Callawaynek születni felelősséggel jár. Egyrészt ott van a vagyon és a rang, ami apám nevével jön: díszvacsorákon részt venni, jótékonysági eseményeket szervezni, mindig mindenből tökéletesnek lenni. Másrészt ott van anya ága, az ősi boszorkány ág, ükanyáim hatalma, mely a születésemmel az én kezembe szállt. Olyan dolgokra vagyok képes, melyekről álmodni sem mertem... pontosabban sosem hittem volna, hogy valóra válthatom mindazt, amit az elmém sző. Pedig a családunk generációk óta híres arról a különleges varázsigéről, mely leányról leányra öröklődik édesanyám ágán. Boszorkány felmenőim képesek voltak megteremteni a fejükben azt a kis birodalmat, ahová újra és újra elkalandozhatnak, és amit ott találnak, azt magukkal hozhatják, átemelhetik a valóságba. A szép álmokat, a vágyott tárgyakat, a kívánt élőlényeket... és a rémálmokat is, a szörnyetegeket és rémségeket, melyek olyan ártalmatlanok, míg csak a fejünkben léteznek. De mi történik, ha egyszer elszabadulnak?
Callawaynek lenni hatalommal jár, erővel, és borzasztó nagy teherrel. Miután megmutatkoztak a képességeim, nem hagyhattam el a házat felügyelet nélkül. Tanítókat fogadtak fel mellém, akik az iskolai matekpéldákon túl bevezettek a mágia gyönyörű és mocskos mélységeibe is. A saját otthonom rabja lettem, míg Nate be nem toppant az életembe. Csak egy poros utcakölyök volt, de borzasztóan okos - apa fantáziát látott benne és felkarolta. Családtagként szerettük, ő pedig odaadással, türelemmel és rengeteg tudással hálálta ezt meg. Bár a mágiához fikarcnyi affinitása sem volt, mindent neki köszönhetek, amit a kinti életről tudok - később kiderült, hogy van öccse is, de ő nem sokszor bukkant fel nálunk, elllenben mindig lenyűgözött az, Nate milyen szeretettel mesél róla. Elvarázsolt.
És borzasztóan fájt is.

Manapság már ura vagyok az erőmnek annyira, hogy egyedül is kimozdulhassak, habár a családi örökséget még nem kezelem túl ügyesen. Helyesen mormolni az igét, lezuhanni abba a félálomszerű kis világba, melyet gondolataim erős falából építettem, megragadni és a valóságba rántani... Néha úgy érzem, túl nagy teher ez egy hozzám hasonló lánynak. Apa még mindig fekete autókkal figyeltet - nem is sejti, hogy az erőm hatalmasabb minden veszélynél, ami Mystic Fallsban érhet. A fejemben élő szörnyetegeket már jól ismerem, azt azonban én nem sejtem, hogy a város bájos felszíne mögött, az ártatlannak tűnő emberbőr alatt sokkal veszélyesebb fenevadak is lappangnak, mint azt képzelem... A valóság olykor még a rémálmoknál is ijesztőbb tud lenni.