A Jackson téren sétálgatok, kezemben egy üveg sörrel. A helyzet az, hogy kicsit elegem van már Klaus ármánykodásaiból. Szinte biztos vagyok benne, hogy van valami oka, hogy megjelent és szinte biztos vagyok benne, hogy tervez valamit ellenem. A város ellen. Az itt élők ellen. Nem mondom, hogy olyan frankó vezető vagyok, de tény, hogy felvirágoztattam ezt a várost, a francia negyedet ez alatt a 100 év alatt, amíg ők menekültek apujuk elől. Nem szeretek erre gondolni, mert valamilyen szinten hibásnak érzem magam a rossz döntésünk miatt. Rossz döntés, hiszen elvesztettem a "családomat" és elvesztette Rebekah-t is. Még mindig szeretem, és összeszorul a szívem, ha rá gondolok, de az évszázad alatt egy furcsa keserű íz is bevette magát a számba, hogyha a szőke lányra gondolok: a harag, és a düh furcsa keveréke. Hiszen itt hagyott, itt hagytak megdögleni, megégni és vissza se néztek felém. Mindig is éreztem ezt a furcsa érzést, hogy nem vagyok teljes értékű Mikaelson, és hogyha dönteni kellene, akkor engem hagynának a szarban. Még Rebekah is. A gondolataim elég furcsa irányba szállnak, így meghúzom a sörömet, és egy egyszerű mozdulattal felugrok a szobor tetejére, elhelyezkedek és úgy nézek le a városra. Szerencsére nincs itt senki a téren, úgyhogy nincs mitől félnem. ÉS amúgy is... ÉN vagyok New Orleans királya. Elmosolyodom a gondolatra és elhessegetve a rossz gondolatokat, a szép napokra emlékezem, miközben az agyam lassan elködösül a sörtől.