Bizalmatlan vagyok, hisz eddig nem sok alapot adott a bizalomra. Oké, eltette a fegyvert, és levette a bilincset, előtte viszont elkábított, elrabolt, és a pisztolyával fenyegetett, úgyhogy a kezdet nem volt éppen fényes. Viszont az már haladásnak számít, hogy képesek vagyunk megütni egy barátságosabb hangszínt, és kiindulásnak az sem rossz, hogy ugyanaz az ellenségünk. - Nekem igazából mindegy. Nincs bajom a tegezéssel, csak épp idő kell, hogy alkalmazkodjak ehhez az egész helyzethez – forgatom meg a szemeimet, aztán vállat vonok. - Nekem nem tűnsz öregnek. Az szerintem ötven-hatvan felett kezdődik. Persze mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Ha te leharcolt vén rókának érzed magad, hát... te tudod – vigyorodom el. - Ami engem illet, lehet, hogy „szeretek lázadni” - kezdek bele őt idézve – de ez szerintem nem a koromból fakad, inkább a természetemből, és le merném fogadni, hogy tíz év múlva is ugyanennyire képes leszek mások idegeire menni az önfejűségemmel meg a stílusommal. De ezt leszámítva általában inkább idősebbnek érzem magam a korosztályomnál – jegyzem meg, és tulajdonképpen fogalmam sincs, miért kezdek bele ezzel az idegennel ilyen magasröptű társalgásba. Talán ez a hangulatosan zsúfolt és megvilágított raktár teszi, vagy a tény, elméletileg szövetségesre lelhetek a férfiban egy olyan harchoz, amitől napok óta rettegek, de most először látok reményt a győzelemre. - Oké, Reagan Blair – mosolyodom el, amint végre hajlandó nekem bemutatkozni. - Örvendek a szerencsének... hisz mindig igazi élmény a számomra, ha bedrogoznak, és elrabolnak – mosolygok rá édesen, mégis egyben szemtelenül. A továbbiakban megosztok néhány tényt vele Kairól, ám amikor elkezd részletekbe menően beszélni arról, hogy mi a különbség a szociopata és pszichopata között, értetlenül ráncolva a homlokomat bámulok rá. - Te civilben talán valami dilidoki vagy? - Sejtem, hogy nem. A kérdést inkább enyhe kötekedésnek szánom. Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, milyen diagnózist állítana fel egy szakértő a nagybátyám elmeállapotáról. Jobban izgat az, hogy hogyan és mikor tesszük már el őt láb alól. Aztán persze végre el is jutunk ehhez a témához is. Végighallgatom őt, közbevágás nélkül, mert egyrészt a látszat ellenére szorult azért belém némi jó modor és tisztelet, másfelől szeretném tudni, mire is gondolt. Ám aztán feltartott mutatóujjal veszem magamhoz a szót. - Először is: nem! Szó sem lehet róla. Josiet ebbe nem vonjuk bele. Nem akarom, hogy a testvérem Kai közelébe menjen. Ő nem olyan, mint én. Ő... hogy is mondjam? Jobb. Kedvesebb. Így is folyton belerángatom őt a zűrjeimbe, de ezt nélküle fogjuk csinálni – kötöm az ebet a karóhoz. Elég csak belegondolnom, mit tett velem legutóbb Kai, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bármit megtennék, hogy Jo-t távol tartsam tőle. - Másodszor pedig: nem, eszem ágában sincs erről beszélni a szüleimmel. Lehet, hogy te csak egy kislányt látsz bennem, de már nem vagyok az, oké? Nem vagyok az a típus, aki minden kisebb akadály után sírva szalad anyuci szoknyájához – ingatom gúnyos tekintettel a fejemet. - Lassan tizenhét leszek, onnan már csak egy ugrás a nagykorúság. Persze, tudom, a