Meglepett a hirtelen témaváltás, amikor az ex-nővéremről kérdezett, de válaszként csak megráztam a fejemet. Őszintén szólva, továbbra is meg akartam ölni őt, bosszút állva azért, amit velem művelt annak idején, de egyszerű farkasként, nos, nem volt sok esélyem. Lys akkoriban egy bűbájt tett körém, hogy az őrült boszi ne tudjon a nyomomra bukkanni, én pedig a legutolsó találkozónk óta nem kerestem meg. Először több hatalomra kellett szert tennem, meg a módjára, hogy megöljem. Nos, az utóbbi már megvolt, így komolyan megfordult a fejemben, hogy ismét utána menjek. Lys problémái azonban valahogy fontosabbnak tűntek, hiszen Chelsea és az ő élete voltak a tét. A bosszúm még ráért. A következő szavait figyelmesen hallgattam, és egyetértően bólogattam. Valóban logikusnak tűnt, hogy ő is testről testre ugrált, Dahliánál valószínűleg ennél is több bűbájt sajátított el, és az azt követő ezer évben pedig ki tudja, még milyen tudást halmozott fel. Mikor azonban Lys a védelmére kelt, mondva, hogy ő jó ember, és soha nem tenne semmi rosszat, csak megszorítottam a kezét, majd szembe fordultam vele. - Nem hiszem, hogy neked ártana közvetlenül, de Lys, ezer év borzalmasan hosszú idő. Ki tudja, mi történt vele ez idő alatt, ki tudja, ugyanaz-e az ember még mindig, mint akit te annak idején ismertél. Ez a bűbáj pedig, amivel testből testbe ugráltok, megvan az ára, ebben biztos vagyok – pillantottam szomorúan Lys szemeibe, mert nem szerettem volna, ha hiú reményeket fűz a bátyja kapcsán. Persze, nem azt mondtam, hogy könyvelje el rögtön rosszfiúnak, csak azt, hogy ennek is fenn állt a lehetősége. Lysnél jobban nem tudja senki, hogy mit művel az ember fejével a testek folyamatos váltása. Megtöri az ember szellemét, és valami mássá alakítja. - Esetleg, ha fel tudnánk kutatni a bátyádat, lehet, érdemes lenne megkérdezni tőle, ő ismer-e valamilyen olyan bűbájt, amivel megszabadulhatnál ettől az alkutól. Aztán meg, igaz, nekem nincs sok tapasztalom a mágia dolgaiban, de amennyire észrevettem, mindig van egy kiskapu. Szerintem mi is meg fogjuk találni a megoldást arra, hogy Chelsea is életben maradjon, és az ősöktől is megszabadulj – bíztattam a lányt, és valóban így hittem. A Klausos bosszúja kapcsán csak ingattam a fejemet. – Nem azt mondom, hogy ne lenne lehetetlen megölni, biztosan megvan a módja, de szerintem is félre kellene tennünk. Pláne, hogy az első sikertelen kísérlet után biztosan számítani fognak arra, hogy újra próbálkozunk. Vagy Klaus velem akar majd megzsarolni téged – rántottam egy aprót a vállamon, ugyanis elég valószínűnek tartottam ezt. Az ő ölebe voltam, pontosabban Hope-é, de Klaus ugyanolyan könnyedséggel megölhetett volna, mint ahogy eldöntötte, megkíméli az életem. – Szerintem először fókuszáljunk arra, hogy a bátyád miben sántikálhat, és hogy megszabaduljunk az ősöktől – összegeztem végül a véleményemet. A következő kérdésére csak megvontam a vállamat. – Amikor eljöttem, még a hotelben volt, de egyébként ismered, a haragja úgy sem fog sokáig tartani – mosolyogtam rá, majd tovább folytattuk útunkat, ez azonban nem tartott sokáig, mert Lys hirtelen megállt, elengedte a kezemet, és azt kezdte el magyarázni, hogy mennyire erősebb a mostani teste az előzőkhez képest. Az agykontrollos dolgot még egészen jól fogadtam, ám amikor felvette Stephanie alakját, konkrétan leesett az állam a döbbenettől. - Ezt… ezt hogy? – nyögtem ki, majd becsukva a számat megdörzsöltem a halántékomat, és félrefordítottam a fejemet. Fel kellett dolgozni a látottakat. – Ez… Hihetetlen, Lys, azt hiszem, így jobban reménykedhetünk abban, hogy megtaláljuk a módszert az ősök ellen, hiszen te is, és én is erősebb vagyok már. Viszont aggódom… Mit tudunk a mostani tested tulajdonosáról? Nem lehetnek neki ellenségei, akik miatt aggódnunk kellene? – pillantottam a lány arcára, mert csak most tudatosult először bennem, hogy bizony, lehet még új ellenségekkel is számolnunk kellett.
