"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy az esküvőnket tökéletessé varázsoljam. Persze még rengeteg dolog volt, amit meg kellett találnom, hogy elérhessem a tökéletesség szintjét ezek közül pedig a legfontosabb volt a ruhám. Viszont rettenetesen válogatós típus vagyok főleg, ha arról van szó, hogy mit is fog jelképezni az a ruha és mire is fog emlékeztetni. Nem volt olyan opció, hogy nem tökéletes. De nem csak a saját szememmel kell ezt vizslatnom, hanem el kell képzelnem, hogy Conrad mit gondolna, mert habár nem láthatja az esküvőig szeretném, ha neki is legalább annyira tetszene, mint nekem. - Ííí... Ennek most nagyon örülök. - Tényleg boldog voltam, hogy igent mondott, de ugyanakkor nem is számítottam másra. Vagyis hát szeretném azt mondani, hogy nem számítottam másra, hiszen a legjobb barátnőmről van szó, ugyanakkor bennem van a félsz is, hogy valamilyen indokból nemet mond. Mondjuk, ha most viccből megpróbált volna nemet mondani lehet, hogy a mentő vitt volna el, mert szívrohamot kapok egy pillanat alatt. Viszont így legalább egy újabb dolgot kipipálhatok a tökéletes esküvőmhöz. Nincs másra szükségem az oltárnál, mint Charlie-re, habár talán tudná, hogy milyen kételyek között epekedek, akkor nem mondott volna ilyen könnyedén igent. - Én már azért is büszke vagyok rád, hogy megnyíltál valakinek. - Nem mindig egyszerű kinyitni a szívünket egy másik személynek. Ez hatalmas kockázatot igényel, amelyet a mai világban a legtöbben már nem mernek bevállalni. Én csak hálás lehetek annak, hogy találkoztam Conrad-dal, akivel sosem érződött úgy, hogy félnem kellene. Mindig is ő volt az én személyes mennyországom és ezt az évek is igazolják. Arra, hogy kivételek vagyunk csak egy mosollyal felelek, mert most szerintem egy olyan dolgot követtem el, amit talán sosem tud majd megbocsájtani nekem. Mindegy meddig ostorozom magam amiatt, hogy még csak nem is emlékszem az egészre. Bár ettől csak rosszabb az egész. Legalább nem a kételyek tengerében lubickolnék. - Úúú.. Az ijesztő szerelem, majd bekebelez.. - Egyértelműen látszik rajta, hogy mennyire kedveli a srácot. Rá van írva az arcára ezt tagadhatja amennyire szeretné, de szavai nem írhatják felül az érzéseit és legfőképpen nem az arckifejezését. Annyira már azért ismerem, hogy átlássak az apró leplezési kísérleteken. Boldog és ezt nem kell sem tagadnia, sem elrejteni. Ha szerelem, ha nem. Azaz érzésem, hogy végső soron az lesz majd. - Hát szerintem mindenképpen a lehető leghamarabb fel fog téged keresni. Nem csókolt volna meg, ha nem így lenne. - Lehet, hogy nem beszéltek meg időpontot, ami miatt kialakulhat egy kis kínos hatásszünet, ahol egyikük sem akar túlságosan nyomulni a másikra ezért inkább arra várnak, hogy na majd a másik.. De ha esetleg sokáig húznák ezt az egészet, majd jó barátnő módjára talán egy picit beleavatkozom. De csak egy iciri-picirit. Egy apró lökés, hogy terelődjenek a jó irányba. Viszont még mindig tartom magam ahhoz, hogy Charlie arckifejezését nézve nem lesz rám szükség. - Az első randink estéjén történt igen. Ahhh.. Annyira tökéletes volt, hogy azt szavakba nem lehet foglalni. Bár talán az fokozta az érzést, hogy többször volt alkalom, amikor majdnem csókolóztunk, de aztán mégsem.. Szóval mondhatjuk azt, hogy megérte rá várni. - Jobban belegondolva a legtöbb boldog emlékem Conrad-hoz köt és ezen semmiért sem változtatnék.