legtöbb tini így áll hozzá, hogy „én már majdnem felnőtt vagyok, nem vagyok már gyerek”, de ez esetemben más. Komolyan mondtam, hogy érettebb vagyok a koromnál, és már évek óta nem várok engedélyt a szüleimtől, ha valamit tenni akarok. Nem vagyok sem ártatlan, sem gyámoltalan, akinek fogni kell a kezét. Túléltem, hogy egyedül szembekerültem azzal az elfajzott démonnal, és képes leszek kezelni másodszor is, amikor ez újra megtörténik – jelentem ki elszántan. Közben végiggondolom újra ezt az egészet... Mégis mi a francot akar azzal, hogy nem szerepelhetünk a tervében? Ez nem így működik. - Ez most komoly? Csak úgy meggondolod magad, és mégsincs szükséged rám? Hadd mondjak még valamit: így vagy úgy, de Kai újra el fog jönni értem. Ha nem mi cselekszünk hamarabb, akkor ez végződhet igazán csúnyán is. Ha összefogunk, több esélyünk van. Ha amiatt aggódsz, hogy elcseszem az akciódat, akkor... készíts fel! Mert az az igazság, hogy francot sem tudok arról, hogyan szállhatok szembe egy démonnal, de te nyilván tudod. Segíts felkészülni ellene, és akkor én is tudok segíteni neked – ajánlom, és elég makacs és kitartó vagyok, szóval ha ellenkezni is kezdene, számíthat rá, hogy nem fogom feladni. Szerintem ezt láthatja is a szemeimben, ahogy komolyan az arcát fürkészem. Aztán felállok, és kisétálok a hülye raktárból, hogy ne kuporogjunk ott tovább, de nyitva hagyom magam mögött az ajtót, majd hátra fordulok, várva, hogy Reagan is utánam jön.
A döntéseink határozzák meg azt, miszerint kik vagyunk, avagy, hogy melyik csoportba is tartozunk. Egyetlen hajszál választja el csupán a jót a rossztól. Tehát... elég egy tett, tisztán kimondott szó, vagy csak olyan érzelmi jelenség, amely képes befolyásolni az egész kimenetelt. Magát az élet végződését. A sorsunk előre megírt jelenetei szimplán nem léteznek, hisz' nem mások irányítják a következményeket, hanem mi. Azzal, ahogy lépünk, cselekszünk, s választunk. Megölhetünk valakit csak azért, mert ugyanabba a sablonos dologba tuszkoljuk be, de... de akár felülírva mindezt, azt is megtehetjük, miként elengedjük. Nem tartjuk láncon, nem szegezünk a fejéhez fegyvert, s nem... nem könyveljük el őt olyannak, mintsem a többieket. Hiszek abban, hogy a hátrányos helyzetek lehetnek jól kivitelezhetők, s még, ha el is árulom az ideált... s még, ha árulónak is titulálnak, akkor is... akkor is képes vagyok meglépni azt, miszerint leálljak velük szövetkezni. Nem különbek, mint mi.. nem többek tőlünk... csak mi emberek, mik vagyunk azok, akik rosszul látják az egészet. Sablonosan gondolkozunk, mert, ha valaki néger, akkor legyünk rasszisták, mert, ha a másik nem abban, hisz, mint mi, akkor mészároljunk, mint az iszlamisták. S mindez mégis mihez vezet? Egymás megöléséhez... egymás kiirtásához, s bár rengeteg természetfeletti megérdemli végső jussaként a halált, de vannak jók. Léteznek kivételek.. S pont ettől... ettől leszek az a szánalmas alak, aki vagyok. Az a gyenge kisfiú, mint anno ott, aki hagyta meghalni a testvéreit, aki hagyta... hagyta elveszni mindenkiét. Egy félmosoly társaságában biccentek felé, ahogy elmond egy „kösz” szót. Igazából ez a legkevesebb, vagyis azok után, amiket leműveltem, így nem meglepő tény, miként