Csepp. Csepp. Csepp. Csöppen a vér a vadászkésről, melyet markomban szorongatok, és érzem is, ahogy a ragacsos vörös nedv rászárad a kezemre. A vérük ott van a ruhámon, a kezemen, de még a számban is érzem a vörös folyadék vas ízét és nem tudom, hogy a sajátom, vagy az övék. Meglehet, hogy egy kicsit mindkettő. Meglehet, hogy egy kicsit egyik sem.
Mindig is biztos voltam benne, hogy okkal jöttem a világra, hisz ok nélkül semmiképp sem neveznek el a szülei egy ártatlan csecsemőt Malachainak; a jövőmet már abban a pillanatban kőbe vésték, mikor az orvos felemelt és az anyámra mosolygott, hogy kijelenthesse azt a rövid, mégis nagy hatalommal bíró szót. Ikrek. Emlékszem, hogy mindig azt hajtogatták nekem, legyek türelmes és a képességeim is nem sokára megmutatkoznak, ahogy arra az utálkozó tekintetre is, ami a szüleim szemében megjelent, mikor kiderült, hogy soha nem lesz és nem is volt saját, eredendő varázserőm. Emlékszem az utolsó ölelésre, amit a húgomtól kaptam mielőtt apám kijelentette, hogy nem érhetek többé hozzájuk, de jobban tenném, ha nem is beszélnék velük. Mintha nem is léteznék. Ott voltam, de a szemükben nem léteztem. Emlékszem, ahogy Jo tekintete hirtelen megváltozott, és a törődés eltűnt a szeméből, mintha ott sem lett volna, mert vakon követett mindent, amit a szüleink mondtak. De most végre beteljesíthetem az okot, amiért megszülettem és azzá a személlyé válhatok, akinek mindig is szántak.
- Egy icipici pók felmászott az ereszen – kezdem el a verset negyedszerre, vagyis utoljára miközben egy határozott lépéssel megindulok egy újabb félresikerült kistestvérem felé, akit arra szántak volna, hogy átvegye a helyem, de mivel nem iker lett, így csak egy újabb mellékterméknek számított. Egy újabb csalódás az apámnak, így nyugodt szívvel mártottam az előbbi háromba a kést, hisz csak megkönnyítem az életüket, meg persze a sajátomét is. Igazság szerint legfőképpen a sajátomat. És ez most sincs másképp. – Bú! – guggolok le hirtelen az ágy mellé, majd egy pár ijedt szempár pillant fel rám. Benyúlók is kihúzom a rejtekhelyéből, majd ugyanolyan hidegvérrel csúsztatom bele testébe a pengét, mintha csak épp egy darab húst vágnék fel a vacsorára. Hé, végül is, így is fel lehet fogni a dolgot! Mind nem vagyunk mások, csak húscafatok, érzésekkel. Már aki, legalábbis, mert belém nem szorult sok azokból az érzelmekből, hála a családomnak.
- És jött egy nyári zápor, lemosta… hirtelen – fejeztem be a második sort, ahogy kifelé húzom a kést. Kissé nehezebb már a dolgom és egy apró fintor jelenik meg arcomon, ahogy egy hangos cuppanással elhagyja testét a fegyverem. Ezzel meg is lennénk. Négy lent, még három fent. A drámaiság kedvéért beleszimatolok a levegőbe, mint egy vadászkutya, bár nem érzek semmit. Vajon meddig akarnak még bújócskázni velem? Olyan kis gyerekesek, azt gondolják, hogy csak úgy elbújhatnak előlem, pedig mindig levertem őket minden játékban… már amíg együtt engedtek minket játszani. Mély sóhaj kúszik ki ajkaim közül, majd lassan egy lágy mosoly terül szét arcomon. Butusok, nem bujkálhatnak előlem örökké. Mégis, olyan viccesnek találom ezt a bújócskázást. Vagy szomorúnak? Nem tudom, hogy őszinte legyek, ezt a kettőt mindig keverem.


Csend. Megőrjít a csend. Szinte érzem a jelenlétét magam mellett, mintha csak a kedvemért megtestesült volna, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Felmászik a bőrömön és a figyelmemet követeli. Sikongat, mégsem hallom. A börtönvilágban nem érezni az idő múlását. A Nap végtelenszerű körforgásban mindig 1994. május 10-én kel fel, és ugyanaz a napfogyatkozás vigyorog le rám az égről, mintha csak gúnyt űzne belőlem és szerencsétlenségemből. Eleinte megszállottan kerestem a kiutat börtönömből és számon tartottam minden egyes napot és órát, hogy mikor kikerülök duplán adhassam vissza mindezt a kovennek. Oly sokszor képzeltem el, hogy apám a kezeim közt vérzik el, hogy már valósnak tűnt. Aztán már nem tartottam többé számon az öngyilkossági kísérleteimet, melyek egyre kreatívabbak és brutálisabbak lettek. De nem bántam meg. Majdnem teljesen immunitás a fájdalom ellen – hiszen ha már felgyújtottad magad a gyermekkori házadban és érezted, ahogy a lángok mardossák a bőröd, miközben te ott ülsz az emlékek között, az árulás árnyékában, olyasmi, mint egy ütés vagy egy golyó már meg se kottyan.
De egy nap... megváltozott valami a levegőben. Mondhatjuk úgy, hogy olyan régóta éltem már a börtön világban, hogy rögtön megéreztem, amikor valami nem odaillő történt. Már pedig ez nem sokszor esett meg.
- Shh-shh. Csöndet kérek. Mintha… - intettem az üres fatuskók felé a tábortűz mellett, majd fordítottam egyet a tűz felett lévő nyárson. Hm... a nyársalás is elég szép halálnem, mit nem mondjak. Tudod, ha túl sok időt tölt az ember fia egymagában, egy idő után kezdi elveszteni az eszét. Csak épp annyira, hogy elkezdj magadban beszélni. De azt biztosan nem képzeltem, ahogy végigfutott a hátamon a hideg a hirtelen változás miatt. Villámcsapásként ért a felismerés.
Nem vagyok egyedül.