Nem hitt nekem, avagy sokkal inkább bennem. És egy percig sem hibáztathattam ezért, hisz nem volt mélyreható kapcsolatunk. Sőt, mondhatni sokáig csak megtűrt személy voltam a számára, az, aki a lánya édesanyja, de ennél több… nem voltam. De túl sok dolog történt már azóta, hogy csak úgy elsétáljunk egymás mellett. Nem hagyhattam magára most, hogy senki sem volt mellette Sivárnak „hála”. A lányával is csak időszakosan találkozhatott. - A lányunk mindig össze fog minket kötni. Egy család vagyunk, ha tetszik, ha nem, Klaus – Igyekeztem határozott lenni, meggyőző, de nem tudtam, mennyire sikerül elérnem, hogy higgyen nekem. Sejtettem, hogy nem fogom tudni megnyugtatni, de hallani a szavait, az önostorozását még rosszabb volt. - Igazad van, Klaus. A mi világunk nem halandóknak való, de nem okolhatod magad a fivéred ámokfutása miatt! – Magamra is utaltam, nem csak Camira. Én is kis híján meghaltam, csak azért, mert Klaus gyermekét hordtam a szívem alatt. Egyedül Hopenak köszönhettem, hogy élek. Úgy mentett meg, hogy még csak nem is volt tisztában vele. Nem nagyon tudtam, mivel tudnám lecsitítani a háborgó lelkét. Ehhez Elijah jobban értett, vagy épp Camille, de most már egyikük sem volt itt. És nem tudtam, Elijah valaha visszatér-e közénk, vagy örökre az az új vámpír lesz, aki most. A kérdésemre adott válasza jelenleg le sem kötött annyira. Megöleltem. Nem tudom, miért, de azt gondoltam, ezzel talán képes lehetek elérni őt. És azt akartam, hogy tudja, itt vagyok, ha kellek. Még akkor is, ha szinte minden találkozónkkor veszekszünk és általában semmiben sem értünk egyet. A reakciója meglepett. Nem az, hogy visszaölelt, hanem az, hogy belefogalmazott engem is a mondatába, holott csak azt kértem, a lányát ne hagyja el. Talán még ő is képes változni. Legalább egy kicsit. Lassan elszakadtam tőle, mielőtt ő tolt volna el magától. - Tudjuk egyáltalán, hol van most? Ha Sivár kell nekik, megpróbálhatja felkeresni a többieket. El kell érnünk Kolt és Rebekaht, hogy szóljunk nekik a veszélyről. Ha kapcsolatba próbálna lépni velük Elijah, ne tegyék, amit kér. – Habár ez dupla élű kard lehetett, nem kockáztathattuk, hogy bármelyik családtagunk megsínyli. – De mindezek előtt… Camit kellene elrendeznünk. Megérdemel egy tisztességes búcsút, nem gondolod? – Végül kérdőn néztem fel rá.
Nem igazán voltam vele tisztában, mit beszélek, egyáltalán nem célozgatni próbáltam neki, de a helyében talán én is erre a következtetésre jutottam volna. Nem voltam magamnál, sokkoltak az események, Cami halála, és az, hogy Elijahnak benne volt a keze. Mintha átmosták volna az agyát, ennyit jelentettek a közös emlékeink. Már nem volt önmaga, fogalmam sem volt róla, kivé vagy mivé változott. - Most itt vagy. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. - Nem akartam sértegetni, vagy megbántani, ezért inkább nem mondtam ki konkrétan. Előbb-utóbb ő is el fog hagyni, mert túl okos nő ahhoz, hogy leragadjon egy ilyen férfi mellett, akihez ráadásul csak a közös gyereke köti. Mert nem volt köztünk valódi kapcsolat, egyedül Hope volt a híd köztünk. Szülők voltunk, de azt hiszem ennél több sosem volt köztünk, még a múltban is csupán egy futókaland lett volna kettőnk találkozásának eredménye. - Ezt nem jelentheted ki ennyire biztosan. Nem szabadott volna Camille közelében lennem. Nem szabadott volna belerángatnom ebbe az egészbe. A mi világunk nem a halandó embereknek való. Az átváltozása is az én lelkemen száradt, és