bizalmatlanul és teljességgel távolságtartóan áll hozzám. - Nem egyszerűbb volna, mintsem magázni? Oké, megértem... idős vagyok, de ettől.. kérlek, ugyan már! Tehetsz kivételt, amúgy is szerettek lázadni, vagy nem jól gondolom? - Jegyzem meg nem sokkal később a kérdésére, ahogy némileg eltűnődöm az életkoromon. Lassan a negyvenes karika. Oh, igen, határozottan szinte az apja lehetnék. Mély levegőt veszek, ahogy tovább hallgatom őt. Miért érdekli ennyire a nevem? Vagy zavaró volna az, hogy nem volt formális bemutatkozás? Nem értem, mindenesetre, míg erre fókuszálok ismét megkérdezi.. - Igazán kitartó típus vagy.. - Fűzöm hozzá, még azok előtt, mielőtt bemutatkoznék. - ..egyébként, Reagan Blair. Az pedig már változó, hogy ki és hogyan is szólít, avagy éppen milyen új kis becenevet alkot. - Vonok vállat, átugorva ezt a témát. S már bele is vághatunk a komolyabb részébe: Kai... - Szerintem ennek a fogalomnak nem ez az értelme, mert, amit körül írtál.... az inkább pszichopata. - Állapítom meg némi merengést követően. - A szociopata labilis személyiség típus, úgymond váltakozó hangulatvitellel, s ezt tetézi meg a dühkitörési hajlam, ugyanakkor a hirtelen lobbanékonyság. Szóval érezhet, de elnyomhatja... vagy lehet, hogy valamiket nem érez, de másokat igen. Mint például; fájdalom, csalódottság, kihasználtság, árulás... - Befejezem a beszédet inkább. - Fhuu, oké, lassan átmegyek egy pszichológiai könyv részleteibe, tehát elég is.. - Rázom meg a fejemet, ahogy elhelyezkedek az adott pozícióba. Nem sokkal később, némileg felém fordul, és úgy folytatja a szavakat. Érdeklődve hallgatom, ahogy ránézek -, pontosan a szemeibe. S míg elraktározok minden információt, addig a fegyveremmel játszom. - Ez tökéletes... de ehhez kellesz a testvéred is. - Mondtam elgondolkozva. - Ahhoz, miszerint hiteles legyen a látszat, mindkettőtökre szükségem van. Tehát igen, a csalinak használlak benneteket monológra gondolok. - Őszintén közlöm ezt vele, ugyanis nem áltathatom azzal, hogy ez nem lesz kockázatos. Mert igenis az lesz. - Viszont, ha ezt közlöd a szüleiddel, akkor dől a terv, bár... engem nem zavar. De ők nyilván nem engednék meg, jah és igen... a fejemet vennék, amiért leálltál velem beszélgetni. - Nevetem el magam, hiszen vicces a helyzet. - Hm.. - Húzom el a számat. - ..nyilván a démonokra célzott, vagy csak magára a pokol uralkodójára. - Ez kezd nekem is bonyolult lenni. Mert, ha bevonja a démonokat, akkor egyedül maradtam... mégis kihez fordulhatnék? A többiek.... mindenki Denverben tanyázik, és én... én meg éppen elárulom őket. Erősen a szekrényhez verem a fejem. - A fenébe... - Sziszegem ingerülten, ahogy eldobom ezt a vacakot is a kezemből. - Igen, az... ugyanott vagy.. - Válaszoltam feszülten. - A Grill raktárra, tádám.. - Unottan mutattam körbe az egyik kezemmel. - Gondolom élmény kíséretet nem kérsz, szóval... - Vállat vontam. - ...bármikor itt hagyhatsz. - Jelentettem ki nyíltan, rászegezve a tekintetemet. - De előtte... jobb, ha tudod, hogy a terv megváltozott. Nem szerepelhettek benne. - Komoly voltam, halálosan komoly, ugyanakkor pedig nem mutattam, de óvtam őt... őket. Hiszen, ha belerángatom egy démonharcba, akkor meg is halhat... jobban, mintsem az első csalis opciónál, ezt pedig... ezt nem vállalom. S inkább gyűlöljön, mintsem meghaljon.