Nem csodálkoztam volna rajta, ha őrültnek néz. Bár eleve annak számítottam már, de ilyennel előállni, hogy a majdnem ezer éve halott bátyám mégis csak él… képtelenségnek hangozhatott. Mégis, ahogy megszorította a kezem, tudtam, hogy hisz nekem. S ezt ki is mondta. Nagyot nyelve figyeltem a szemeit, majd a magyarázatát hallva elhúztam a számat. Hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy nem csak nekem vannak problémáim, hanem neki is. - Őt megtaláltad már? – Érdeklődtem, némileg kiugorva a jelenlegi témakörből, aztán ahogy kérdéseket intézett felém, elgondolkodtam. – Konkrétan nem beszéltünk róla, vagyis nem sok rémlik, de… úgy gondolom, hogy igen, ő is megtanulta a testugrós bűbájt. Talán nem is kellene ezen csodálkoznom, hisz Dahliaval élt hosszú ideig. Ha valahol, hát ott képes volt olyan tudást szerezni, hogy képes legyen rá. Aztán nem bírta tovább… azért rendezte meg a saját halálát, hogy rólunk elterelje a gyanút és Dahlia minket ne bántson – Magyaráztam, miközben már az utat figyeltem magunk előtt. - Azt hiszed, hogy rosszban sántikál? A bátyám. Nem tenne semmi rosszat. Ebben egészen biztos vagyok, hisz ő jó ember! – Oké, igaz. Majdnem ezer éve még az volt és jelenleg fogalmam sem volt, miféle emberré változott… hiszen én is változtam. Kizárt volt, hogy ő ugyanaz maradt volna, aki egykor volt. Azon agyaltam, hogy mégis kivel láthattam őt együtt, ki volt az a nagyon is vészjósló alak, de aztán nem jöttem rá. Ötletem sem volt. Chris kérdése pedig teljességgel ki is rángatott a gondolatmenetből. - Az igazat megvallva amióta meghaltam és ebbe az új testbe kerültem… olyan varázslatok után kutatok, amivel elszakadhatok az ősöktől. Nyilván ők is sejtik, hogy ebben mesterkedem, eddig mégsem tettek semmit. – Vállat vontam. – Talán mert nincs rá mód. De nem akarok többé az ő ölebük lenni… Klaust nem lehet legyőzni. Ősi vámpír – Sóhajtottam, majd szabad kezemmel a hajamba túrtam. – Nyilván még mindig él bennem a bosszúvágy iránta… de talán ideje lemondanom erről, nem? Csak… csak rettegek attól, hogy emiatt Chelseát ragadják majd el tőlem – Kétségbeesve néztem Chrisre, majd nagyot nyeltem. – Tényleg, ő hol van most? A hotelben? Biztos mérges lesz rám… amiért így eltűntem. – Sóhajtottam, félrepillantva. Gondolkodtam egy ideig, majd a szemem sarkából néztem vissza Chrisre. - Egyébként… ez a test… amibe beletuszkoltak… sokkal többre képes, mint az előző – Elengedtem a kezét és megálltam. Kissé csapongó lettem, magam sem tudom, miért. Talán a mágia is kezdte elvenni a józan eszemet. – Az emberek, akiket a bárban láttál… manipuláltam őket. Sima boszorkányként nem voltam rá képes! És… és képzeld… fel tudok venni bármilyen alakot, ha akarok – Csettintettem egyet, furcsa köd keletkezett körülöttem, majd Stephanie Stafford alakjában tűntem fel újra. – Nem tudom, ki volt ez a Lysandra… de erős volt. És most az enyém minden ereje… - Végignéztem magamon, majd a kezeimen. Szinte éreztem, ahogy a mágia átjárja a testem.
Figyelmesen hallgattam Lys mondandóját, és talán azt hitte, hogy nem fogom elhinni mindazt, amit mondott, de bennem egy másodpercre sem támadt fel a kétség szikrája. Az elmondása alapján tényleg elég álomszerű volt a helyzet, így nem is csoda, ha ő is annak hitte – vagy éppen a bátyja akarta elhitetni ezt vele, hogy ne emlékezzen arra, találkoztak. Viszont ez azt jelentette, hogy William is valamilyen módon meghosszabbította az életét, hiszen puszta halandók nem tudnak ezer éven át életben maradni, ő pedig úgy beszélt, mintha már régóta azon mesterkedett volna, hogy azt a bizonyos tervét véghez vigye. Nem mondom, hogy nem kezdtem el aggódni a szándékai felől. Elhittem, hogy a húgával együtt akart lenni, de vajon milyen áron? A hideg borsódzott a hátamon, ha erre gondoltam. Bíztatóan megszorítottam a lány kezét, hogy lássa, nem tartom őrültségnek. - Hiszek neked – bólintottam egy aprót, mélyen a szemeibe nézve. – Pláne azok után, ami az én nővéremről, illetve nem nővéremről derült ki, nem tartom olyan elképzelhetetlennek, hogy a bátyád is megtalálta a módját annak, hogy életben maradjon – magyaráztam Lysnek, utalva itt arra, amikor azt hittem, megöltem a saját nővéremet, később azonban kiderült, hogy a valódi nővérem addigra már rég halott volt. Egy Lys-hez hasonló boszorkány elfoglalta a testét, és én habár ezt megöltem, ő képes volt az utolsó pillanatban egy másikba ugrani. – Viszont ez akkor azt jelenti, hogy ő is testről testre ugrál? Vagy valami más módot talált? – kérdeztem tőle összevont szemöldökkel, azon agyalva, mégis mi történhetett valójában vele. – Mindenesetre, szerintem jobb lenne utána járni annak, hogy mit tervez. Nem kételkedem abban, hogy szeretne veled lenni, de valamiért nagyon rossz érzésem támadt. Nem vagyok benne biztos, hogy jó dolgokat forgat a fejében – pillantottam aggódva a mellettem álló lányra. Nem tudom, ő hogy volt vele, de a farkas ösztöneim veszélyre fenyegettek. Még egyszer megszorítottam Lys kezét, majd ismét megindultam előre, amikor tudatosult bennem, hogy a hidegben ácsorogtunk. - És… mi lesz a Klaus dologgal? Az ősi boszorkányok gondolom nem fognak békén hagyni addig, amíg Klaus halott nem lesz. Van valami terved e kapcsán? Vagy hogy hogyan lehetne megszabadulni ettől az alkutól, amit kötöttél? – érdeklődtem enyhe aggodalommal a hangomban, hiszen nem egyszer láttam, hogy mekkora fájdalmat okoztak neki újra és újra, csak hogy emlékeztessék őt arra, mi a feladata. A kudarcunk után azonban valahogy már nem tűnt olyan jó ötletnek az, hogy megint Klaus életére törjünk. Ötletem se volt, hogy mégis mit tehettünk volna.