most... a halála is. - Nagyot nyeltem az utolsó szó előtt. Még mindig képtelen voltam elfogadni, megérteni, hogy meghalt. Mintha egy borzalmas álomra emlékeztem volna, akárhányszor előugrottak elmémben a képek. A halálának a képsorozatai. - A millió dolláros kérdés. - A hangom annyira élettelen volt, hogy szinte engem is meglepett. Egy pillanatra arra gondoltam, mennyire nem lehetek önmagamra talán kinézetre sem, hogy biztosan rosszul festek, de túlzottan nem érdekelt egyik sem. Azon viszont már jobban meglepődtem, mikor megérintette mindkét karomat, vagy körém fonta a sajátjait. Először csak álltam az ölelésben mozdulatlanul, majd kissé ügyetlenül, egyik kezemet a hátára tettem. Tulajdonképpen nagyon is jól esett a közelsége, meglepő módon. Szükségem volt Hayley-re, szükségem volt Hope-ra. Aprót bólintottam a szavaira, amit talán nem is láthatott. - Nem hagylak el benneteket. - Szándékosan fogalmaztam bele az ígéretembe őt is. Ezután, ha még mindig átölelt, óvatosan eltoltam magamtól, úgy néztem a szemeibe. - Mit tegyünk Elijah-val? - Teljesen tanácstalan voltam, szükségem volt az ő nézeteire, a tanácsaira, a véleményére. Másképp... talán nem vészelem át ezt az időszakot.
Nem hittem, hogy valaha hiányolni fogom a nagyszájú, önbizalomtól duzzadó Klaust, de most így volt. Nem tetszett, ahogyan a lányáról vélekedett. A fejemet csóváltam, majd mély levegőt vettem. - Ha lenne eszem, már én sem lennék itt. Ezzel ezt akartad mondani, ugye? – Sosem voltunk a legjobb páros. Sosem voltunk a legkiválóbb szülők, de… pont emiatt nem fordultam el Klaustól végérvényesen. A lányunknak szüksége volt mindkettőnkre és ebből nem engedhettem. Még ha Sivár szét is szakított minket, mi mindig is egy család voltunk. Persze, azt nem tagadom, hogy Hopeot óvni akartam mindattól a szörnyűségtől, ami Klaus életét kísérte. De mindig eszembe jutott az, amit Elijah mondott annak idején. Hope lehet a család megmentője, aki Klaust is a jó irányba terelheti. Azonban azt hiszem, ez Camille halálával most semmivé foszlott. Nem tudtam, egymagam képes leszek-e itt tartani Klaust, magunk mellett, vagy kicsúszik a kezeim közül és őrült bosszúhadjáratba fog, aminek soha nem lesz vége. Hisz sosem tudná megölni a fivérét, ebben egészen biztos voltam. Egy soha véget nem érő macska-egér játéknak pedig nem lett volna értelme. Megérintettem. Fizikálisan, ha lelkileg nem is érhettem őt el. Talán őt senki sem tudta elérni. - Nem a te hibád, hogy nem ment el. Nem a te hibád, hogy Elijah kifordult önmagából. Nem a te hibád Camille halála… - Bármennyire is fájt, mindez Elijah hibája volt. Már tényleg nem az az ember volt, akit ismertem, akibe beleszerettem. Mintha már teljesen másvalaki lett volna. És talán ez a változás már az emlékei elvesztése előtt kezdődött. A visszakérdezésére megráztam a fejem, jelezve, nem tudom. De aztán végighallgattam őt. - Sivár túl nagy falat lenne nekik. Miért vágynak egy ilyen hatalomra, ami őket is könnyen legyűrné? Elijah az emlékei nélkül, mintha tényleg semmit nem tudna – Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a férfira néztem és újra megérintettem a karját, aztán lassan mindkét vállát. Átöleltem. Magam sem tudom, mi ütött belém, de tudatni akartam vele, hol a helye. – Ígérj meg valamit, Klaus. – A hangom ezúttal gyengéd volt. Folytattam. – Nem hagyod el a lányod a történtek után. A családnak szüksége van rád. – Talán az én szavam semmit sem ér, de meg kellett próbálnom.
