Nem feleltem semmit, nem láttam értelmét további ellenkezésnek, hiszen igaza volt. Nem akartam beismerni, hangosan legalábbis nem, de annyira nem töltött el ellenérzéssel a gondolat, hogy a csaldádjukhoz tartozzak, mint ahogy igyekeztem kimutatni. Én is tudtam, hogy sokat jelent számukra a gyerekem, és nem voltam annyira kőszívű, hogy meg akarjam tőle fosztani a Mikaelsonokat. Lehet, hogy Klaus nem az év apja, de az ittlétem alatt sikerült megvillantania néhány szerethető tulajdonságát is, arról nem beszélve, hogy mégis csak ő a társam ebben a baba-projectben. Talán nem repestem a gondolattól, hogy a gyerek ebbe a családba szülessen bele, de nem is akartam megfosztani őket a lehetőségtől, a reménytől, hogy az átok, mely rajtuk ült, végre semmissé válhat.
Az autóút kínzóan lassan telt, ez a csend rátelepedett az egész útra és nem tudtam, mivel törhetném meg úgy, hogy ne tűnjek túlságosan kétségbeesettnek. A család, mint téma, mindig beválik; a legtöbb ember nem szívesen mesél róla, köztük én sem. Elijahnak azonban bőven voltak történetek a tarsolyában, hiszen ezer év az ezer év, a Mikaelsonok meg nem véletlenül Mikaelsonok. Ember legyen a talpán, aki össze tudná foglalni őket két összetett mondatban! Ahogy beszélni kezd, egy idő után Elijahra emelem a pillantásom, őt fürkészem, miközben a szavait hallgatom. Tudok ezt-azt a testvéreiről, mégis jobb így, hogy ő maga foglalja össze nekem. Elhúztam a számat a drámai zárszó hallatán, és tekintetemet az ablaküvegnek szegeztem inkább. Egy testvér elvesztése, bármilyen zűrös is, biztosan fájdalmas.
- Nos, a koporsóba zárás annyira nem újdonság Klausnál... Rebekahval, sőt, még veled is megtette már párszor, nem igaz? - Mindig is mulattatott a gondolat, hogy ahhoz képest, hogy nem Klaus a legidősebb a testvérei közt, mégis kiszsarnokként bánt velük az elmúlt ezer évben. Az igaz, hogy ő is más, mint a testvérei, de ha vezetőt kellett volna kinevezni közülük, én biztosan Elijahra szavaztam volna, és nem csak azért, mert ő a rangidős, hanem mert a jelleme, a személyisége is tökéletes vezetővé tette.
- Neked legalább van miről mesélni - feleltem a megjegyzésére, miszerint nehéz összefoglalnia ilyen röviden a családját. Megértettem, bár még mindig szerencsésnek tartottam, ha valakinek túl sok az emléke, mint ha egyáltalán nincs... Nekem egyedül kellett felnőnöm, és minden információmorzsa, amit megszereztem, feljegyzéseken és naplókon alapult. Emlékem róluk semmi. - Egy kaotikus család még mindig jobb, mintha senkid sincs.
Nem bántam, hogy kezdtük elérni a mocsarat. A külváros felé haladva megritkultak, majd teljesen eltűntek a házak, ahogy a közvilágítás is jelentősen megkopott. Az autó fényszórója kísérteties árnyakat festett a környező fákra, bokrokra. Éberen figyeltem az utat, mintha azt várnám, mikor támadnak meg minket... Farkasok. Itt éltek - itt kellett élniük, és ma igenis találkozom velük!
- Itt jó lesz valahol, innentől gyalogoljunk. Nem akarom, hogy elriassza őket a kocsi zaja. - böktem egy kisebb tisztásra, ami beékelődött az útra, jelezve, hogy itt akár le is parkolhat. Közben összeszedtem a cuccaimat, ölbe fogtam a táskámat, és ha megállt az autó, már pattantam is ki belőle. Már kezdett lemenni a Nap, jótékony félhomályba borítva az erdőt, úgyhogy készenlétbe helyeztem a zseblámpámat, biztos ami biztos alapon.