Megforgatom magamban a szavait, kielemezgetem, igyekszem megérteni a fickót, a céljait. Vajon személyes problémája van Kaijal, vagy általánosságban vadászik minden démonra? És ha az utóbbi a helyzet, és tényleg egy vadásszal van dolgom, akkor mi lehet a garancia, hogy nem én leszek a következő áldozata? Bár én nem vagyok semmiféle pokolfajzat, boszorkány vagyok, még annak is gyenge, hisz nincs saját varázserőm. De akárhogy is nézzük, ha bele is pusztulok, de el tudja távolítani ismét Kait a föld színéről, azzal legalább a családom jól járna. Egyelőre még meglehetősen bizalmatlanul, de felajánlom, hogy beszélek, és segítek, amennyiben egy kicsit vendégszeretőbben viselkedik, és nem kell folyamatosan veszélyeztetve éreznem magam. Kellemes csalódásként ér, hogy nem csupán teljesíti a kérésemet, és elteszi a fegyvert, sőt, a bilincstől is megszabadít, de még elnézést is kér, és szabadkozni is kezd. Ha az ő oldaláról nézzük a dolgokat, részben talán igaza van, meg tudom őt érteni. Nem ismer, nem lehetett biztos benne, mennyire leszek együttműködő, és hogy nem jelentek-e rá veszélyt. Ha a helyében lennék, valószínűleg én is hasonló óvintézkedésekkel jártam volna el. Bár ettől még nem örülök a szitunak. - Oké – hagyom rá mégis ennyivel. Díjazom az őszinteségét, és hogy kicsit lazábbra vette a figurát, de azért egyelőre még szerintem elnézhető nekem, ha továbbra is némileg bizalmatlan vagyok. - Kösz – mondom azért, ahogy lekerül rólam a bilincs, és a kissé kidörgölődött csuklóimat dörzsölgetem. - Szóval tegezzelek? - vonom fel a szemöldökeimet, amint ilyen közvetlen hangnemre vált. Nem igazán értem, mire céloz a következő mondatával, hogy mégis mi nem...? Nem idegen? Nyilvánvaló, hogy az. Nem öreg? Nos, az tényleg nem. Harminc körülinek tippelném, és minden bizonnyal, más körülmények között, marha jóképűnek mondanám... ha kezdésnek nem hozta volna rám a frászt azzal, hogy és ahogyan idehozott. - Rendben, bár akkor jó lenne ha legalább a nevedet tudhatnám. Az enyémet nyilván már nem kell elárulnom, biztos tisztában vagy vele – vonok vállat. Tudja, kinek vagyok az unokahúga, tudja, hogy boszi vagyok, hogy van egy ikrem, így egyértelműen a nevem a minimum, amit már kiderített. - Tehát hogy szólíthatlak? - kérdezek rá újra, és csak miután valamiféle választ kapok, akkor térek át a Kai témára. - Nem biztos, hogy az egoista a legjobb szó rá. Csak simán... őrült. Talán inkább szociopata mint pszichopata. Olyan, aki képtelen kötődni és szeretni. Nem igazán vannak érzései, csak teszi, amihez kedve van – foglalom össze, ahogy én látom a dolgokat. Azok alapján, amiket eddig meséltek róla, és a korábbi találkozásunk alapján ez a kép állt össze róla bennem. A férfi közben mellém telepszik, szorosan a közelembe, ami a szűk teret tekintve annyira gondolom nem meglepő, de azért kicsit akkor is furcsa ilyen közel lenni hozzá, miután az fél perccel ezelőtt még fegyverrel fenyegetett. Csak egy kicsit mozdulok el, leginkább hogy valamelyest szembe forduljak vele, és láthassam az arcát, mielőtt folytatnám. - Viszont van valami, amit akar: én. Pontosabban én és a