Elmosolyodok. Kendra és Conrad tipikus álompár alapanyag és ezt le sem lehetne tagadni. Náluk tökéletesebb párral aligha találkozni manapság. Mintha az emberekből kihalt volna az érzelem. A legtöbben ugyanis inkább elzárkóznak és falak mögé bújnak. Igen-igen, még én is! De most Dominic kirángatott a falaim mögül. Vagy áttörte őket. Részletkérdés, de valami történt és nem volt annyira ellenemre, mint hittem, hogy majd ellenemre lesz. Érdeklődve kezdem hallgatni a barátnőmet, mikor azt mondja, lenne itt valami. Egyre kíváncsibb vagyok és mikor felteszi a kérdést, kiszélesedik a mosolyom. - Azt hittem, már sosem kérdezed meg – Vágok komoly, „sértődött” arcot, majd elnevetem magam. – Még szép, hogy vállalom! Ki lenne a legalkalmasabb tanúnak, ha nem a legjobb barátnőd? – Lelkes vagyok, eddig is az voltam, pedig nem az én esküvőm lesz. Csak egyszerűen jó érzés tudni, hogy a barátnőm révbe ért és ott akarok lenni a nagy pillanatnál. Örülök, hogy rám gondolt, de legjobb barátság ide vagy oda, bárki mást is megkérhetett volna és nem lett volna jogom haragudni sem. - Neeem, azért odáig nem fajul a dolog. Meg akarok maradni önmagamnak, és nem elveszni a rózsaszín ködben – Az nem az én stílusom. De tagadhatatlan, hogy amit Dom művelt, az tetszett. Aprót bólintok, ahogy Kendra is megerősít abban, amit mondtam. – Feltételek nélkül. Amúgy ez elég nagy dolog és nem tudom, szerintem valahol lehetetlen is. Persze, kivéve nálatok – Jelentőségteljes pillantást vetek rá, majd folytatom a sztorizást a találkozómról. - Ne ijesztgess ilyenekkel! – Valamiért tényleg tartok a nagybetűs szerelemtől és még nagyon is várni akarok vele. Bár gondolom az ilyenek felett az embernek nincs is döntési joga. De azért én erősen próbálkozok. A kérdések záporozására oldalra döntöm a fejem. Nem is tudom, mit lehetne mesélni vagy hogyan. Megélni egyszerűbb volt, mint szavakba önteni. - Hát, mielőtt elváltunk, akkor csókolt meg… és nem tudom, nem beszéltünk meg konkrét időpontot, csak hogy majd látjuk egymást – Magyarázom, el-elmerengve azon, hogy mondott-e még valamit, majd inkább terelem a szót és én kérdezek ezúttal tőle. Az első csókjukról faggatom, mert érdekel, mit érzett és hogy amit én éreztem, az az-e, amit éreznem kellett. Ahogy mesélni kezdi, nagyot nyelek. Hasonlót éreztem, azt hiszem. Vagy nem? Nem is tudom, már saját magamat zavarom össze. – És ez a csók az első randin volt? Vagy mikor? – Újabb kérdés. Tudom, hogy egyik kapcsolat sem ugyanolyan, sem az elindulásuk, de érdekel, hogy Kendrával hogy volt. Valamiért akkoriban nem beszélgettünk ezekről sűrűn, pedig már akkor is ő volt a legjobb barátnőm. Ez valamiért mégis kimaradt.
Úgy érzem egyre nehezebb az esküvőmről beszélni. Talán a készülődés is azért megy nehezen, mert félek. Annyira könnyű homokba dugni a fejem és úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Pedig nagyon is történt és az is lehet, hogy egyáltalán nem is lesz esküvő. - Ha Conraddal összeházasodunk, remélem sosem válunk el - felsóhajtok. Charlie még csak nem is sejtheti mennyi minden húzódik csak ebben az egy mondatomban. Neki lehet, csak álmodozásnak tűnik, pedig valóban ez minden vágyam. De nagyon könnyen megeshet, hogy az egészből nem lesz semmi. Na és kinek lenne az köszönhető? Persze, hogy nekem. Én aki eddig sosem lépett félre, aki mindig hűséges volt, most itt tartok. Conrad soha nem tenne ilyet, még akkor sem ha ugyanúgy alkohol hatása alatt lenne. Legalábbis ki nem nézném belőle. Mentségemül csak azt tudnám felhozni, hogy még sosem ittam ennyit és tényleg nem