A nő szavaira nem is tudtam reagálni, csak ledöbbenve meredtem rá, majd összeszorítottam a számat. Bármennyire is szerettem volna ártani neki ezek után, mégis beláttam, hogy igaza van. Hope már nem volt kicsi, s mindig is éles eszű volt, nem igazán titkolhattam előle, milyen is vagyok. Próbáltam óvni, nem is mesélni neki mindarról a szörnyűségről, amit tettem, viszont az iskolában rengeteg pletyka keringhetett rólam. Nem véletlenül nem ismerték a valódi nevét. - Nem tudja még, milyen vagyok. Idővel el fog fordulni tőlem, bárki ezt tenné, akinek van egy csöpp esze.. - motyogtam kissé dühösen. Nem érdemeltem meg, hogy kitartson mellettem, különben sem szerettem volna bajba sodorni. Tényleg jobb volt neki nélkülem. Camille-nek is jobb lett volna. Meglepett, mikor mellém lépett, az érintése még inkább, így elnyílt ajkakkal néztem rá. Afejemet ráztam, mintegy válaszképp, Elijah már tényleg nem az a személy, akit ismertünk. Valójában fogalmam sem volt róla, kicsoda ő. A tekintetében nem láttam semmit a bátyámból, mintha megszűnt volna létezni. - El kellett volna hagynia a várost, mikor még megtehette. - suttogtam magam elé, majd hirtelen megint fellobbant bennem a harag. Szinte égette a bőrömet,olyan intenzíven csapott le rám. Megfordultam, s egy ép asztalt még felborítottam. Normális esetben levadásznék bárkit, aki árt a családomnak, a szeretteimnek, viszont ebben az esetben tehetetlen voltam. A saját fivéremet mégsem ölhettem meg, ám mi van, ha nem lesz más lehetőségünk? Ha Hayley-t, vagy épp Hope-ot akarja bántani? - Nem tudom, Hayley. Mégis mit kellene tennem? - Visszafordultam felé, a barna szempárt vizslattam. Tényleg nem volt ötletem, tervem meg aztán végképp nem. Közelebb léptem hozzá. - Sivár erejét akarják. A nő... Camille-t használta fel. Én nem... nem tehettem semmit. Nem hívhattam össze a családot, a fenébe is! Nem sodorhattam veszélybe Hope-ot! - fakadtam ki, elfordítva a fejemet a nőtől, de ezúttal a helyemen maradtam.
Sokkolt az, amit kiejtett a száján. Elijah? Nem akartam elhinni, épp ezért kapaszkodtam abba, hogy Elijahnak mindig a családja volt az első. Mindig ott volt Klaus számára, ha megérdemelte a hibrid, ha nem. Képtelen voltam felfogni ép ésszel, hogy megtette… hogy képes volt rá. Ugyanakkor az, ahogyan Klaus viselkedett, a szavai, a gúnyos hanglejtése bűntudatot ébresztett bennem. - Látja anélkül is, hogy milyen az apja – Jegyeztem meg csendesebben, majd folytattam. – Bármit is tennél, ő sosem fordulna el tőled, ebben biztos vagyok – És nem is hagytam volna, hogy ez megtörténjen. Mély levegőt véve tettem egy lépést a férfi felé, majd megérintettem a karját. - Klaus, oké, hiszek neked… ezzel tényleg nem viccelnél – Nagyot nyeltem. – Nem hittem, hogy Elijah eljut erre a pontra. Ő már nem az, akit ismertünk – Először kérdésként akartam kiejteni a számon, de végül kijelentés lett belőle. Egy részem sírni, egy másik ordítani akart Elijahval. De ha meg is tettem volna, számára idegen voltam és lehetségesen ki is nevetett volna érte. – Sajnálom, hogy ezt tette. Tényleg sajnálom. Camille nem ezt érdemelte – Sajnáltam azt a nőt. Legfőképp talán azért, mert vele, mellette Klaus is jobb ember tudott lenni. De most, hogy halott volt, tartottam attól, hogy visszafordíthatatlan hatással lesz a férfira. Hopenak viszont szüksége volt az apjára, nem hagyhattam, hogy lesüllyedjen és őrült mészárlásba kezdjen, csak azért, hogy enyhíteni próbálja a fájdalmát. – Mit akarsz tenni most…? – Érdeklődtem. Elijahra gondoltam. Biztos voltam benne, hogy van terve, de féltem, micsoda.
