2004. február 13.
Sosem értettem, miért toppannak be idegen emberek az ajtón, néznek meg minket, majd válogatnak köztünk, mintha csak egy játékboltban vagy kisállatkereskedésben volnának. Ez a nap is ilyen volt. Bejöttek és nézelődtek, de én el sem néztem feléjük. Az egyik asztalnál ültem és rajzoltam. Virágokat, felhőket, napot, meg csupa ilyen dolgot. De semmi sem volt túl vidán azon a rajzon, a színek inkább szomorúságot, elhagyatottságot sugárzott.
Odalépett mellém egy magas, fekete hajú nő, majd leguggolt az asztalom mellé és rápillantott a rajzra.
- Nagyon szép. Magadtól rajzoltad? - Kérdezte, miközben maga felé fordította a lapot. Én a szemem sarkából néztem rá, majd bólintottam. - Ügyes vagy. - Mosolygott rám barátságosan, mire én végre valahára mutattam némi érzelmet. Visszamosolyogtam rá, mégha csak halványan is, majd a nevemet kérdezte.
- Rosalie... - Válaszoltam, aztán észrevettem, hogy még valaki odalép az asztalhoz, közvetlenül a másik oldalamra. Felkaptam a fejem és egy férfi mosolygott vissza rám.
- Szia kislány, John vagyok. - A hangja barátságosan és kellemesen csengett. Ebben a pillanatban eldőlt, hogy engem vesznek magukhoz, bár igazán semmi nem történt.
Azzal tűntem ki a tömegből, hogy benne sem voltam. Csak egy asztaltál rajzoltam, távol mindenkitől... és ez volt az, amivel felhívtam magamra a figyelmüket.
10 évvel később
A veszekedések, ordibálások, verekedések mindennaposak lettek. Nem akartam már a szobámból sem kimenni, mert féltem, hogy végül én kapom a következő pofont. Hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó és a férfi hangját, miközben átkozódik és szitkozódik. Életemben annyi káromkodást nem hallottam, mint akkor. Aznap este derült ki, hogy Melissának van valakije. John persze nem tudta elviselni ezt a tényt.
Az ablakhoz lépve kinyitottam. El akartam szökni, nem akartam itthon maradni kettesben az "apámmal". Nem akartam egy szót sem szólni hozzá és nem akartam, hogy bejöjjön a szobámba. Az ablakból láttam, hogy Melissa beszáll egy férfi autójába; előtte még elnézett az ablakom felé, így összenéztünk fél pillanat erejéig. Valahol megértettem, hogy el akar menni, valahol viszont gyűlöltem érte. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy örökre nem hagyna el minket. Persze nem John miatt, hanem miattam.
A szobám ajtaja kivágódott, így összerezenve fordultam meg és a párkányon támasztottam meg a kezeimet.
- Anyád elment, de te nem fogsz. Te nem fogsz elhagyni se engem, se ezt a házat. Vésd jól az eszedbe, Rosalie! - Hangja idegesen csengett és nem volt kedvem reagálni rá, ettől viszont még hangosabban szólalt meg. - Megértetted?! - Hangja az egész szobámat bejárta, szinte a falak is beleremegtek. Közelebb lépett hozzám és lendült a keze, nekem csak arra volt időm, hogy félrefordítsam a fejem. Összeszorított szemekkel tűrtem a pofont, amit azért kaptam, mert nem voltam hajlandó válaszolni neki.
2016. október 7.
A "család" továbbra is együtt volt. Azonban a veszekedések még mindig nem szűntek meg és egyre nyomasztóbb volt az érzés, ami a hatalmába kerített. Melissa bejelentette Johnnak, hogy új állást ajánlottak neki Mystic Fallsban és sokkal többet kereshetne ott. Johnnak persze nem tetszett, mert állítása szerint nem szorulunk rá a pénzre, pont annyink van, amennyinek kell. Hosszas veszekedések után végül mégis csomagolni kezdtünk és néhány hónap múlva átléptem Mystic Falls határát.