Elgondolkodtattak a szavai. Otthon… ahol a szeretteink vannak. Nekem ez egykor az a hely volt, ahol a bátyámmal és a szüleimmel éltünk. Aztán felégett az egész ház. S vele együtt minden, amim valaha volt. De aztán… most, ezer év elteltével úgy tűnt, a bátyám is visszatért. S ma arra is rájöttem, hogy Chris és Chelsea… ők mindketten… a számukra én… tényleg fontos vagyok. Szükségem volt rájuk, nem akartam távol lenni tőlük, de tényleg az tűnt helyesnek. Most viszont felrúgtam a saját szabályaimat. Pont amiatt, mert szükségem volt rájuk. Kiváltképp Christianra. Az egész lényem akarta őt. - Igen, az igaz – Csillogó szemekkel fürkésztem, miközben az ujjainkat összefűztem. Éreztetni akartam, hogy most… tényleg itt vagyok és ő is, és nem szándékozok eltűnni sem. Többé már nem. Elindultunk a hotel felé, de közben nem bírtam megállni, hogy ne kavarjam fel újra az épp lecsendesedett állóvizet… úgy éreztem, hogy muszáj tudnia, mi történt. - Még én sem nagyon tudom… vagyis nem vagyok benne biztos. Zavaros volt az egész – Nagyot nyeltem, majd rápillantottam a szemem sarkából. Láttam, hogy aggódik, de nem volt rá szükség. Minden rendben volt. Megszorítottam kicsit a kezét. – Először azt hittem, csak álmodok. A temetőben voltam… gondolkodnom kellett és pont a bátyám járt a fejemben. Aztán felbukkant egy srác. Azt mondta, hogy a sír, ahová letelepedtem, pont az egyik rokonáé. Elég kínos volt, mindenesetre… aztán ahogy beszélgettünk… végül nem bírta tovább, elmondta, hogy ő William. Elmondta, hogy el kellett velünk hitetnie a halálát… mert csak így tudhatott minket biztonságban. Azt hittem, ez az egész álom, mert… miután beszéltünk… nos… felébredtem. Ugyanott, annál a sírnál a temetőben. – Magam elé néztem. – Szóval azt hittem, hogy ez az egész… nem valós. Azt mondta, hogy még időre van szüksége valamihez… hogy… mindent előkészítsen. S utána majd együtt lehetünk újra. Ő meg Én – Azóta nem is gondolkodtam ezen. A szavain. Pedig valami mögöttes tartalma volt, amire egyelőre nem jöttem rá, de valamiért aggasztó volt. – Azt hiszem, mindvégig álomnak hittem volna, ha… a halálom pillanatában nem látom őt újra. Tudom, őrültségnek hangzik, de… de így volt. – Elhallgattam végül. Fel kellett dolgoznia, ahogyan nekem is.
