Elismerem, épp egy templomban elvonulni varázslást gyakorolni kicsit különös ötlet lehet, de ez nem akármilyen templom. Sokat hallottam róla, érdekes történeteket, egyik szerint még Hope is itt született. Biztos van valami ezzel a hellyel, ami ide vonzza a természetfelettit, és távol tartja azt, akiben csupán emberi vér csörgedezik. Talán engem is ez a valami vonz ide, vagy csak a puszta kíváncsiság, illetve az is, hogy nem ismerem jól a várost, ezért inkább nem csatangolnék naphosszat azért, hogy egy jó helyet találjak magamnak, ahol elrejtőzhetek, amikor a lehetőség már adott.
Mikor besétálok az ajtón, és végigsétálva a sorok között találomra mágiát szívok el a falakból és a környezetemből, hogy feltöltődjek, meg sem fordul a fejemben egy percig sem, hogy akár más is lehet a közelben. Azt hiszem, ezt írhatjuk a tapasztalatlanságom számlájára. Ha már párszor szembesültem volna a lebukás veszélyével, biztosan óvatosabb lennék. De egy varázssuliban nőttem fel, akár Harry Potter, amit a szüleim direkt azért alapítottak, hogy ne kelljen mindig a hátam mögé nézni... vagy épp a padok közé, attól tartva, hogy valaki megláthat. Így csak akkor veszem észre, hogy társaságom van, amikor az ülőalkalmatosságok már mind a levegőben lebegnek, a srác pedig megszólít.
- Mi a franc?! - szalad ki a számon a döbbent és kissé ijedt felkiáltás, és a „bűvészmutatványomat” majdnem valóban el is rontom, a padok hirtelen zuhannak vagy tíz-tizenöt centit, mielőtt megállítanám őket, és újra magasabbra emelném. Azt azért hamar levágom, hogy nem egy a látványtól sokkos halandó. Olyan lazán heverészik tovább a padlón, mintha ez itt mindennapos program lenne. De ha őt talán nem is lepte meg az érkezésem, és a jelenet, ami elé tárult, én azért nem tudok ilyen gyorsan napirendre térni afelett, hogy ő itt van. Arra számítottam, hogy egyedül leszek, és akármennyit is bénázok, arról csak én fogok tudni. Na már most, itt már csak azért is gond van, mert le is kéne varázsolnom a padokat úgy, hogy őt kerülgetem, miközben izgulok, hogy elszúrom, ami miatt még nagyobb az esély rá, hogy elszúrom. Szóval néhány pillanatig meg sem tudok mozdulni, mintha lefagytam volna. Pedig alapból azért nem vagyok ennyire izgulós típus. Viszont amikor már a beállásomat kritizálja, végre sikerül kicsit magamra találnom.
- Nem értem, mi bajod van ezzel a pózzal... de gondolom, te biztosan sokkal jobban csinálod – jegyzem meg egy édesen gúnyos mosollyal. És a következő pillanatban már sorakoznak is a fejem felett a padok, amelyeket az imént még én irányítottam. Pedig a srác közben szinte meg sem mozdul. Na jó, elismerem, most kicsit leesett az állam. - Felvágós – mormogom magam elé. Remélem, azt azért nem akarja rajtam megmutatni, hogyan is kell a másik fejére ejteni valamit.
- Na, már vége is a műsornak? Azt vártam, hogy mindjárt keringőzni is fognak odafenn. Bevallom, most egy kicsit csalódott vagyok – ingatom a fejemet sóhajtozva, miután minden egyes darab visszakerül a helyére.
- Te gyakran bujkálsz itt a padsorok között? Csak mert... azt mondták, ez a templom régóta elhagyatott, nem jár ide senki. Azt hittem, tudok egy kicsit egyedül gyakorolni... - tárom szét a karjaimat kissé tanácstalanul. Nincs ötletem, hová máshová mehetnék. Vajon ez a pasas meddig akar itt maradni? Talán veszi a lapot. Bár az a sejtésem, tőle is tudnék mit tanulni...