testvérem. Amikor kicsik voltunk, segítettük őt elzárni egy börtönvilágba, és emiatt bosszút akar állni rajtunk. Néhány napja majdnem sikerült is neki. Megtámadott, és nem sokon múlott, hogy nem haltam meg. De vissza fog jönni értem. Szóval ha el akarod kapni, én segíthetek csapdába csalni – jelentem ki komolyan. Nem csak segíthetek, de akarok is segíteni. Tenni valamit, ami előmozdítja, hogy Kai újra eltűnjön a színről. - Még valamit érdemes tudni róla: eléggé kiszámíthatatlan. Ha mond is valamit, valószínűleg az ellenkezőjét fogja tenni. Sosem azt csinálja, amit várnál. Mindenre fel kell készülni vele szemben. Ó, és még valami! Azt mondta, nincs egyedül. Nem tudom, kire célzott, de van egy társa – teszem még hozzá, ami az eszembe jut. Őszintén remélem, hogy tudtam hasznosat mondani, és hogy ez az ember képes lesz felvenni a harcot az őrült, démoni nagybátyámmal. - Ez valami raktár, ugye? - kérdezem aztán kicsit eltérve a tárgytól, ismét, ezúttal alaposabban körülnézve, mert még mindig nem értem, miért kuporgunk itt, ezen a szűk területen.
Az egyértelműnek tűnő dolgok a legkegyetlenebbek, hisz' a kiszámítottsága lehet kérdőjeles, kétséges, s felborítható létezés. Az egyik pillanatban még szent meggyőződésként hiszünk benne, míg a másikban már a meglepettségünkkel nézhetünk farkasszemet. Sosem lehet eléggé ismerni a reakciókat, vagy az interakciókat. Mindennek megvan a maga helye, azzal a bizonyos szokással, miszerint váratlan fordulatok. Ha egy napomat jó előre megtervezném, akkor száz százalékban biztos lehetnék abban, hogy minden egyes apró momentum máshova sodorna. Jön egy telefonhívás, amelyben közlik, hogy gyere, vagy találsz egy nyomot, amelyen el kell indulnod... De ettől szép az élet -, a rendkívüliségtől. Nem jósolhatod meg a sorsod, nem láthatod előre a halálod, és nem lehetsz biztos a holnapban.. Ez fokozza az adrenalin szintünket, ettől vagyunk bedrogozva úgymond; mi vadászok. S néha ezért is tűnünk őrülteknek. Viszont ezekért a lehetőségekért létezünk, nap mint nap harcolva valami jóért, még ha ez a végzetünket is jelenti. Figyelem a rezdüléseit, az apró arcvonásokat, amelyek olykor megmozdulnak, vagy csak magát a tekintetét, amelyből ezernyi érzelem kiolvasható. Szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre, s pontosan ez a legnagyobb hiba. Mindent elárul rólad, könnyen levehetővé válik a gondolkozásod, és kiismerhető lesz a jellemvonásod. Pontosan ezért is tanulmányozom ilyen alaposan, hiszen.. a bizalom egy alapkő. Itt válik el az, miként elengedhetem-e, vagy, adhatok-e a számára egy kis teret. Itt döntődik el, melyik kategóriába soroljam, ahogy hová is írjam. Vannak listák. Számtalannyi, de a legnagyobb csoportból kettő van: kivégzendő, vagy életben maradhat. Ő pedig... meglepő. A reakciója Kai-ra. Fél.. Miért félne a saját nagybátyától? Miért rettegne attól, aki.. - Igen, ez egy nagyszerű meglátás. - Bólintottam rá elismerően. - Pontosan azért fogtalak el, mert Kai-t akarom kiismerni. Sokkal jobban, mintsem ő saját magát. - Vallottam be, ahogy továbbra is a fejéhez szegeztem a fegyvert. Nem érintettem az arcát, sem pedig a homlokát, de nyilván zavarhatta. Tisztában voltam vele, miként leengedhetném, de... ez még