Valamilyen szinten megértettem, hogy Lys miért hitte egy pillanatra úgy, hogy pusztán egy illúzió voltam. Ahogy a karjaimban tartottam őt, nekem is egy fél gondolat elejéig megfordult ez a fejemben. Olyan hihetetlen volt, hogy a kapcsolatunk eljutott erre a szintre, bár ami még ennél is hihetetlenebb volt, az az, hogy Lys viszonozta az érzéseimet. Soha nem hittem volna, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, mint én ő iránta, ám valahogy mégis olyan természetes volt, ahogy most voltunk. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de olyan volt, mintha minket egymásnak teremtettek volna. És nem érdekelt egy percig sem, hogy Lys mennyire töröttnek tartotta magát, nekem pont rá volt szükségem. Ő volt az, aki segített nekem megtalálni önmagamat, miután a saját családomtól elmenekültem, s azok üldöztetni kezdtek. Ugyanígy szerettem volna segíteni neki, mert belé láttam. Ismertem őt, tudtam, hogy a sok megpróbáltatás és fájdalom, amit el kellett viselnie, elkezdte megtörni lelkét, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy az én szememben még mindig hevesen lángolt lénye legmélye. Nem veszett el teljesen az, amiről ő azt hitte, még mindig ott volt benne, éppen csak meg kellett volna látnia. Megjegyzésére csak felvontam a szemöldököm, majd végül mosolyogva megcsóváltam a fejem. - Nem, valóban nem az. De ahogy mondani szokták, az otthon ott van, ahol a szeretteid. És, a hotelszoba még mindig jobb, mintha hajléktalanok lennénk – rántottam egy aprót a vállamon. A következő pillanatban éreztem, hogy Lys ujjait az enyéimekbe fűzi. Enyhe meglepettséggel tekintettem ujjainkra, de eszem ágában sem volt visszautasítani közeledtét. Gyengéd mosolyt küldtem felé, miközben megfogtam a kezét, és megindultam előre. Hűvös volt az éj, és tényleg nem szerettem volna, ha megfázott volna. Én részben vámpír voltam, így rám ez nem volt hatással, ő azonban továbbra is emberi testben volt. Pár lépésnél többet azonban nem tettünk meg, mert a következő kijelentésére automatikusan megtorpantam, és döbbentettem pillantottam rá. Még a szám is kicsit nyitva maradt, ahogy meg akartam szólalni, azonban hirtelen nem jöttek a szavak a számra. - Ez hogyan lehetséges? – tettem fel végül az első kérdést, ami az eszembe jutott. Persze, nem arról volt szó, hogy ne hittem volna el neki, hogy a bátyja életben van – amióta belekeveredtem a természetfeletti világba, azóta már semmin sem lepődtem meg. Még azon sem, hogy a halottnak hitt személyek visszatérnek az életbe. – De ami ennél is fontosabb, hogyan és mikor találkoztál vele? – kérdeztem tőle aggódva fürkészve az arcát, hiszen ez a tény sok mindent megváltoztatott. Arról nem is szólva, hogy ki tudja, a bátyja ugyanaz a személy volt-e még, mint akinek ismerte annak idején.
Nem akartam visszaemlékezni ennél is jobban arra a napra. Hiba volt magammal vinnem őt és ezen semmi sem változtathatott. Semmilyen tény, sőt, varázslat sem. Hacsak nem találja fel valaki az időgépet, bár a mai világban talán az sem lenne meglepő. Csak a kérdésre néztem fel rá. Annyira hihetetlen volt mindezeket az ő szájából hallani… az, hogy valakinek ennyire fontos lehetek. Valahogy túl álomszerű volt azok után, amik történtek, vagy amiket tettem. - Ne butáskodj már, ez… - Nem tudtam semmiféle ellenérvet. Nekem is büntetés volt, hogy távol voltam tőle, nagyon is. Az a magány, amit éreztem az utóbbi hetekben, szinte megőrjített. Vagyis… nem csak szinte. De ez nem pusztán Chris hiánya miatt volt, hanem a lényem miatt. Valahogy az ezer év alatt megtörtem, nem az voltam, aki egykor. Pedig hiányzott az a kislány, akinek születtem… de mikor a bátyját elragadta mellőle a halála, a sorsa megpecsételődött. Bár azóta kiderült, hogy Will életben van, ez már nem változtat azon, hogy mivé vált az a kislány. Mivé lettem. Szinte ittam a további szavait és értetlenül fürkésztem őt, azon agyalva, hogy tényleg, mégis hogyan és miért… Úgy éreztem, nem érdemlem meg a szeretetét, azt, hogy engem akarjon. De már nem akartam ellökni magamtól. Nem, mert… És ekkor kezdtem azt gondolni, hogy mindez csak a képzeletem műve. Csupán néhány perc volt, míg ebbe ringattam magamat, mert Chris rádöbbentett, hogy ennél valóságosabb nem is lehetne. A karjaiba menekültem és bújtam hozzá, amennyire csak lehetett. Sosem voltam talán még ennyire közel hozzá. Nem éreztem ennyire intenzíven az illatát… jó volt. Nagyon is tetszett. Aztán komolyabb hangnemet ütöttem meg, sőt, érezhető volt, hogy bánom, ami történt. Nem haragudott rám. Visszabújtam hozzá és próbáltam teljesen megnyugodni, habár roppant nehéz volt. Talán nem is nyugodtam meg egészen, csak látszólagosan. Elhúzódtam végül tőle, megtörölve a szemeimet. Látszott, hogy sírtam és valószínűleg szánalmasnak tűnhettem. Így néztem fel Chrisre és elfogadtam a felém nyújtott kezet és felálltam a segítségével. - Haza…? Egy szállodai hotel nem pont egy otthon – Nagyot nyeltem, ahogy a kezünkre pillantottam. Lassan összefűztem az ujjainkat és merengve néztem tovább. – Van valami, amit még el kell mondanom… - Végül ránéztem. – Lehet, hogy nem fogsz nekem hinni, de… de a bátyám életben van. Az, akiről azt hittem, gyerekkoromban láttam meghalni… valójában él – A szemeit fürkésztem, a reakciói után kutatva.
