Lángok. Sikolyok. És Rebekah.
-Rebekah! – kiáltom, a torkom szinte kiszakad a helyéről, élettelen tüdőm pedig megtelik hamuval és a lángok tüzével. Látom a riadt szempárt, a pirosló fehér hamvas bőrt, a szőke hajat, mely oly csodásan nézett ki ma este. Majd elillan. Elillan, mintha ott sem lett volna, csak a rózsaillatot érzem érzékeny orrommal.
Elment. Elmentek.
Érzem a tűz mardosását a bőrömön, látom, ahogy a húsom elevenen ég és parázslik. Ki kell szabadulnom. Mikael még a közelben lehet, de tudom, hogy nem rám vágyik. Nem engem akar, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Hiszen még élek. Mi hívtuk ide, és még élek. Sejtettem, hogy valami hasonló lesz, sejtettem, hogy csali leszek. De azt nem gondoltam volna, hogy lemészárol egy teremnyi embert – a saját szórakozására. Az operaház recseg és ropog, ahogy a gerendák megadják magukat a lángoknak és tüzesen, szenesen hullnak alá. A kereszt, amire ki lettem kötözve, fémből van – gondolom ez is egy jól kitervelt részlet: a fém kereszten szenesedjek el. Talán Mikael visszajön, hogy leköpje a hullámat. Őrült düh kerít a hatalmába és kétségbe esés. Ki kell innen szabadulnom. Senki nincs itt rajtam kívül, a társaim már szénné égtek, vagy egyszerűen szív nélkül, enyhén vérző csonkokként szemlélik a világot, immár holtan. Tényleg holtan. A terem megrogy, hallom minden egyes gerenda törését, hallom, ahogy a tűz sistereg a fán. És sistereg a testemen. Aztán egy nagy csattanás, és a fejemre zuhan a plafon egy darabja, a csillárral együtt. Egy pillanatra elvesztem az eszméletem, majd mikor felocsúdok, észreveszem, hogy a kereszt már nem tart magánál, már nem vagyok hozzá láncolva. Már szabad vagyok és csupán pár másodpercnyi lehetőségem van a szabadulásra. A túlélésre. Még mindig hallom a ropogást, a zuhanást, majd a csattanást, ahogy egyre több plafon darab, egyre több gerenda hullik alá, megadva magát a tűznek. Az emberek hullái bűzösen égnek, az égő, parázsló hús szaga tölti be a levegőt. Egy másodpercet sem akarom itt maradni tovább. A kijáratot keresem, a friss levegőt és végül kitörve az egyik oldalsó falat, kijutok az utcára. És már ott sem vagyok. A távolból még visszanézek a lángoló épületre és megkeményedik a tekintetem.
Nem ezt akartam. Nem ezt akartuk.
Utam egyből a Mikaelson házba vezet, de üresen kong minden egyes fala. Lépteimet visszaverik a falak, halk hangomat azonban nem. Rebekah-t, majd Klaust szólongatom, végül undorodva ugyan, de Elijah nevét is kiejtem a számon, habár nem akkora elánnal, mint az előző kettő Eredetiét. De nincs itt senki. Csak lépteim visszhangjai válaszolnak kiáltásomra, szavaimra, suttogásomra. Elmentek. Már az első másodpercben, amikor beléptem a házba tudtam, de a szívem nem akarta elfogadni ezt. Csak így itt hagytak. Hagytak megégni, porrá szenesedni az operaházban a többi emberrel együtt. Ennyire félnek Mikaeltól. Számomra ez felfoghatatlan volt eddig, bár most már látom, milyen kegyetlen is tud lenni az az ember. „Ember”. Már régen kiveszett belőle minden, ami emberinek nevezhető lenne. Már csak egy szörnyeteg. A korlátnál állva lenézek a ház udvarára: felborított székek, véres asztalterítők és a kövezet… Látszik, hogy itt is járt a férfi, és hogy sietősen hagyták el ezt a helyet. Talán Rebekah hagyott nekem valamit… - jut eszembe egy szánakozó gondolat, mely újult erővel indít meg a lány szobája felé.
Valamit… Akármit…
De nem.
Érzem, hogy reggel járt itt utoljára, a ruhái a helyén vannak, bevetetlen ágya még őrzi reggeli illatát. És sehol egy üzenet. Szó nélkül mentek el. Nem hitték, hogy túlélem.
Őrült düh borítja el a testemet, az agyamat, miközben a szívem esdeklőn dobog az imádott nő után. Ismét kilépve a korláthoz végignézek a házon. Majd hallgatom az utca zajait: tűzoltók, rendőrök, talán orvosok is, hogy mentsék, akit lehet. De már nem él odabent senki, mindenki a tüzek martalékává vált. Csak én nem. Én még élek. És úgy tűnik, hogy egyedül maradtam New Orleansban. A város irányítói elmentek, elhagyták e helyet. Csak én maradtam. Akkor és ott, vágytól és dühtől tüzelve döntöttem el, hogy felvirágoztatom ezt a várost. És az enyém lesz. Elpusztítok mindenkit, aki szembe száll velem. És békét hozok erre a helyre – a vámpírok számára.
Neked, Rebekah. Nekünk. És ha… Nem ha. Amikor!
És amikor visszajössz, visszajöttök, itt fogok várni rátok egy csodálatos hellyel.
Érted, Rebekah. Értünk.