emlékszem semmire. -Khm… -köszörülöm meg a torkom. - Viszont lenne itt valami. Tudod ezt akkor akartam amikor meglesznek a meghívók, de lehet, hogy az utolsó pillanatra maradnak, úgyhogy szeretnék valamit kérdezni, vagyis kérni - tartok egy pillanatnyi hatásszünetet. Közben kiegyenesedem a széken, hogy egy kicsit hivatalosabbá tegyem. - Szóval szeretném ha te lennél a tanúm a nagy napon. Elvállalnád? - nézek kérdőn rá. Nem tudnék senki mást elképzelni helyette. Ő legjobb barátnőm és mindig mellettem állt. Ez pedig életem egyik legfontosabb napja, szóval tényleg szeretném ha elfogadná. - Jó ezt hallani tőled, még a végén te is megszereted a romantikát - meglep, hogy ezt mondja. De örülök is neki. Nem ez a típus, de sokszor ráférne, hogy valaki a tenyerén hordozza. - Én értelek és teljesen egyet is értek. Fontos, hogy úgy tudjuk elfogadni egymást a párunkkal, ahogy vagyunk. Tudod feltételek nélkül szeretni a másikat - nekem szerencsén van, Conrad mindig is úgy fogadott el, ahogy vagyok. Még a hisztijeimet is szereti és az sem zavarja ha már szinte az őrületbe kergetem a hülyeségeimmel. Sőt, azt is tudja, hogy boszorkány vagyok és soha nem ítélt el ezért. Megértette és elfogadta, még akkor is ha eleinte nehezen hitte el. - Ez csodás, Charlie. Én szívből örülök, hogy ilyennek látlak. De azért ahogy elnézlek, nem sok kell neked a szerelemhez - valóban úgy gondolom, hogy egy hajszál választja el attól, hogy teljesen ellepje a rózsaszín köd. Olyan aranyos, ahogy arról mesél, hogy megvolt az első csók. De aztán szünetet tart én pedig alig várom, hogy tovább mondja. Kíváncsi vagyok, mi történt még. - Akkor tényleg egy igazi lovag. De örülök, hogy nem tettétek meg - még szép, hogy örülök. Se ő, se én nem vagyok könnyen kapható. Ha jobban belegondolok talán még én, inkább tűnhetek annak. Sose gondoltam volna, hogy csak úgy odaadnám magam valakinek, de egyszer megtörtént. Azóta is bánom, nem kellett volna, de az a lány. Ha legalább lennének emlékeim, hogy tudjam, mi történt pontosan. De még az se, semmi, mintha kitörölték volna az emlékeim. Csak egyszer találkozzak vele újra, biztosan megkérdezem, hogy mi történt köztünk. - Hogy váltatok el? Mit mondott? Mikor taliztok újra? - zúdítom rá a kérdéseimet. - Ó, az első csókunk Conraddal. Varázslatos volt, hidd el nekem olyan mint a filmekben, vagy a lányregényekben. Valóban éreztem a pillangókat a hasamban, izgatott voltam, a szívem ki akart esni a helyéről. De még ezek a szavak sem elegek ahhoz, hogy pontosan le tudjam írni - a kapcsolatunk kezdetéről órákig tudnék mesélni. Igaz, az egész kapcsolatunkkal így vagyok, kivéve a jelenlegi helyzetet.
Kendrával lenni mindig jó – az nem jó, hogy titkolóznom kell előtte. De remélem, hogy sosem kell majd elmondanom bizonyos dolgokat, mert félek, hogy túlságosan kiakadna. Elveszíteni pedig nem szeretném, nem akarom, egyszerűen nem lehet. Ha jól belegondolok, ő a legrégebbi barátnőm, akiért tényleg tűzbe is tenném a kezem. Ott voltam mellette, mikor a szülei meghaltak és addig nem hagytam békén, amíg vissza nem kaptam a mosolygós Kendrát. Talán önzés volt, talán nem, de mindketten jól jártunk. - Egy esküvőt illetően legyenek is nagy igényeid. Elvégre jó esetben csak egyszer megy férjhez az ember lánya – Elképzeltem már párszor esküvői ruhában Kendrát, de tudom, hogy furcsa lesz, mikor tényleg abban lesz. Kicsit azt hiszem, egyedül maradok. Vagyis maradnék, ha nem lenne Dom már az életemben. Noha vele sem vagyunk még igazából sehol. Egy tánc és egy csók nem jelent egyenes utat az esküvőhöz, nem? - Tényleg