- Lys, azon a napon mindketten úgy mentünk Mystic Fallsba, hogy meghalhatunk. Tisztában voltam a kockázatokkal, és igen, ha nem itattál volna meg Hope vérével, meghaltam volna. Ugyanakkor, ha Klaus nem dönt úgy, hogy jó leszek testőrnek, ugyanúgy megölhetett volna. De az élet pont ilyen. Soha nem lehet előre kiszámolni, hogy mi fog történni, hogyan fognak alakulni a dolgok. Szerinted pusztán ennek elég oknak kellene lennie, hogy távol maradjak tőled? – magyaráztam a lánynak teljesen komolyan, és nem azért, mert éppen rám jött a napi bölcsesség roham, hanem mert valóban így is gondoltam. – Számomra az lenne az igazi büntetés, és nem a halál – tettem még hozzá halkan, így nem voltam biztos abban, hogy Lys meghallotta-e vagy sem, de voltam elég közel hozzá, hogy hallhassa, még ha teljesen tisztán nem is vette ki. S tudjátok, az irónia ebben az egész helyzetben az volt, hogy míg Lys arról magyarázott, hogy én majdnem meghaltam végleg, ő valóban meghalt – pontosan ezzel a szándékkal hajtotta végre azt a cselekedetét a fürdőben. Ha elég mérges lettem volna, a fejéhez vágtam volna ezeket, de ezen érzelmek nélkül, még ha jogosak is lettek volna a szavaim, nem akartam még jobban bántani őt. - Nem tudom, hogy mióta… Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nemcsak barátként tekintek rád. Hogy annál sokkal fontosabb vagy a számomra – pillantottam mélyen a lány szemeibe, mert azt szerettem volna, ha látja, minden szavamat őszintén mondom és komolyan is gondolom. Kétségeknek nem akartam helyet adni. Ezt követően megpróbáltam kicsit felvidítani őt, ám lehet, pont az ellenkező hatást értem el, mert egyszer csak kijelentette, hogy illúzió vagyok, hogy valójában nem vagyok itt. Egyértelmű volt, hogy nem hagyhattam, hogy ezt higgye. Főleg nem most, amikor végre megvallottam az érzéseimet neki. Így hát megpróbáltam megnyugtatni őt, s valószínűleg ennek meg is lett a hatása. A padról lecsúszva letérdelt elém, és ugyanazzal a lendülettel a mellkasomhoz bújt, fejét a vállamba fúrva. Egy pillanatra meglepődtem, de szinte rögtön kapcsoltam, és védelmezően átöleltem őt, miközben a haját simogattam, megpróbálva megnyugtatni. Ahogy így itt volt a karjaimban, olyan érzés volt, mintha mindig is idetartozott volna. Soha nem láttam ennyire törékenynek, mint most. - Értékelem a bocsánatkérésdet, Lys, de a múlt az már a múlté, nekem pedig csak az a fontos, hogy újra itt vagy mellettem, más nem érdekel – feleltem, majd egy apró csókot leheltem a feje tetejére. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltunk ebben a pózban, de én addig simogattam őt így, amíg ő el nem húzódott, vagy amíg én úgy nem ítéltem, hogy kellőképpen megnyugodott. – Gyere, menjünk haza, mielőtt megfázol – ajánlottam neki, miközben felsegítettem a földről. Nem szerettem volna, ha megárt neki a kinti hideg levegő, a földön való térdepelésről nem is beszélve.
- Legutóbb majdnem meghaltál, vagy talán elfelejtetted volna? Ha nem itatlak meg Hope vérével… már nem lennél itt! – Kissé talán hevesen vágtam hozzá a szavakat. Valahogy úgy éreztem, egyáltalán nem fogja fel, milyen érzés volt nekem ez az egész. Vagy egyáltalán belegondolni abba, hogy végérvényesen is meghalhat mellettem. – Nincs mindig kiskapu, Chris… most sikerült megmentenem téged, mert előre gondolkodtam, de legközelebb…?! Mit csinálok?! – Kétségbeesetten csengett a hangom. Féltem. Nagyon is. A csókom viszont heves volt, talán túlságosan is, mégis kiélveztem minden egyes pillanatát. Éreztem a tarkómon a kezét, az érintését, ahogyan a derekamon is. Egyszerűen jó volt a karjai közt lenni, egyfajta biztonságérzetet nyújtott, holott neki kellett biztonság és védelem, nem nekem. Kicsit értetlenül néztem rá és hallgattam őt. - Te… mégis mióta szeretsz? Vagy egyáltalán miért? – Hiszen semmi szerethető nem volt bennem. A továbbiakra nyeltem egy nagyobbat. Emlékezetessé? Ugyan… miért? Nem volt olyan nagy dolog a születésnapom… Ahogy felállt és meghajolt előttem, valahogy abban a pillanatban a gyerekkorom jutott eszembe és az a régi, letűnt kor. Ez a meghajlás, lovagiasság… Talán pont emiatt hittem azt, hogy képzelődöm és mindaz, amit látok, csupán álomkép. A szavak ösztönösen jöttek ki a számon és elhittem, amit mondtam. Chris illúzió és ez az egész… nem létező jelenség. Hiszen hogyan is szerethetne engem, nem igaz? Mégis visszaguggolt elém ez az álomkép. A simítására megremegtem, majd lehajtottam a fejemet. Azonban a szavait hallva lassan fel is pillantottam rá, vörös tincseim alól. A vallomását hirtelen nem tudtam hová tenni, mármint az agyam nem tudta eldönteni, hogy ez tényleg illúzió-e, vagy talán valóság. Nagyot nyeltem, nem is reagáltam rá semmit. Talán emiatt folytatta a monológját. Kicsit belepirultam a szavaiba, majd felemeltem rendesen a fejemet. - Tényleg itt vagy… - Suttogtam csillogó szemekkel, majd lecsúsztam a padról a földre, pontosan elé. Lendületből karoltam át a mellkasát és bújtam oda hozzá szorosan. – Chris, én… - A hangom megremegett és végül el is hallgattam. Magamba szívtam inkább a fiú illatát és még jobban odafúrtam a fejemet a nyakához. Szükségem volt rá, jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. Vele… vele akartam lenni. Vissza akartam menni hozzájuk, még akkor is, ha tudtam, mekkora hibát követek el. – Sajnálom, amit tettem… teljesen kilátástalannak tűnt minden – Váltottam komolyabb hangnemre, ahogy elszakadtam tőle és felnéztem rá.