Nem mondom, hogy pont így terveztem volna a nyaramat... Mármint New Orleans szép hely, és amúgy is bármi jobb, mint Mystic Fallsban, vagy épp a suli falai között gubbasztani még nyáron is, de normális esetben azért talán valami változatosabbat terveztem volna. Mondjuk Floridában valahol egy tengerparton, de mivel már lassan felnőtt korba lépek, lehet kialkudtam volna a szüleimtől egy európai utat is. Talán jövőre összejön. Ha addigra sikerül megszabadulnunk a drága nagybácsitól. Addig meg... úgy vélem, tényleg így a legjobb. Nem vagyok annyira szem előtt Kainak, legalábbis amíg nem tudja, hová is utaztam, de így nem csak előle, hanem anyáék elől is könnyebb elrejtenem, mi mindent csinálok. Így például ha Denverben lenne dolgom, és át kéne ruccannom, hogy találkozzak a vadászokkal, és újabb edzéseket vegyek, azt is könnyebben megtehetem. Kétlem, hogy Mikaelsonék nyomkövetőt tennének rám, vagy hogy folyton a sarkamban loholnának. Igazából nem vagyok benne biztos, hogy a szüleim elleneznék, ha tudnának róla, miben mesterkedem, de nem kockáztathatok. Stefan annyiszor elmondta, nehogy bármiféle magánakcióba kezdjek, és hülyeséget csináljak, hogy szerintem inkább bezárnának egy aranykalitkába, mint hogy hagynák, hogy az ötök testvériségével szövetkezzek, vagy egyéb módon önállósodjak. Bár azt legalább senki nem ellenzi, hogy Freya Mikaelsontól leckéket vegyek. Amúgy valahol szerintem ez épp így fair, tekintve, hogy mennyi időt tölt apa Hope edzésével. Így legalább én is tanulhatok valamit Hope nagynénjétől.
Egyébként ez szerintem elég érdekes dolog... Valójában azelőtt sem voltam lusta a tanulásra és magam tovább képzésére, és bár nem vagyok egy zseni, sem iskolaelső, de azért fontosak voltak a jegyeim, és a magam módján mondhatjuk, hogy szomjaztam a tudást. Ám amióta Kai felbukkant az életünkben, majdnem megölt, a családom elleni bosszúval fenyegetett, és régi családi átkokat emlegetett fel, szinte másra sem tudok fókuszálni, mint hogy mindenből egyre jobb és jobb legyek. Varázslás, puszta kezes harc, de akármi más is... Erősebb, okosabb, gyorsabb akarok lenni. Elég erős ahhoz, hogy ne kelljen rettegnem senkitől, vagy a szeretteimért aggódnom folyton. És egy pillanatig sem feladni annak a lehetőségét, hogy megtörjem az említett Gemini átkot. Mert az nem történhet meg, hogy nekem meg kelljen ölnöm Josiet, vagy neki engem. Még a gondolattól is kiborulok.
Amúgy, bár ezt nem hangoztatom azért túlzottan, nem bánnám azt sem, ha az ittlétem alatt közelebb kerülnénk egymáshoz Hope-pal. Néha úgy érzem, úgy látom, hogy az időként felmerülő ellentéteink oka valójában abban keresendő, hogy sokkal inkább hasonlítunk egymásra, mint gondolnánk. De azért annyira nem sietem el, hogy a társaságát keressem, a szükségesnél többet is. Egyelőre még mindig a tanulás és a gyakorlás áll nálam első helyen. Ezért úgy döntöttem, hogy ma egy kis városnézéssel egybekötött kiruccanást teszek St. Anne templomáig, amiről már olyan sokat hallottam, és megnézem magamnak azt a helyet. Úgy tudom, arra már főképp csak helyi természetfeletti lények járnak, a turisták is messze elkerülik az ijesztő történetek miatt – vagy mert valaki védőbűbájjal vonta körbe –, és az a sejtésem, annyi minden történt ott már, hogy könnyen magamba szívhatok egy nagy adag mágiát is a gyakorláshoz.
Megérkezve rögtön az oltár felé indulok, útközben végighúzva a kezem a falakon, a padsorokon, és hamar rájövök, hogy nem tévedtem. A varázserő vörösen izzik a tenyerem alatt, ahogy előre haladva folyamatosan feltöltődöm. Aztán sikerül is egyetlen csettintéssel meggyújtanom az összes gyertyát. A látvány izgalmasan horrorisztikussá válik. Kedvem lenne rögtön fel is emelni az égő gyertyákat egyszerre a levegőbe, de tartok tőle, ha valamit elszúrok, véletlenül felgyújtom az egész helyet. Még szoknom kell kicsit a jelenleg bennem burjánzó mágiát. Így végül a padokat emelem fel sorban, és hogy mindet a levegőben is tartsam, igényel is némi koncentrációt, ami pont jó arra, hogy ráérezzek a dologra.