Jobb lett volna, ha senki sincs a házban, és egyedül lehetek kicsit a gondolataimmal, a történtek után, hiszen... még mindig magam előtt láttam azokat a jeleneteket. Nem tudtam, valaha is túl tudok ezen jutni, de Hope miatt valahogy muszáj volt. Idővel. Hayley jelenléte egyáltalán nem segített, előtte nem akartam gyengének mutatkozni, bár azt sem tudtam, hogyan kéne ebben a helyzetben viselkednem a közelében. Ki voltam készülve, ami nem volt annyira újdonság, gyakran láthatott majdnem hasonló helyzetekben, de vajon látott már ennyire szörnyű állapotban? Ebben nem voltam biztos. Üvölteni tudtam volna kínomban, mert alig néhány hét adatott nekem a nővel, ami ugyancsak Elijah hibája volt, jobban mondva a pokolfajzaté, aki barátnőjének vallotta magát. Mégis nehéz volt csak őt okolnom, a fivérem sem volt ártatlan, ám ha emlékezett volna... el akartam hinni, akkor nem tett volna hasonlót sem. Ő nem az volt, aki árt másoknak, aki árt nekem, mindig próbált megóvni, még önmagamtól is. A kérdés, a póló a kezében... túl sok volt. Bevallottam, mi történt, bár úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, aki rosszban sántikál. Ezúttal nem én voltam a gonosz, ami talán meglepő volt Hayley-nek, de arra nem számítottam, hogy ki is nyilvánítja mindezt. Nem hitt abban, hogy Elijah ártana nekem, ahogy kezdetben én sem. Nem hittem, miszerint ilyesmi előfordulhat bármikor is. Ezzel még nem is volt problémám, hiába esett kicsit rosszul, hogy nem hisz nekem. Én sem biztos, hogy hittem volna másnak, ha ezzel áll elém, de ezzel még nem volt vége. Nyitottam a számat, amit be is csuktam, ahogy folytatta. Nem kellett volna meghasson mindaz, amit mondott, de sebezhető állapotban voltam, így a szavai olyanok voltak, mint egy-egy tüzes nyílvessző a szívbe. - Legalább tudom, mit gondolsz. Hope-nak is ilyeneket szoktál mondani rólam? - fakadtam ki, bár a hangomat nem emeltem meg, gúnyosan tettem fel a kérdést. Nem nyúltam az üveg után, amit elvett tőlem. Lefagytam, bármennyire szerettem volna elmenni onnan, magam mögött hagyni a házat, Hayley-t és azt a nyamvadt pólót... földre gyökereztek a lábaim. Összeszedtem magam, hogy legalább valami frappáns válasszal visszavágjak, ha már képtelen voltam lelépni. - Nem láttam. Csak kitaláltam az egészet, mert én már csak ilyen vagyok! - Újra széttártam a karjaimat, minden egyes szót dühösen vágtam hozzá. Konkrétan az agyamba égett minden egyes szó, amit a fivérem kiejtett a száján, minden egyes mozdulata, köztük az is, amivel... nem. Nem akartam arra gondolni, ugyanakkor kiverni sem tudtam a fejemből. Hayley reakciója is érthető volt valamilyen szinten, de akkor és ott én nem fogtam fel, neki ez mit jelent, számára mit jelent Elijah. A saját nyomorom, fájdalmam túl intenzív volt, az élmény pedig még friss.