Az évek során sok mindent gondoltam a Lysandrával való kapcsolatunkról. Társak voltunk, azonban sok mindenhez nem volt hozzászólásom, s habár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsem a lányt, sokszor éreztem magam valójában pusztán útitársnak vagy egy szemlélőnek, aki végig ott volt vele, figyelte az eseményeket, de vajmi keveset tudtam tenni annak befolyásolása érdekében. Épp emiatt eldobhatónak gondoltam magamat. Mindig biztos voltam abban, hogy Lysnek nincsen igazán szüksége rám, s habár volt egy-két ezt megcáfoló jel is, végeredményben soha nem tartottam fontosnak azt, hogy velem mi lesz, amíg őt követtem. Mint ahogy azt sem, hogy a számára ez ennyire fontos lenne. A mostani vallomása épp ezért megdöbbentett, ugyanakkor nagyon jól is esett. Sok mindent meg is magyarázott a cselekedeteiben. - Köszönöm, hogy aggódsz értem, Lys, de nem fog elragadni mellőled semmi, még a halál sem. Ezt ígérem – pillantottam rá gyengéd mosollyal, azonban olyan sziklaszilárdsággal jelentettem ezt ki, mint amit még nem sokszor. És tudtam, hogy ez nem hazugság volt. Bármit megtettem volna azért, hogy mellette lehessek. Amikor visszacsókolt, s kezével belemarkolt a ruhámba, hogy elmélyítse azt, belemosolyogtam a csókba, ám rögtön viszonoztam is hevességét. Egyik kezemet a tarkójára simítottam, a másikat pedig a derekára, s így tartottam őt, minél közelebb magamhoz, miközben ajkaink táncukat járták. Elszakadni tőle olyan volt, mintha épp most váltam volna kábítószer függővé. Egyszerűen nem volt elég ez, többet akartam, azonban muszáj volt megálljt parancsolnom érzéseimnek. Nem akartam túl mohó lenni. És nem kellett sietnünk sehová, még sok időnk volt, amit egymás társaságában tölthettünk – legalábbis most így gondoltam. - Szokás mondani, hogy a szerelem bolonddá teszi az embert, és én pontosan így érzem magam. De nem bánom. Ha rólad van szó, semmit sem bánok – válaszoltam gyengéden, a szemeibe nézve, miközben végigsimítottam az arcélén. - Nos, ebben az esetben tenni kellene valamit, hogy emlékezetessé váljon, nem igaz? De nem olyan módon, mint az előbb tetted a bárban. Kérésed számomra parancs, hölgyem – feleltem, még fel is álltam, és mint egy lovag meghajoltam, hátha sikerül végre jobb kedvre derítenem. A következő szavai azonban teljesen ledöbbentettek. Ez meglátszott az arcomon is. Nemcsak az, hogy azt hitte, éppen ideképzel, hanem a vallomása is… Egyáltalán miért ne tudhatnék róla? A kezdeti döbbent arckifejezést átvette az együttérzés, és ismét odaguggoltam elé, egyik kezemmel nyugtatóan simogatva a combját. - Hé, figyelj rám, Lys. Én is szeretlek. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek így érezni valaki iránt, de te teljesen elvetted az eszemet. Nekem pedig nem kell más. Csak te. Úgy, ahogy vagy, teljes egészében – feleltem, reménykedve, hogy ezúttal sikerül meggyőznőm arról, hogy másképp vélekedjen magáról és arról, hogy mi lenne jó nekem. Nekünk. Nem mintha érdekelt volna ez. Csak ő kellett. Senki jobb, senki rosszabb, csak ő. – Ha pedig azt hiszed, hogy csak illúzió vagyok, reggel, amikor felébredsz mellettem az ágyban, már másképp fogsz vélekedni – kacsintottam rá játékosan, de persze nem volt semmi hátsószándékom.