romantikus. Furcsa, de tetszett, hogy ilyen volt – Ismerem be, magamat is meglepve. Régen sosem tudtam volna elképzelni azt, hogy bejöjjön nekem a romantika és mindaz, amit Dom tulajdonképpen képvisel, de mégis. A neten nem ütközött ki annyira a romantikus jelleme, de élőben igen. A szavakra felnevetek, vállat vonok, mert igen, igaza van. - A tánc az életem és fontos, hogy a másik elfogadja vagy hogy is mondjam – És Dom nem csak, hogy elfogadta, de ő maga is táncolt régen. Most meg velem. Meglepődök Kendra felvetésén. Őszintén nem gondolom, hogy máris belezúgtam volna. Nem hiszek az első látásra szerelemben, de az biztos, hogy szimpatizálok azzal a fiúval, nem is kicsit. - Nem zúgtam bele, mármint nem vagyok szerelmes, de jól éreztem magamat vele és ez jó kezdet, nem? Tekintve, hogy még sosem volt igazán senkim, mert sosem érdekelt ez a kapcsolat dolog – Magyarázom, majd ahogy folytatja a faggatást, halványan elmosolyodok. - Hát, mire vagy kíváncsi? A táncra, vagy arra, hogy mikor elváltunk, megcsókolt? Vagy hogy tovább mentünk-e? – Az utolsó kérdésre határozott nem a válasz, de hagyom, hogy Kendra pörögjön egy kicsit rajta, már ha pörög. – Mielőtt túlgondolod, nem, nem feküdtünk le. Hülye azért én sem vagyok és szerintem ő sem akart volna lerohanni vele. – Vállat vonok. Talán életemben először most vagyok naiv ilyen tekintetben. De lehet, nem. – Te mit éreztél, mikor először megcsókolt Conrad? – Nem rémlik, hogy beszélgettünk volna ilyenekről valaha, de lehet, mégis, csak nekem nem voltak túl fontosak az ilyen szerelmi sztorik. Mindig úgy éreztem, nekem nem jut ilyesmi és így kerültem is, amennyire lehet.
Mosolyra húzóm a szám, ahogy Charlieval egyszerre fejezzük be a mondatom. Sokszor előfordul, hogy befejezzük egymás mondatait, gondolatait. Nagyon régóta vagyunk már barátok és nagyon sokat köszönhetek már neki. -Nekem mondod?- nevetek fel. - Napokat töltöttem el vele, hogy végigjárjam őket. De egyik se ér fel az elképzeléseimhez. Vagy csak nekem vannak túl nagy igényeim - egyébként az utóbbit nem hinném. Sok lánnyal ellentétben én nem vagyok a ruhák megszállottja, viszont egy ilyen alkalomra a legszebbet és legtökéletesebbet szeretném. Ha minden igaz és minden jól megy, csak egyszer megyek férjhez. De az is lehet, hogy egyszer sem. Túlságosan sokat fecsegek és a lelkiismeretemmel sem tudok elszámolni. Ha Conrad túl korán jönne haza, az is lehet, hogy én magam árulnám el, hogy mit tettem. - Ah, tudom, te megmondtad - forgatom meg a szemeim. De Charlie túl sokszor meggondolatlan, akár kamu is lehetett volna a fickó. A kép mögé akár egy gyilkos is húzódhatott volna. - De romantikus - mosolygok rá újra. Bár egy kicsit fura is. Én nem úgy ismerem őt mintha, a romantikára bukna. Sokkal inkább a rosszfiú kategóriát tudnám mellé elképzelni. Én kifejezetten szeretem, ha valaki körbe udvarol, de szerintem ő egy idő után rá fog unni. Aztán lehet, hogy tévedek. - Gondolom ezzel lopta be magát a szívedbe - Charlienak a tánc a mindene, azzal nem nehéz elkápráztatni. De le se tudná tagadni, hogy mennyire jól érezte magát a srác társaságában. Az a vigyor mindent elárul. - Csak azt ne mondd, hogy máris belezúgtál - nevetek fel. Nem lenne rá jellemző, vagy én ismertem félre, amit kétlek. De pont azokat a jeleket vélem felfedezni rajta, amik arra utalnak, hogy máris beleesett. - De a részleteket is hallani akarom. Tudod, hogy a kíváncsiságomat, ennyivel nem tudod kielégíteni - mindent tudni akarok a randiról. Közben kezembe veszem a gőzölgő italom és még egyet belekortyolok.