- Mehetünk? - izgatott pillantást vetettem a vállam felett Elijahra, majd választ nem várva bevetettem magam a fák közé.

Nem mondom, hogy örömmel vágtam bele ebbe az egész szituációba. Az emberek ilyenkor mindig azt mondják, nem változtatnának semmin, nem csinálnának vissza semmit, nem kerülnék el azt a szerencsés éjszakát Klaus Mikaelsonnal, melynek eredményeképp a családja rabja lettem egy őrültektől hemzsegő háborús övezet kellős közepén. Igenis volt idő, amikor bármit megadtam volna, ha Klaust lehúzhatom a listámról és ezzel az egész gyerekkel együtt kiradírozhatom őt az életemből. De aztán rájöttem, hogy fontos számomra a bennem növekvő élet, és hogy jobb szülője szeretnék lenni, mint akik engem elhagytak. Nem akarok lemondani róla, nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni, mint az én anyám. Ezt a gyereket igenis szeretni fogják, még akkor is, ha ilyen különös családba szület majd bele.
De azért az nem árthat, ha két család is várja. Mégis csak jobb, mint az egy, ezért is szerettem volna megsürgetni a nyomozást. Nyolc hónapos pocakkal már nem hiszem, hogy képes lennék a mocsárban csatangolni. Ki kell használnom, hogy erőm teljében vagyok. A vérfarkas gének ellenére azonban az időm nagy részében mégis csak ember voltam, s mint ember, képtelen voltam kizárni a személyes érzelmeimet. Megpróbáltam lakat alatt tartani őket, de nem sikerült elég erős zárat szerelnem rájuk. Az ellenérveim, hogy miért ne lehetnék Elijahval, harmat gyengék voltak, hiszen leszámítva a dolog erkölcsi vonatkozását és az elátkozott csillagzatot, mely alatt Klaus egész családja élt, semmi sem tartott távol minket egymástól... Attól még, hogy Klaus a gyermekem apja, nem úgy tűnt, hogy feleségül tervezne venni, és őszintén szólva nem is mennék hozzá, ha nem muszáj.
Feszülten vártam a válaszát, és nem igazán derített jókedvre. Tudtam, hogy Elijah másként tekintett rám, hiába próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, ha az embert két lábon járó inkubátorként kezelik, akkor elég hamar megérzi a különbséget, azt, ha valaki Klaus gyermekének az anyja mögé lát, és felfedezi a nőt, Hayleyt, engem, aki nem csak abból áll, hogy egy ősi hibrid-vámpír magzata cseperedik benne. A szavaival azonban pontosan erre akart ráerősíteni, úgyhogy irritált grimasszal megforgattam a szemem. Nem akartam ránézni, de ahogy közelebb lépett, tekintetem egyből az ajkaira tapadt, majd a szemét kezdtem el fürkészni. Haragudni akartam rá, de nem tudtam.
- Azért ne helyezz rá túl nagy nyomást... - csúsztattam a hasamra a kezem, majd inkább elhúzódtam Elijahtól. Igyekeztem elnyomni a csalódottságomat, nem akartam felróni neki azt, hogy nem szorulunk védelemre, vagy hogy senki sem mondta, hogy ez a gyerek Klaus megváltója lesz, hiszen legalább hatvan százalékban az enyém is, és lehet, hogy nekem más terveim vannak vele... De bármit is hoztam volna fel, csak elárultam volna magam és azt, hogy érdeklődöm Elijah iránt, úgyhogy csendben maradtam inkább és a küldetésre koncentráltam.
- Menjünk! - helyeseltem apró biccentéssel, és igazítottam a táskán a vállamon, ahogy felzárkóztam Elijah mögé. Pontosan tudtam, merre menjünk, úgyhogy ha autóba szálltunk, elfoglaltam mellette az anyósülést és elnavigáltam őt. Nem igazán erőltettem a beszélgetést, mert nem jutott eszembe semmi téma, és nem akartam megint ilyen kellemetlen terepre terelni a beszélgetést. Jobbnak láttam, ha azt a valamit, ami köztünk volt, eltemetve hagyom. A csend viszont egy idő után kezdett kínossá válni, úgyhogy a fülem mögé igazítottam egy hajtincset és végül csak kiböktem valamit.