Valahogy az ő szájából másként hatottak a szavai; őt nem láttam olyan gyilkosnak, olyan szörnyetegnek, mint magamat. Engem tényleg csak a halál vett körül, közben pedig igyekeztem megőrizni a józan eszemet, de azt hiszem, lehetetlen küldetés volt. A rengeteg testugrás, a megannyi emlék, most pedig az ősök kínzása… valójában már fogalmam sem volt arról, ki vagyok. Ahogy visszatekintettem a ma estémre, arra, mit műveltem abban a bárban és mennyire kifordultam önmagamból… tényleg nem értettem magamat. Talán csak egy valamiben voltam biztos és azok a Chris iránti érzéseim voltak. - De nem akarom, hogy elragadjon miattam… és egyben mellőlem a halál… - Suttogtam. Abban sem voltam biztos, hogy meghallja, de nem is volt lényeges. Tovább hallgattam őt, majd halványan elmosolyodtam és talán fel is nevettem; már magam sem tudom, ez megtörtént-e. Talán csak a fejemben. Egy valamit viszont biztos, hogy megtettem: megcsókoltam. Egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, még akkor sem, ha tényleg tudtam, mekkora őrültség. Ő sosem nézne rám úgy… csak egy társ, egy barát voltam a számára. Mégis meg akartam ízlelni az ajkait; aztán sietve elszakadtam tőle és szabadkozni kezdtem. Hülye voltam. Nagyon is. Még tovább szabadkoztam volna, ha nem éreztem volna meg a kezét a tarkómon és nem húz vissza magához. Másodpercek múltán újra érezni véltem az ajkait az enyémen. Ledöbbentett, hisz fogalmam sem volt, hogy miért teszi. A pillanat váltotta ki belőle, vagy talán… talán ő is…? Nem, ezt kizártnak tartottam. Hisz mit szeretne bennem úgy igazán? Nem szakadtam el tőle mégsem, sőt, a mellkasára simítottam, majd felmarkoltam rajta a ruhát, így mélyítettem el a csókot, táncra hívva az ajkait. Aztán elszakadt tőlem. Megszeppent kislányként néztem rá, kezem továbbra is a mellkasán pihent. A szemeit kezdtem figyelni, miközben az enyém csillogott még a könnyektől. Nagyot nyeltem. - Miért… - Megköszörültem a torkomat. – Miért lennél bolond? – Kérdeztem halkan, rekedtes hangon. Aztán zavartan néztem félre. – Köszönöm… bár nem a legboldogabb. Vagyis… eddig nem volt az. Csupán illúzió volt eddig a pillanatig – Néztem rá újra, de még mindig össze voltam zavarodva. Talán ezt is csak képzelem? Hogy megcsókolt és ennyire mosolyog? Hogy itt van velem? Atyaég. Mi van, ha itt sincs? Ha csak a levegőhöz beszélek? Hiszen miért akarna velem lenni? Miért csókolt volna meg? - Én… - A további szavai tompán jutottak el hozzám. Hirtelen visszahúztam a kezem tőle. - …te nem vagy itt. Tényleg kezdek bedilizni, hogy ideképzellek, Chris! A rejtett vágyaim már alakot öltenek. Pedig annyira régóta… én tényleg… régóta szeretlek. – Őt figyeltem, miközben az arcához értem és lassan végigsimítottam rajta. – De sosem szabad megtudnod. Hisz jobbat érdemelsz nálam… sokkal jobbat. Olyat, aki nem ennyire megtört, mint én – Magyaráztam, egyre elhalkuló hangon.
Ahogy kezét arcomra simította, szinte öntudatlanul simultam bele tenyerébe, egy pillanatra lehunyva szemeimet, s csak élvezve a közelségét és bőrének illatát. A következő szavai azonban teljesen megleptek. Íriszeimet egyből ráfüggesztettem, miközben szám sarkában egy halvány mosoly bujkált. Olyan butuska volt. - Már elfejtetted, hogy én honnan jövök? Lys, megöltem azt a személyt, akit a nővéremnek hittem, a saját rokonaim üldöztettek utána oly sokáig, és soha nem rettentem vissza egy másodpercig sem attól, hogy megöljek bárkit, aki az utamba kerül. Nem te vagy az egyetlen, akinek oly sokáig a halál volt egyetlen útitársa. De nem sokkal jobb tudni, hogy immáron már ketten vagyunk, akik folyton keringőt járnak a kaszással? – kérdeztem tőle huncut mosollyal, reménykedve abban, hogy most már le- és megnyugodott valamelyest. – És egyébként is, soha nem olyan hercegnőnek ismertelek meg, akinek szüksége volna megmentésre. Meg amúgy sem hagytad soha, hogy megmentselek, mindent inkább magad intéztél – rántottam egy aprót a vállamon. Szerettem volna, ha tudja, hogy nincs veszve számára sem semmi. Amikor azonban ismét elkezdett sírdogálni, megijedtem, hogy valami rosszat mondtam. Nyeltem egy nagyot, rettegve attól, amit mondani fog. Azonban az arca egészen más sugallt. Volt egy sejtésem, de hagytam, hogy magától tegye meg ezeket a lépéseket, habár nem tudtam nem megbabonázva nézni arcát, az ajkait. S amikor apró csókot lehelt ajkaimra, nem akartam soha elengedni őt, csak a karjaimban akartam tudni őt, megóvva minden