Ha őszinte akarok lenni, megijesztett a viselkedése. Ritkán láttam ennyire furcsának, ennyire megtörtnek, hisz az volt. Ez… lerítt róla. És nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom az okát. Valahogy baljós megérzéseim voltak és bárhogyan is, de nem tudtam, miként kellene viselkednem Klaussal. Nem voltunk túl jóban, inkább csak megtűrtük egymást Hope miatt, mégis a szívem mélyén tudtam, hogyha nagy a baj, akkor mellette kell lennem és hogy ez tulajdonképpen nem is esne nehezemre. Furcsa kettőséget éreztem mindig a férfi iránt, a két végleg közt cikáztam. Hol utáltam, hol kedveltem őt. - Csak…? Klaus, mi történt? – Nem tudtam mást kérdezni, csakis ezt, hisz tudnom kellett. Camille pólója a kezemben viszont már… azt hiszem, megadta a választ, szavak nélkül is. Aztán Klaus maga is kiejtette a száján. Lefagytam teljesen, lassan ráemelve a tekintetem. Látva, hogy mennyire össze volt törve… a szívem is belesajdult. Viszont mikor Elijah nevét említette, megráztam a fejem. - Biztosan tévedsz. Elijah nem… biztos, hogy nem tette volna ezt Veled – Újfent a fejemet ráztam, vagy még mindig? Már magam sem tudtam. Közelebb léptem Klaushoz, majd elvettem tőle az üveget és félreraktam. – Ő nem Te. Lehet, hogy te képes vagy bántani azt, aki neki vagy másnak fontos, de ő nem tenné ezt veled… - Nem akartam elhinni. Nem voltam hajlandó beletörődni. És azt sem tudtam, mégis miért ennyire biztos abban, hogy Elijah műve. Ha igaza volt múltkor, akkor előbb kellett volna okolnia a vámpír újdonsült barátnőjét, mintsem őt magát. Képtelenség volt, hogy Elijah… - Hacsak nem a saját szemeddel láttad, hogy ő volt, akkor ne merészeld vádolni! – A hangomat is megemeltem és reméltem, bíztam abban, hogy nem látott semmit. Hogy nem Őt látta. Nem akartam csalódni benne, abban, akit szerettem.
Tényleg nem érdekelt, otthon van-e valaki, hiszen csak Hayley lehetett. Nem volt ünnepnap tudomásom szerint, így Hope Mystic Fallsban volt, a többiek pedig szerte a világban. Annyit tudtam, hogy Elijah nincs a közelben, hiszen bevégezte a feladatát. Ez a gondolat miatt újabb dühroham jött rám, de már nem volt mit összetörni. Inkább még jobban el akartam tompulni, ehhez pedig italra volt szükségem. Az első korty után lépteket hallottam, ám nem fordultam meg, még egy kortyot ittam, csak azután pördültem meg lassan a sarkamon, az üveggel a kezemben. Hayley állt ott, minő meglepetés! A vakkantására, mert igencsak morcosan hagyták el a szavak a száját, inkább nem szóltam semmit, csak felé billentettem az üveget egy torz vigyorral arcomon. Valójában nem nagyon tudtam, hogyan kellene viselkednem, mit kellene éreznem, vagy mondanom, tennem... Az egész világ összeomlott körülöttem egy szempillantás alatt. - Nem maradok sokáig, csak... - nagyot nyeltem. Körbepillantottam a szobában és rájöttem, hogy a dolgaim nagy részét megsemmisítettem, egyedül a ruháim maradtak meg néhány személyes tárgy mellett. Ha nem jön be a nő a szobába, talán még azokat is felgyújtom. Ahogy a kezében tartotta a pólót... valahogy még inkább valóságossá vált a tény, miszerint Cami halott. Újabb adag whisky-t küldtem le a torkomon, csak azután néztem újra Hayley-re. - Meghalt. - megint nyeltem egyet, nem hittem volna, hogy újra kiejtem ezt a szót mostanában. - Elijah... - Nem tudtam kimondani, hogy megölte, pedig így történt. Végzett vele, mert nem emlékezett semmire. Ezért is magamat okoltam, nem szabadott volna hagynom neki, hogy ekkora ostobaságot műveljen. Egy ősi vámpír emlékek nélkül? Ennél veszélyesebb nincs, már tudtam. Újra széttártam a karjaimat az üveggel a kezemben, majd nagyot sóhajtottam, ezzel is érzékeltetve, mennyire nem tudom mit csináljak. Nem ölhetem meg a saját fivéremet azért, amit tett, hiszen... Nem. A nővel kellett végeznem, aki a történések mögött állt. Nem maradhatott életben ezek után.
