöm! Elég ügyetlen vagyok mostanság - A mosolyom egy fokkal őszintébb lett, ahogy segített összeszedni a lapokat. Belegyűrtem őket az oldaltáskámba, ám a nevét hallva döbbenten visszakaptam rá a tekintetem. Igyekeztem leplezni, hogy sokkolt volna a neve, mégsem sikerült teljesen elrejtenem gyanakvó pillantásomat. Oké, mennyi az esély rá, hogy két Labonair éljen egy városban? És vajon mit szólna hozzá, ha letépném róla a felsőjét, hogy lássam, van-e rajta olyan anyajegy, mint ami rajtam is?
Fogalmam sem volt, mit feleljek, ezért azt tettem, ami legelőször eszembe jutott: a kezemet nyújtva én is bemutatkoztam.
- Én meg Hayley vagyok, Hayley Marshall.
Közben végig azon kattogott az agyam, hogyan érhetném el, hogy maradjon még. Többet akartam tudni róla. Első látásra nem tűnt vérfarkasnak, de hát pont ez a trükk... első látásra senki sem tűnik annak. Ahogy rákérdezett a pocakomra, egyből a hasamhoz kaptam, és máris tudtam, hogy a lányom lesz a tökéletes ürügy.
- A negyedik hónapban járok. Nem olyan rég jöttem a városba, és azóta, hát... túlságosan elfoglalt voltam. - Őrült boszorkányok ártalmatlanítása, családi csetepaté, megszállott harc a város feletti uralomért, csak a szokásos - tettem hozzá magamban, miközben ugyanolyan kedvesen mosolyogtam a lányra. Úgy bámultam a palack vízre, mintha valami zakkant gyújtogató lennék.
- Ami azt illeti, egy kicsit szédülök... Tényleg nagyon meleg van - áttapogattam a homlokomat, teátrális sóhajokkal túrva bele kócos fürtjeimbe, míg másik kezemmel a pocakomat cirógattam. Igyekeztem minél szenvedőbb képet vágni, hogy biztosan ne hagyjon faképnél. - El tudnál esetleg kísérni meginni valamit? Nem szeretnélek feltartani, szóval mondd meg, ha baj, csak....
Kábán legyezgettem magam körül a levegőt, és közben a teste ruhátlan részeit vizsgáltam, hátha ismerős foltot pillantok meg valahol a bőrén. Csak reméltem, hogy a színjátékom elég erős ahhoz, hogy egy kicsit még szóval tarthassam.

Végre eléggé felmelegedett az idő ahhoz, hogy kiülhessek kicsit az utcára. Azon ritka napok egyike, amikor nincs mit csinálnom - na jó, ez erős túlzás, hiszen most is éppen jegyzeteket készítek. A családom utáni kutatás Cami minden hasznos könyve ellenére is elakadt. Úgy érzem, zsákutcába érkeztem, ahonnét nincs visszaút - de ha meg is találnám, ha vissza is fejtegetném az utat a tévútra jutott, utolsó lépések elé, onnan mégis merre indulhatnék? Semmi nyomom. A világon semmi.
Kissé irritáltan csapom be az ölemben a naplót, és a tollat kattogtatva, merengve körbepillantok. Sokan lézengenek a Bourbon streeten ez idő tájt, ami nem meglepő, hisz hétvége van és jó idő. Mindenfelé fiatalok, szerelmespárok és turisták - tudatlan, önmagukért élő emberek, akik nem is sejtik, miféle gondok nyomasztanak éppen. Nem sejtenek semmit az igazi világból: vagy pont, hogy az ő életük a valóság, és a miénk valami kitalált illúzió?
Megsimogatom a pocakomat. Egy rossz szavam nem lehet, a reggeli rosszullétektől eltekintve a lányom csodálatos természet. Még nem mutatkoztak meg rajta a tőlünk örökölt jegyek, ezért békés és nagyon jó az anyjához, nem kísérti őt extra rosszullétekkel, nem őrjíti meg a hormonjait - annyira. A napi hisztim természetesen megvan.
Úgy vélem, ideje mennem, semmi értelme feleslegesen ücsörögnöm a tömegben. A végén még Klaust is felidegesítem, amiért ennyire nyílt célpontot nyújtok a bosziknak. Már az is kész csoda, hogy néha el tudok lógni otthonról. Mostanában lekötik a hatalmi harcok. Elijah meg... Elijah.
Összeszedem a cuccaimat, majd a vállamra kapva elindulok hazafelé. Ujjatlan toppot viselek a kardigánom alatt, illetve hosszú, koptatott farmert. Ahogy felállok a padról, a jegyzeteimet igyekszem beletömni a táskámba, és nagy lendülettel elindulok közben anélkül, hogy felnéznék. Nem veszem észre a lányt, aki épp ekkor jön szembe: beleütközöm. Mármint szó szerint - egész egyszerűen nekimegyek és egymásnak koccanunk, de olyan erővel, hogy megtántorodom két lépést. A francba!
- Juj, ne haragudj! - szabadkozom sietve, tekintetem egyből a lány arcára kapva. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, magam sem tudom, miért. Egyszerűen csak... nem tudom. Nézem az arcát és ezernyi érzelem kavarog bennem. A pillanatnak viszont hamar vége szakad, és feleszmélve rájövök, hogy sikerült elejtenem a jegyzeteket. Nem borítottam be velük az utcát, de kínosan szétszóródtak körülöttünk. Megrázom a fejem.
- Bocsi, nem néztem a szemem elé! Jól vagy? Minden oké?
Aggódva mérem végig, nem okoztam-e rajta bármilyen sérülést, közben pedig lehajolok összeszedegetni a jegyzeteimet. A pocakomtól még egész jól megy, de látom, hogy eljön még az a hónap, amikor már a cipőmet sem fogom tudni segítség nélkül bekötni. Remek, csak én lehetek ennyire béna!