- Szóval, mi van a többi testvéreddel? Úgy láttam, Rebekahval szoros kapcsolatban vagytok, de ha jól tudom, van még két fiú testvéred. - A Mikaelson család kapcsolatairól érdeklődni mindig jó dolog, mert tapasztalataim szerint olyan bonyolult viszonyban állnak egymással a testvérek, hogy órákig tudnak róla mesélni. Olyan hosszú beszámolóra azért nem vágytam, de reméltem, ahhoz elegendő lesz, hogy kitöltse a mocsárig vezető időt. - Finn és Kol - tettem még hozzá, nem mintha Elijah nem tudná, milyen testvérei vannak még... De csak úgy kicsúszott a számon. Örültem neki, hogy emlékszem a nevekre, hiszen általában nem túl jó a memóriám. Kíváncsian fürkésztem az utat közben, és csak akkor emeltem a pillantásom a férfira, ha megszólalt - bármit is mondott.

Több oka is volt annak, hogy Elijaht kértem fel útitársnak. Egyrészt nőből voltam, s mint nő, minket sokkal inkább belső benyomásaink és ösztöneink vezetnek, mint a józan eszünk - főleg, ha vérfarkas is az illető -, és tagadhatatlanul szimpatizáltam az idősebb fivérrel annyira, hogy vele akarjam tölteni az estémet. Ez volt az egyik ok, a másik pedig, hogy úgy éreztem, ő is szimpatizál velem, tehát nem fogja hagyni, hogy az őrült öccse darabokra szaggasson mérgében, ha fény derülne erre a kitérőnkre. Illetve, még egy aprócska, igazán elhanyagolható indok: ősi lévén Elijah kvázi halhatatlan, tehát ha Klaus úgy dönt, inkább rajta vezeti le a mérgét, minden valószínűség szerint túléli majd. Félreértés ne essék, nem óhajtottam bajba keverni őt, de megnyugtatott a tudat, hogy az én önfejűségem nem okozza senki halálát sem. Ezért hát hatványozottan szerettem volna, hogy velem jöjjön.
Bántam, hogy hangommal és oktondiságommal meg kellett zavarnom a tökéletes látványt, pedig olyan egyszerű volt nézni, hogyan festenek kusza gondolatai mély árnyékokat az arcára, és mégis képes lettem volna elgyönyörködni benne egész nap. Az arckifejezése, az a zavartalan békesség, ami áradt belőle, mosolyra késztetett.
- Uhh... Az kemény lehet - Arcomra pimasz mosoly szökött, ahogy megemlítette, hogy a fivérén gondolkodik. Sosem titkoltam az ellenszenvemet Klaus iránt, mely főként abból eredt, hogy nem értettem egyet a döntéseivel. Habár, az egész személyisége kétség kívül meglepően irritáló tud lenni. Ahogy a csend is, mely kettőnk közé zuhant mondandóm után. Feszélyezetten álldogáltam, előre-hátra billegve a talpamon, miközben egyre inkább úgy éreztem, összenyom Elijah néma hallgatása, fürkésző, szótlan pillantása.
- Oké, most már mondj valamit! - dörrentem halkan, de türelmetlenül, kezemet farmerem zsebébe süppesztve. Aztán végül csak megszólalt, bár a szavai nem töltöttek el különösebben nagy lelkesedéssel. A gyermek miatt... Persze.