Jó kis gondolatterelő téma. Hallgatom Kendra minden egyes szavát, majd ahogy a domináló színeket is kiejti a száján, elmosolyodok. - Hercegnős esküvő – Szinte vele egyszerre mondom ki, mire fel is nevetek kicsit. Valahogy magamhoz nem tudnék elképzelni ilyen habos-habos, hercegnős stílust, de hozzá nagyon is passzol. Én inkább Hamupipőke vagyok, ha már hercegnőkről van szó. Vagy Tiana. Azt hiszem, az a békás hercegnő. Elgondolkozok egy pillanatra ezen, majd annyiban is hagyom. - Pedig nem egy szalon van a városban. Lehet, neten kellene rendelned – Jegyzem meg elgondolkodva, a forrócsokimat kavargatva, majd belekortyolok. Ekkor tereli rám a témát. Persze, gondolhattam volna, hogy „én jövök”. És a kérdések sem maradhatnak el. Inkább kortyolok néhányat a forró finomságból, mialatt átgondolom, mégis mit mondhatnék, mesélhetnék. Azért nehéz összefoglalni vagy épp kifejteni azt a találkozót. Igazából nehéz lenne megmondani, mi történt. - Probléma? – A fejemet rázom, ahogy lerakom a poharat az asztalra. – Mégis milyen probléma lett volna? Mondtam, hogy túlaggódod. Tudtam, hogy jó fej és ez be is bizonyosodott. – Tartok egy kis szünetet. Nem tudom, annyira le vagyok Kendrához képest maradva, hogy nem is tudom, hogyan kellene mesélnem, vagy egyáltalán mit gondol majd a dolgokról. Mármint, ő mégis csak az esküvőjére készül és 7 éve boldog párkapcsolatban van, nekem meg még csak fiúm sem volt soha. És Dom sem az még, attól, hogy egyszer találkoztunk. Mintha az élet megváltozhatna egy pillanat alatt. Ilyen nincs. – Jó volt amúgy látni őt. Kaptam tőle egy csokor virágot. – Mesélem, rá-rápillantva Kendrára, majd mély levegőt veszek. A hajamat kezdem birizgálni, az ujjam köré tekergetni. – Megmutattam neki a tánc sulit, táncoltunk is… épp szabad volt az egyik terem, szóval kaptunk az alkalmon. – Megvonom vállam. Észre sem veszem, de az arcomról le sem lehet vakarni a mosolyomat.
Az esküvő körüli temérdek teendő miatt, úgy érzem egy kicsit elhanyagoltam Charliet. De persze ezt csak saját magamnak köszönhetem. Conrad tanácsolta ugyan, hogy fogadjunk fel egy esküvőszervezőt, de én szerettem volna magam intézni az egészet. Felvillanyoz és lefoglal a készülődés. Mondhatni szükségem is van rá, máskülönben folyton a lánybúcsúmon történteken kattognék. A mai délutánt viszont teljes egészében a barátnőmnek tudom szentelni. - Tegnap sikerült lefoglalni a helyet, a vacsorára. A dekoráció is lassan összeáll, legalábbis már megvannak a domináló színek. Pasztell kék és rózsaszín lesz. Igazi hercegnős esküvőt képzeltem el - ez így nem sok, ahhoz képest, hogy milyen rohamosan közeledik a nagy nap. Még a meghívókat se küldtük, illetve adtuk át, sőt még meg se terveztem őket. Csak a bulimat tartottuk meg, azt is csak azért hoztuk ennyire előre, mert Conradnak el kellett utaznia. Pontos részleteket ugyan nem árult el, hogy hova és miért kellett elmennie, hiába is kérdeztem. Viszont csak az esküvőnk előtti héten tud visszatérni. A legény- és lánybúcsút pedig mindenképp szerettük volna egy napon tartani. - Elképzelésem ugyan lenne, hogy milyet szeretnék, de sehol se találok még hasonlót sem - sóhajtok fel. Nem tudom mihez kezdjek ez ügyben. Már szinte az összes szalont végigjártam, ami a városban található, de csak nincs meg az igazi. Varratni pedig nem szeretnék, túl sokba kerülne. - Inkább mesélj a randiról - terelem rá a szót. - Milyen volt a srác? Ugye nem volt semmi probléma? - aggodalom csendül hangomban. Féltem Charliet, nem szeretném ha baja esne. Ha történt valami, esküszöm megkeresem azt a férfit és nem félek mágiát használni. De most csak belekortyolok a mandulás forró csokimba és hátradőlök, várva, hogy belekezdjen a mesélésbe.