bajtól, habár tudtam, hogy ehhez az én erőm kevés volt még most is. A csók nem tartott sokáig, valószínűleg Lys nem tudta, hogy milyen reakciót fog kapni tőle. Hiszen nem mutattam konkrét jelét érzelmeimnek, mert nem akartam, hogy ezek miatt eltaszítson magától. Most azonban nem érdekelt már ez. Félredobtam minden elővigyázatosságomat, s nem hagyva, hogy Lys elfordulhasson tőlem, megfogtam a tarkóját, és magamhoz húzva őt ezúttal én csókoltam meg őt. Nem gyengéden, mint ő, inkább forrón, de nem akartam mohónak tűnni vagy erőszakosnak, hogy eltaszítson magától. Bár ennek így is fennállt az esélye. - Ha te hülye vagy, akkor én még bolondabb – feleltem, miután elhúzódtam tőle. A szemeim biztosan csillogtak, és nem tudtam elrejteni mosolyomat sem, de nem is akartam. Örültem, hogy vele lehettem, így vagy úgy, egyedül ez volt a fontos a számomra. – Egyébként, boldog szülinapot – tettem még hozzá, miközben végig biztatóan mosolyogtam rá. – Szeretnél elmenni valahova, vagy csinálni valamit? Vagy csak vigyelek be egy hotelbe, hogy ki tudd pihenni a részegséget? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
Talán most tűnhettem igazán szánalmasnak. Csak sírtam, mint egy kislány… mint… mint mikor kisgyermek voltam. Akkoriban a bátyám mindig megvigasztalt, felemelt a karjaiba, megölelgetett, vagy addig csikizett, míg nevetésbe nem fulladt a szomorúságom. De most úgy éreztem, ez nem segítene. Nem tudtam, egyáltalán mi segíthetne. Csak el akartam merülni abban a sötétségben és magányban, amiben benne voltam az utóbbi időben. Hiszen az járt nekem. Magamat büntettem, ahogyan az ősiek is állandóan. Bár egy ideje eltűntek. Vagy csak kizártam őket teljesen, nem törődve velük… magam sem tudom. A könnyeim valahogy nem akartak elapadni, bár kezdtem egy picit megnyugodni. Ahogy a kabátját a vállamra terítette, nagyot nyeltem. Elsuttogtam egy „köszönöm”öt, de lehet, hogy nem is hallotta. Aztán emlékeztettem magamat arra, hogy már nem csak vérfarkas, hanem vámpír is… ami egyet jelentett azzal, hogy a hallása sokkalta jobb lett, mint volt. Ahogy a padhoz vezetett és leültetett, egy kicsit sem tiltakoztam. Egy részem feladta, hogy ellenkezzek vele… vagy talán csak vártam a megfelelő alkalmat, mikor dobbantsak újra. Már magam sem tudtam volna megmondani, merre tovább. Távol tőle, vagy közel… Figyeltem, hogyan guggol le elém és fogalmam sem volt róla, mit fog mondani. Ahogy elkezdte törölgetni az arcomról a könnyeimet, összepréseltem az ajkaimat. Túl kedves volt hozzám. Meg sem érdemeltem… Hagytam, hogy beszéljen, egyszer sem szakítottam félbe. Pedig megtehettem volna. Nem szabadott volna így gondolnia rám… hogy újra és újra vissza akar jönni értem, kirántani a sötétségből és a magányból… vagy hogy újra és újra meghalna értem… nem. Ezt nem akartam, nagyon nem. Ismét a sírás kerülgetett. Az érzések elhatalmasodtak rajtam és egyetlen egy szóval tudtam volna igazán kifejezni magam, de azt nem mondhattam ki. Megráztam hát a fejemet, majd ahogy a homloka az enyémhez ért, lehunytam a szemeimet. Az illata egyből az orromba mászott. Túl jól ismertem már, de mégsem eléggé. Meg akartam ölelni, meg akartam… csókolni. Ahogy homlokon csókolt, rápillantottam, majd az arcára csúsztattam a kezeimet. Nem engedtem, hogy eltávolodjon tőlem. - Christian… tudod te… te túl jó vagy hozzám. Nem kellene megmentened egy olyan hercegnőt állandóan, akit a baj állandóan üldöz. Aki körül a halál állandó és nem múlandó dolog… Nem kellene kötődnöd hozzám ennyire, mert így… képtelen vagyok távol maradni tőled – A könnyeim újból eleredtek, de néhány pillanat múltán és néhány mély levegővétel után próbáltam megnyugodni. – Sosem… volt bátorságom elmondani neked, de… én… - Hogyan mondhatnám el? Hogyan lehet szavakba önteni, amit az ember érez? Az arcát simítottam, miközben hol a szemeit, hol az ajkait figyeltem. A kettő között váltakozott a tekintetem, mire végül mozdultam és megtörtem azt az apró távolságot, ami közöttünk volt. Lágyan csókoltam meg, szinte csak egy puszit leheltem az ajkaira, hisz fogalmam sem volt, ő érez-e bármit is irántam. Persze, barátok voltunk, de… sosem láttam semmi jelét annak, hogy máshogy is kötődne hozzám. Vagy csak vak voltam. A rövid csók, avagy puszi után elszakadtam tőle és így néztem rá, szinte szégyellve magam. - Sajnálom, én… tiszta hülye vagyok – Elhúztam tőle a kezeimet és félrenéztem, végül lehajtottam a fejemet is.
Kezdőlap