- Nyilván... - feleltem sanyarú mosollyal, és igyekeztem lenyelni a kellemetlen érzést. A Mikaelson család mellett néha, sőt, elég gyakran két lábon járó inkubátornak éreztem magam. Az mindegy volt, én mit akarok, vagy mit gondolok; csak annyi a dolgom, hogy a fenekemen maradok és épségben, egészségben és boldogságban megszülöm Klaus gyerekét. Csakhogy ez a gyerek az enyém is volt, ha igazságosak akarunk lenni, 50-50 arányban, de anyaként és vétlen áldozatként (nem kell a gumi, a vámpírok úgysem nemzőképesek, mih?) kijárt nekem a 60-40 is. Tehát a gyerekünk inkább az én gyerekem, s mint ilyen, e plusz tíz százalék jogán jól esett volna, ha az én akaratomat és döntéseimet is figyelembe veszik. Természetesen csakis jót akartam a születendő csöppségnek, jobban óvni akartam őt, mint az egész Mikaelson família, épp ezért volt olyan sürgős megtalálnom a családomat.
Dacosan és kissé sértetten bámultam a szemközti falat, míg végül Elijah hangjára vissza nem emeltem rá lassan a pillantásomat. Elgondolkodva fürkésztem az arcát, szerettem volna megbántani, odaszúrni neki valamit, de képtelen voltam rá. Az öccsével ellentétben ő tényleg végig kedves volt hozzám, nem érdemelte meg, hogy felindultságomban bántsam, arról nem beszélve, hogy igaza volt.
- Nem, te tényleg nem ő vagy. - feleltem kifürkészhetetlen pillantással merülve el a tekintetében, és magam sem tudtam eldönteni, szarkasztikusnak szántam-e a megjegyzést, vagy teljesen őszintének. Hagytam még pár szívdobbanást kettőnknek, míg Elijah íriszeit fürkésztem, majd elfordítottam a fejem, és apró sóhajjal igazítottam a táskán a vállamon. - Remek, akkor menjünk! - Nagyot bólintottam, és örültem, hogy végre nem kell felesleges köröket lefutnom valakivel. Miért is kérném az engedélyét, amikor nem rendeltem alá magam senkinek? Ugyanakkor miért fordulnék hozzá segítségért, ha nem bíznék benne teljes mértékben? Képtelen voltam rá, hogy ne hozzá forduljak elsőként, bármi is történik. Képtelen voltam nem lesni egész nap, merre jár, és nem aggódni azon, mikor ér vissza. Hazudhattam magamnak, de tudtam, hogy hamarosan úgyis a felszínre bukik az igazság.
Sarkon fordultam, hogy azzal a lendülettel az ajtó felé induljak, végül azonban a lendületem néhány lépés után megtorpant. Elgondolkodva mértem végig a falon függő képeket, a cipőm orrát, majd a táskám pántjába kapaszkodva visszafordultam, szembe a férfival.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit...
Hozzájuk hasonlóan én sem tettem fel valódi kérdéseket, helyette inkább kijelentettem és követeltem, kértem és parancsoltam. Nem szoktam hozzá, hogy lágy vagy gyengéd legyek, nem szoktam hozzá a kedves érdeklődéshez vagy a finomkodó kérdésekhez. Ha túl akartam élni, meg kellett szereznem, mohón és határozottan, és sosem szabadott esélyt adnom arra, hogy bizonytalannak lássanak. Most azonban válaszokra volt szükségem, melyeket nem lehet csak úgy kirángatni a másikból. Az ujjaimat tördelve pillantottam fel rá arra a röpke pillanatra, hogy lássam, figyel-e, mielőtt még a szememet lesütve folytattam volna.
- Miért fáradozol ennyit velem? Azt megértem, hogy Klausnak miért próbálsz a kedvében járni, és miért viseled el minden őrült húzását, hiszen a család és miegyéb... - mentegetőztem sietve, színpadias legyintéssel prezentálva, mégis mekkora őrültségekre gondolok. - De nekem miért segítesz?
Nem csak most, hanem azóta, hogy betettem a lábam ebbe a házba, Elijah mindig itt van, és ahogy ő maga említette, csak szólnom kell. Tudni szerettem volna, ennek köze lehet-e ahhoz a bimbódzó kis valamihez, amit tapintani lehetett kettőnk közt, vagy mindezt csak beképzeltem magamnak és jobb lenne, ha leállítanám a terhességtől bepörgött hormonjaimat, mielőtt menthetetlenül kínos helyzetbe sodrom mindannyiunkat.