Nehéz lenne megmondanom, mióta ülünk itt, de az biztos, hogy jó ideje kikértük a forrócsokit és még csesztek kihozni nekünk. Ez mégsem lombozott le, mert túlságosan lefoglalja a gondolataimat Dominic. Még nem volt alkalmam mesélni róla Kendrának, úgy értem, magáról a találkozóról tud, és óvva is intett a netes kis ismeretségemtől, de még nem meséltem el, mi volt. És nem is tudom, hol kéne kezdenem. Ott, hogy mennyire idióta mód azt hittem, felültetett és el sem jön? Vagy onnan kezdjem, mikor megérkezett azzal a csokor virággal? Vagy ugorjak rögtön oda, amikor…? Arra eszmélek fel, hogy a felszolgáló ott áll mellettem és rakja le az asztalra a forrócsokimat. Megköszönöm neki gyorsan, majd Kendrára pillantok. - Szóval, hogy állsz az esküvő szervezéssel? – Érdeklődöm, mintegy terelve egyelőre saját magamról a témát, bár tudom, hogy rá fog kérdezni a történtekre. Ismerem már annyira. – Tudod már, milyen lesz a ruhád? – Én sosem gondolkodtam azon, hogy milyen lenne valakivel összekötni az életemet. Megvoltam és meg is vagyok egyedül úgymond. Úgy értem, mindig csakis magamra számíthattam. Az, hogy árvaként nőttem fel, megtanított arra, hogy ne akarjak senkire se támaszkodni. De most, hogy találkoztam Dommal és látom Kendrát, akaratlanul is elgondolkozok azon, „mi lenne, ha”. De most nem magamra kell gondolnom, hanem a legjobb barátnőmre. Néha eszembe jut, hogy talán el kéne mondanom neki az igazat. Előbb-utóbb rájön, hogy hazudok neki dolgokról. De félek, hogy túlaggódná. Magamhoz veszem végül a forrócsokimat és azt kezdem kavargatni lassan.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Tudtam, mire ment ki a játék. Drága ál-nővérkém azt szerette volna elérni, ha kijövök a sodromból, ha elveszítem a fejem, s ezáltal óvatlanná válok az ő kis boszi trükkjeivel szemben. Igen, évekkel ezelőtt valószínűleg ez össze is jött volna, de ma már nem. Hiszen megbékéltem azzal, aki voltam. Szörnyeteg? Igen, az voltam. Ha kell, bárkit megölök egy szemrebbenés nélkül. Bűntudat nélkül. Azok az idők már rég elmúltak, amikor azért sírtam, mert a bátyáim piszkáltak engem, a fekete bárányt a családban. Hiszen akkoriban minden vágyam az volt, hogy tartozhassak valahová, hogy legyen egy családom – hogy többé ne érezzem úgy, nem is kellene léteznem. De tudjátok, általában az élet úgy hozza, hogy amikor felhagysz azzal, hogy vágyakozz valamire, akkor azt mégis megkapod. Velem is ez történt. Legyen bármennyire is elfuserált a szituáció Stephanieval, ketten egy csapatot alkottunk. Én sem számíthattam senki másra, s ő sem. Jóízűen kacagtam a sértésnek szánt szavain. Persze, céljukat képtelen volt elérni velük. - Ó, nővérkém – hagytam abba végül a nevetést, de a szórakozott mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról, miközben mélyen a szemeibe néztem. – Azt hiszed, hogy te szörnyeteggé tudsz tenni engem? Amikor még gyakoribb kontaktusban álltunk egymással, nos, igen, a legnagyobb félelmem az volt, hogy szörnyeteggé válok majd, de tudod, változnak az idők. Én pedig elfogadtam azt, ami vagyok. Azt a sötétséget, ami bennem lakozik, hiszen az is ugyanúgy én vagyok. De egy percig se félj, hamarosan te is megtapasztalod majd – hajoltam hozzá közelebb, hogy ezzel is nyomatékosítsam a mondandómat. A fenyegetést, amit a szavaim tartalmaztak. - Nos, ha már ennyire belejöttünk a pontosítgatásba, akkor az a csitri valójában az unokatestvérem volt, de részletkérdés. Azt a tényt azonban nem változtatja meg semmi, hogy te voltál az, aki megölte őt akkor, amikor elfoglaltad a testét. Azt a kis