Rég nem hallottam Klausról semmit, de egy részem nem is bánta. Örültem, hogy tartja a távolságot és nem okoz galibát, habár a másik részem sajnálta is, hisz így Hopenak nélkülöznie kellett az apját. De Sivár miatt nem volt más választásunk. Ami viszont aggasztott a legutolsó találkozásunk óta, az Elijah volt. Az, amit Klaus mondott róla, nem fért a fejembe és megint felkerestem. Habár a vámpír nem ismert meg engem, de én nem láttam olyan gonosznak, mint aminek Klaus lefestette. Persze, rákérdezni nem kérdeztem a dologra, annyira nem voltam ostoba, de elég volt a szememmel látnom, hogy habár emlékek nélkül van, de nem veszett el. Legalábbis én nem láttam azt az oldalát, amit Cami. Hope szobájában pakoltam el épp a ruhákat a szekrénybe, mikor hangokat hallottam. Mintha valami eldőlt volna. Aztán még több robaj csapta meg a fülemet, így ott hagytam a tárva nyitott szekrényt és átsuhantam abba a szobába, ahonnan a hangot jönni véltem. Klaus szobája. Átlépve a küszöböt az első, ami feltűnt, az a káosz, ami a szobában uralkodott, a második pedig maga Klaus volt. - Elárulnád, mégis mi ütött beléd? Üdv itthon, Klaus – Morrantam. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, de valahol nem is érdekeltek az ilyen bekattanásai. Őrült volt a maga módján és nem volt idegzetem ahhoz, hogy kifaggassam, ezúttal mi baja. Nem hittem ugyanis, hogy nagyobb baja lenne egy felbukkanó ellenségnél, akinek úgyis kitépi a szívét előbb-utóbb. Ekkor tűnt fel Cami pólója, ami közvetlenül a lábam előtt hevert. Összehúzott szemekkel hajoltam le érte és vettem a kezembe, majd tettem néhány lépést Klaus felé, aki feltehetőleg még háttal állt nekem. - Mi történt, Klaus? – Ezúttal komolyan kérdeztem, némi aggódással a hangomban. Jobban belegondolva, nem volt szokása Klausnak csak úgy kiborulni és most minden jel arra mutatott, hogy komolyan kiborult. – Camival van valami? – Kérdeztem rá végül, bár sokkal halkabban, mint azt szerettem volna.
Amikor visszatértem a lányom életébe azt gondoltam idővel mindent elrendezhetek. Megszabadulhatunk Sivártól, visszahozhatjuk Elijah emlékeit, s vele együtt őt magát is, megvédhetem Camille-t, a családunk egyesülhet annyi év után. Helyette kicsúszott a talaj a lábam alól. Mindent elveszítettem, Camit, Elijaht, az újraegyesülés ígéretét. A tehetetlenség kikészített, napokra eltűntem, de az elmúlt idővel nem tudtam volna elszámolni. Minden másodperc lassan vánszorgott, miközben engem felemésztett a kín. Úgy tűnt, mintha hetek vagy hónapok teltek volna el, mire végre rászántam magam, hogy hazamenjek és legalább a holmim összeszedjem. Hope és Camille miatt a város szélén vettem egy lakást, hiszen Sivár miatt nem lehettem a lányom közelében, ha a városban volt, Camit pedig úgy véltem jobban megóvhatom egyelőre a városon kívül. New Orleans sosem a biztonságáról volt híres, legalábbis természetfeletti körökben semmiképp. Még csak néhány fontosabb bútor volt a helyen, személyes holmikat még nem volt időm elhozni a házból, így viszont kénytelen voltam. Legalább addig is lekötötte valami a figyelmemet, ráadásul nem bírtam volna a házban maradni, túlságosan Elijahra emlékeztetett minden. Útközben igyekeztem kikapcsolni az agyamat, így inkább egy élőhalottra hasonlíthattam, s amennyire lehetett már előtte tompítottam csapongó gondolataimat és érzéseimet némi alkohollal. Ahogy beléptem a kapun, nem néztem semerre, egyenesen a szobám felé vettem az irányt, nem néztem meg azt sem, Hayley ott tartózkodik-e vagy sem. Amúgy sem számított. Semmi sem számított. A szoba épp olyan volt, ahogyan