Begyömöszöltem a zseblámpát a ruhák tetejére, és ezzel készen is voltam. Összehúztam a cipzárt a hátizsákon, majd a vállamra kapva elindultam kifelé. Sokat kellett várnom, hogy Klaus végre elhagyja a házat, de természetesen a távozásával nem maradtam egyedül: csupán csak megkaptam a lehetőséget, hogy a kegyesebb testvérrel alkudozzak. Azzal, aki talán a legjobban kedvel hármójuk közül.
A társalgóban találtam rá, szerencsére pont útba esett az ajtóhoz menet. Szűk farmerom felett fekete pólót és hosszú kardigánt viseltem, magas szárú csizmákkal és visszafogott mennyiségű kiegészítővel. Mégsem indulhat az ember lánya öt gyűrűvel és láncokkal megpakolva a mocsárba! Az ujjaimat tördelve tétováztam kicsit a félfában, mert Elijah elfoglaltnak tűnt, de végül úgy döntöttem, megemberelem magam és a nehezebbik utat választom, mert mégis csak az a helyes. Így hát kettőt koppantottam a falra, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és beléptem hozzá a nappaliba.
- Mi jót csinálsz? - érdeklődtem leplezetlen kíváncsisággal, arcomon  halvány mosoly játszott. Nem mentem hozzá túl közel, három nyújtott lépésre tőle megálltam, a fotelek közt nyújtózkodó üvegasztal túloldalán. Megvártam a válaszát, csak aztán folytattam, a vállam felett az ajtó felé lesve.
- Nézd, a babysitterem lelépett és egész éjjel nem jön haza, szóval azt tervezem, hogy kiszökök a mocsárba és folytatom a kutatást a családom után - sosem szerettem sokáig kerülgetni a forró kását, ha valami, hát az őszinteség az erényem volt. Néha túlságosan is... ez az én bajom, hogy ha egyszer belelendültem, képtelen voltam befogni a számat. - Veszekedhetünk itt egy darabig, mondván, hogy nem engedsz el, mert túl veszélyes, és Klaus amúgy is megtiltotta, hogy elhagyjam a házat, mire én azt mondom, ki nem tojja le, elmegyek, bármibe kerüljön is, és ha meg akarsz akadályozni benne, le kell láncolnod a saját ágyamhoz, amit úgysem teszel meg, mert állapotos vagyok és elég kegyetlen lenne...
Színpadiasan vállat vontam, kíváncsian fürkészve az arckifejezését. Reméltem, nem vág közbe, hanem hagyja, hogy tovább folytassam - némán kértem erre a tekintetemmel.
- Vagy velem jöhetsz és gondoskodhatsz róla, hogy ne essen bajom, Klaus pedig sosem jön rá a kis kiruccanásunkra... Ha pedig mégis, rád kenhetem az egészet, téged úgyis jobban bír nálam. - tettem még hozzá huncut, bizakodó félmosollyal, hátha ennyi elég, hogy megelőzzem az akadékoskodását és elkísérjen. Nem akartam egyedül menni, sokkal gyorsabb és biztonságosabb, ha ketten vagyunk, és így az önjelölt fogvatartómnak sem lehet egyetlen rossz szava sem, hiszen a felelősségteljes és mindentudó Elijah végig mellettem volt. Plusz, bár ezt az indokot nem szívesen ismertem volna be neki, őszinteség ide vagy oda, az ő társaságát jobban élveztem, mint bárki másét. Ostoba kifogás csak, hogy vigyáznia kéne rám - tökéletesen megoldom egymagam is, köszönöm, úgy viszont nem lenne kihez beszélnem út közben, nem lenne kinek a figyelmét és kedvességét élveznem, és nem lenne kinek a mosolyában gyönyörködnöm... Így hát muszáj volt a magam oldalára állítanom őt.