akciómat akár vehetjük úgy is, hogy bosszút álltam az unokatestvéremért, s elűztem a betolakodót belőle – rántottam meg a vállamat, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, ami valljuk be, igaz is volt. Régi nóta volt, és azóta már rengeteg embert öltem meg. Az első szokta a legjobban megviselni az embert, a többi utána már meg sem kottyan. S egy idő után, minden bűntudat eltűnik az emberből, hiszen csak azt teszi, amit tennie kellett. Legyen bármi is az oka. Csak elengedtem a fülem mellett azt a felháborító feltételezését, hogy majd pont kegyelmet fogok kérni. Tőle. Nevetséges volt. Ha ez állt volna szándékomban, akkor nem hagytam volna, hogy a nyomomra bukkanjon, hiszen Stephanie el tudott tüntetni előle, ő pedig bottal üthette volna a nyomomat. Ó, nem. Én újra meg akartam ütközni vele, hogy végre valahára pontot tehessek az ügy végére. Épp ezért rögtön egy váratlan támadással is indítottam. Hogy mi volt a tervem? Egyszerű. Feldühíteni, és megölni. Amint összeszedte magát a támadásom után, rögtön a varázsereje után nyúlt, s a hanghullámok, amiket rám bocsátott… Nos, úgy éreztem, hogy mindjárt kiszakad a dobhártyám. Nem, a fájdalom igazából még ennél is rosszabb volt. Olyan volt, mintha az egész fejem fel akart volna robbanni. Kezeimet automatikusan a fülemre tapasztottam, hátha azokkal valamelyest tudom tompítani a hanghullámokat, miközben térdre rogytam. Olyan kínokat okozott, amik mellett gondolkodni is alig tudtam. Olyan erővel szorítottam össze a fogaimat, hogy azt hittem, eltöröm az állkapcsomat, de sikerült akkora lélekjelenlétet összegyűjtenem, hogy megragadtam az előttem lévő asztal lábát, és a ribanc felé hajítottam őt, annak reményében, hogy eltalálom, s ezáltal a varázslata is abbamarad. Ha az első asztal nem találta el őt, akkor is továbbfolytattam bármivel, ami a kezem ügyébe akadt, egészen addig, amíg célomat el nem értem. Abban a pillanatban, hogy a hanghullámok megszűntek, vettem egy mély levegőt, de tudtam, hogy nem késlekedhetek. Letörtem a széknek az egyik lábát, s legközelebb azt hajítottam a nővérem felé, egyenesen a szívét célozva meg (bár, még mindig zúgott a fejem, és kissé csillagokat láttam, ami nehezítette a dolgomat). Ezt ismételgettem annak reményében, hogy ő a varázserejét fogja használni ahhoz, hogy kikerülje a folyamatosan záporozó támadásaimat. Hogy mi volt a célom? Természetesen, hogy kimerítsem a felgyűjtött erejét, hiszen anélkül nem volt több egy egyszerű embernél. Ergo, egyszerű préda a farkas számára.
Határozottan mulattatott, hogy így meg tudtam tréfálni a nagy, csúnya farkast. Öröm volt látni az arcát szegény pórul járt ordasnak, amiért azt hitte, leszek olyan ostoba, hogy egyenest besétálok a két karja közé. Nem-nem. Ahhoz korábban kell felkelned, úgy százötven évvel. A meglepetés ereje hatalom, kedves. Ezért az arcért, amikor felismerte bennem… nos, engem, meg azért az arcért, amit szegény ártatlan kis barista vágott, megérte. Csalódtam volna, ha ennyi elégnek bizonyul ahhoz, hogy megfutamítsam, de azt el kell ismernie, hogy egy jó entrée hatása gyakorlatilag felülmúlhatatlan. - Az sajnos nem szerepel a menün, kedves – magam is felemelkedtem a pult túloldalán, nyájas mosollyal és elégedett gőggel az arcomon kihúztam magam arra a bókra – Még elpirulok, ha ilyen szépeket mondasz nekem. Az érzés kölcsönös, kedves. Szélesebbre húztam a mosolyom, ezúttal azonban vegyült bele valami fenyegető, ahogy felidézi bennem legutolsó, csúfos találkozónk emlékét. Tragikus volt, az tény és való, de hogy teljesen földbe gyalult