hagytam, senki nem nyúlt hozzá, még egy félkész festmény is ott díszelgett az állványon. Ettől valamiért annyira dühös lettem, hogy az állványt egyetlen mozdulattal felborítottam, az sem érdekelt, hogy a vászon közben elszakadt. Nem bírtam elviselni, miszerint semmi sem változott a helyiségben, miközben Camille már nem volt az élők sorában. A Föld ugyanúgy forgott, mindenkinek ugyanúgy teltek a napjai, számomra pedig minden annyira más volt. Nem álltam meg az állványnál, először mindent lesöpörtem a szekrényekről, polcokról, majd a bútorok közül is néhányat feldöntöttem, egy széket pedig eltörtem. Egy másik széken heverő ruhadarab megakadt a kezemben rombolás közben, Cami egyik pólója, amit még az első (nem igazi) halála utána tartottam meg. Már nem volt rajta a jellegzetes illata, poros, dohos szag áradt belőle, így elhajítottam az ajtó irányába, majd a megmaradt asztalhoz léptem, amin a whisky állt. Nem szórakoztam pohárral, az üveget ragadtam meg, abból kortyoltam egy nagyot, szemeim égtek a ki nem csordult könnyektől.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Sosem hittem volna, hogy egyszer majd megint itt találom magam, újra ebben a városban, mintha sose tudnék megszabadulni tőle. Itt köt engem a múlt, a szép emlékek, de mégis el kellett mennem innen, mert Klaus...Hát igen, jobb ötlet volt elmenni, mint egy karót, A karót kapni a szívembe. Hogy hol voltam eddig? New York, Chicago és még pár híres városban megfordultam, próbáltam elfelejteni, hogy mi történt, hogy éppen miért is kellett városról városra járnom. Újra visszatértem a temperamentumomhoz a bulikhoz, szórakozáshoz és próbáltam felejteni, de egyetlen SmS mindent megváltoztatott, gondolkodás nélkül tértem vissza ebbe a városba. Ha ő hívott magától, ha visszahív, akkor biztos valami nagy baj lehet és szüksége van a segítségemre. A mi családunkban elkerülhetetlen a viták, talán ez éltet minket, ez tartja össze a kapcsot, de ha baj van, ha a másiknak szüksége van a segítségünkre, akkor félretesszük a sérelmeinket és ott vagyunk egymásnak, főleg Klaus, Elijah és én. Semmit sem változott ez a szoba, mióta utoljára itt voltam, talán a kandalló melletti kiságy már árulkodó, de magam is tudom, hogy miért vagyok itt. Várok, lábammal dobolok a messziről behallatszó jazz zene ütemére. Még mindig nem szerettem, ha megváratnak vagy éppen átvernek, talán lehet hogy egy hülye trükk volt az előkerítésemre, de... Valamiért úgy érzem, hogy fontos ez az ügy. Nyugtalan vagyok és feszült, nem szeretem ezt a házat, mindig eszembe jut, hogy mit történtek itt és felsejlik Marcell arca... csak megrázom a fejemet és veszek egy mély lélegzetet. Végül pedig erős léptek zaja csapja meg a fülemet és megfordulok, lassan az árnyékból Klaus alakja kezd el körvonalazódni. - Szia. - felelem, miközben szemeit fürkészem, talán hangomból rájöhet, hogy kissé nyugtalan vagyok és ő már elég jól ismer, hogy ezt észrevegye. Na jó, talán mégsem volt annyira pontos az SmS-ben, feltehetőleg pont a lényeget hagyta ki belőle, de nem csodálom, jobb vigyázni. - Elmondod pontosan, hogy miben is kéne a segítségem? - kérdezem tőle, miközben oldalra billentem a fejemet.
Kezdőlap
️
Sokkolt az, amit kiejtett a száján. Elijah? Nem akartam elhinni, épp ezért kapaszkodtam abba, hogy Elijahnak mindig a családja volt az első. Mindig ott volt Klaus számára, ha megérdemelte a hibrid, ha nem. Képtelen voltam felfogni ép ésszel, hogy megtette… hogy képes volt rá. Ugyanakkor az, ahogyan Klaus viselkedett, a szavai, a gúnyos hanglejtése bűntudatot ébresztett bennem.
◆ 