volna? Nem-nem. Pont az ilyen kelepcékre van az én ütőkártyám, egy utolsó esély, egy nyúlfarknyi egérút, Dahlia hagyatéka. Megmásíthatatlan tény és való, hogy az én amulettem, Dahlia utolsó ajándéka rútul és visszafordíthatatlanul odalett, de hogy az ütőkártyám nélkül nem jelentenék veszélyt senkire, azt azért durva túlzás állítani. - Ha azt hiszed, hogy bármi is másképp lesz, mint legutóbb, hatalmasat tévedsz, Chrissie… - csóváltam a fejem egy csücsöri grimasszal – Nem tudom, kedves, micsoda? Az emberséged? Vagy ami megmaradt belőle? Hogy nem akarsz végleg azzá a szörnnyé válni, akivé tehetlek? Hogy valaki a lelkedbe szerelmes? Elég jól ismerem Chris-t ahhoz, hogy tudjam, a hidegvére és nyugalma csak álca – a türelem sosem tartozott a legerősebb erényei közé, és csak idő kérdése volt, hogy mikor pattan el végleg, és kattan át a fejében valami. Időm pedig éppenséggel volt. - Az nem az én fejem volt, – javítottam ki megemelve a mutatóujjam – hanem a nővéredé. De a medál már annál inkább. És ha azt hiszed, hogy szó nélkül hagyom most, hogy úgy sietsz a pokolba, hogy szívességből még elém is jöttél, óriásit tévedsz, kedves. Ahogyan akkor is, ha lebecsülsz. Hátrálj meg, amíg irgalmas hangulatban vagyok, különben isten kegyelmezzen neked, mert én nem fogok. Undokul elfintorodtam, ahogy nevetség tárgyává tette a fenyegetésem. Nem baj, Chrissie, nevess csak. Az önbizalom néma. Te nem vagy az. Alaposan felkészültem erre a harcra, merítettem mágiát a földből, mielőtt idejöttem. Lehet, hogy ha minden kötél szakad, nem fogok tudni egy másik testbe hoppanálni, de változatanul enyém 150 év mágikus tudása. Ez több, mint elég, hogy győzedelmeskedjek ebben a csatában, és később a háborúban. - Csak a kedvedért, Chrissie, különben mindketten tudjuk, hogy az életben nem akadnál még egyszer a nyomomra – kacsintottam rá csábosan, mielőtt undokul elvigyorodtam volna – Oh? Nem tudtam, kedves, ez új. Láttam az arcán, éreztem a tónusából, amit a hangjával megütött, hogy most van az a pillanat, amikor elpattan a türelme, és nem tévedtem. Forró kávét kaptam az arcomba, és ha ez nem volna elég, amaz még egy villámgyors mozdulattal bele is vertem a fejem a pultba. A korábbi, meglepett barista rémült baristává avanzsált, és úgy döntött – okosan – hogy elmenekül a kialakuló konfliktus helyszínéről. Lassan felemeltem a fejem, egy laza fejmozdulattal hátra dobtam pár utamban lévő vörös hajtincset. Az arcom és a ruhám csupa kávé lett, orromból bő vér csordogált. Lenyaltam a felső ajkamról a kávé és a saját vérem gusztustalan elegét, majd elismerően hümmentettem. - Ez a kávé egy kissé keserű az én ízlésemnek. Amaz jól tette, hogy elhátrált, mert ami most jött, abban nem lesz köszönet. Gonoszul elvigyorodtam, ahogy bántóan magas, 120 körüli decibelű hanghullámra koncentráltam, amit egyenesen az ő alakjának szántam. De nem ő volt az egyetlen, akire hatott. Az eddig békésen, majd gyanakvón, végül rémülten kávézók közül jó egynéhányan a fülükhöz kaptak, az ablakok és kirakatok rövid ellenállás után összeroppantak.
651 szó || Gravity || note: Better late than never!|| kredit
Kezdőlap
Elmosolyodok. Kendra és Conrad tipikus álompár alapanyag és ezt le sem lehetne tagadni. Náluk tökéletesebb párral aligha találkozni manapság. Mintha az emberekből kihalt volna az érzelem. A legtöbben ugyanis inkább elzárkóznak és falak mögé bújnak. Igen-igen, még én is! De most Dominic kirángatott a falaim mögül. Vagy áttörte őket. Részletkérdés, de valami történt és nem volt annyira ellenemre, mint hittem, hogy majd ellenemre lesz.