az idő kérdése. Ugyanis, nem hiszünk valakinek csak azért, mert feltesz két kérdést. Két tökéleteset, amelyből leszűrhető néhány dolog. Hazudhat is, becsaphat, és átverhet... Ő csak egy kislány, Blair... - Sajnálom... - Mondom a szavait követően, magamra se véve a stílusát, amely érthető egy ilyen szituációban. Senki se imádná, még én sem, ha ugyanezt tennék velem. - ...nem így akartam kezdeni. Csak nem tudtam, miként mire is számítsak. - Engedem le végül a fegyvert, ahogy leteszem magam mellé a földre. - Nyilván indulhatott volna jobban is, de az információk... elszívó boszorkány vagy, és Kai unokahúga, amiből adódik, hogy egy vadászban... vagy egy vadásznál... jelentkezik a bizonytalanság fogalma. - Magyarázom, ahogy előszedem a farzsebemből a kulcsot, és a karjáért nyúlok, miszerint a csuklójáról leszedjem a bilincset. - Remélem, nem vívtam ki a haragod, ugyanakkor... tegezz. Nem vagyok én... vagyis de, pontosan az vagyok. - Engedek meg magamnak egy félmosolyt, ahogy végül oldalra dobom az eszközt, a kulccsal együtt. - Szóval csak is önmagát szereti? - Teszem fel a kérdést, ahogy leülök a lány mellé, pontosan mellé. - Ezek alapján pedig... egoista, és öntelt? - Nyomom neki a hátamat a szekrénynek. - Szép párosítás. Egy hiú pszichopata. Ez remek. - Húzom fel a lábaimat a mellkasomhoz, ahogy megfogom a pisztolyt, és játszani kezdek vele, miközben a könyökömmel megtámaszkodom a térdemen. - Nem is lesz olyan nehéz dolgom.. - Ironizálok egy sort, aztán pedig felsóhajtok. Az élet egy kicseszett nagy szívás..
Bárcsak tudnám, miért történik velem folyton ilyesmi mostanában. Egyik pillanatban még minden rendben, jól szórakozom, élvezem a szombat estémet, a társaságot, aztán hirtelen elkábítanak, hogy aztán végül egy tök ismeretlen, sötét, szűkös helyen térjek újra magamhoz. Ráadásul megbilincselve, miközben egy fegyvert nyomnak az arcomba. Nem kicsit feszélyez a helyzet, egyáltalán nem tetszik, ahogy ez az idegen szigorú, érzéketlen pillantással méreget... Nem tudom ki ez, sem azt, hogy mit akarhat. Épp tőlem. Soha életemben nem ártottam senkinek. Jó, talán egy-két rosszfiúnak igen, három évesen, de akkor még szinte tudatában sem voltam a tetteimnek. És most mégis egyik bajból a másikba kerülök. Igyekszem annyira hátrálni, amennyire csak lehetséges, hogy valamelyest távolabb kerüljön a pisztoly a képemtől, mert nagyon frusztrál, hogy a pasas így rám irányítja. Próbálok, tényleg próbálok a szavaira koncentrálni, de olyan ködösen és rejtélyesen fogalmaz először, én pedig még mindig enyhén kába vagyok, és másra sem tudok gondolni, mint hogy szeretnék minél messzebbre kerülni innen. Bárcsak ne célozna rám! Aztán kimondja a nagybátyám nevét, és azonnal gúny, harag, megvetés - talán némi félelem is - vegyül a tekintetembe. - Tehát Kairól akar hallani? Ezért vagyok itt? - kérdezem, óvatosan fürkészve a másik arcát. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy összerakjam a kirakós darabkáit, és rájöjjek, mi is ez az egész. - A nagybátyám egy pszichopata, nem szeret ő senkit saját magán kívül – jelentem ki megvetően, és azonnal vennem is kell néhány mély levegőt, hogy kicsit lehiggadjak. - Ha az a célja, hogy kinyírja, vagy eltüntesse, vagy... bánom is én, mit szoktak csinálni egy démonnal, hogy megszabaduljanak tőle, nagyon szívesen elmondok róla mindent, amit csak tudok, de mi lenne, ha előbb eltüntetné a fegyverét a képemből? - kérdezek rá nagyon komolyan. - Idegesít, és így nem tudok koncentrálni. Ígérem, nem próbálok megszökni. Szerintem amúgy éppen elég, hogy meg vagyok bilincselve, és nagyon mozdulni sem tudok – forgatom meg a szemeimet. Egy részem azt súgja, félnem kéne, óvatosabbnak lennem, mit teszek, vagy mit mondok, nem pimaszkodni, mert ez a pasas feltehetően csak egy újabb pszichopata, aki simán megölhet. Másfelől viszont van az a mondás, miszerint: „Az ellenséged ellensége a barátod”. Ha Kaira pályázik, akkor nem nekem van félnivalóm tőle, és szíves örömest nyújtanék neki tálcán bármit, amit csak adni tudok a sikeréhez. Akár személyesen is közreműködnék.
Erősebben fogok rá a fegyverre, ahogy pontosan felé tartom. Mintha bármelyik pillanatban készen állnék arra, miként megöljem, s talán mindez nem is áll olyan távol a valóságtól. Adott az eszköz, benne pedig a töltény, míg előttem az áldozat hever megbilincselve. Lehetségesen, sőt biztosan kényelmetlen ez a pozíció, bár maga a szituáció sem fényesebb. Egy ismeretlen alak, aki halálos tárggyal fenyegeti, amiben nem mellesleg... csak altatólövedék van, de amit nem tud, az ugyebár nem fájhat. Egy apró mosolyt engedek meg magamnak, miközben végre kezd magához térni. A bal lábamat térdre eresztem, míg a pisztollyal a fejét veszem célkeresztbe. Finoman végig mérem, számba véve megannyi lehetőséget, de egyikben sem szerepel az, amit tesz. A szemei kinyílnak, eleinte rám bámul, majd a helyet méri fel. Érthető, hogy nem tudja felfogni a helyzetet. Világos, hogy idő kell mire összerakja a puzzle-t. S nyilvánvaló, oly' egyértelmű, hogy ellenkezni fog... Mégis, amikor megmozdul... Nem, Blair, nem... Küldetés. Egy könnyű célpont, következmények nélkül. Ha nem beszél, akkor megölöm, s ugyanez igaz, akkor is, ha engedetlen, avagy netán túl heves... Mert például éppenséggel védeni akarja a bácsikáját, aki a világ egyik legnagyobb pszichopatája -, vagy legalábbis azok alapján, amit megkaptam róla anyagot. Egy esküvőn kinyírni az anyjukat.. ez aztán nem semmi teljesítmény. - Oké, oké, nyugalom, kislány... - Nézek rá szigorú tekintettel, ahogy csörögni kezd a bilincs egy pillanatig. - Megértem, hogy ezernyi kérdésed van, amiket a legszívesebben rám zúdítanál, de itt egyetlen valaki kérdezhet és az ÉN vagyok. - Nyomom meg erőteljesen az én szót, ahogy engedek a fegyver szorításából. Egy fiatal csaj... mégis miért bántanám? Egy szörnyeteg... egy boszorkány... egy természetfeletti. Koncentrálj! - S itt nem az a kérdés, hogy ki vagyok, honnan jöttem, vagy... úgy egyáltalán, hogy mi történik, hanem az; miként mit is akarok? Mit akarhat egy vadidegen tőled? Ezen még nem gondolkoztál el? - Döntöm oldalra a fejem, ahogy a szemeit fürkészem. - Persze, igen, rosszkor voltál rossz helyen, mert az ikred is lehetne ugyanebben a pozícióban. De te rád esett a választás, és te vagy itt. Ez pedig... hogyan is mondjam... nos... felelősséggel jár. - Tűnődtem el félszegen. - Nyilván, ez az egész lehet olyan is, mintha meg sem történt volna, ugye?! Csak pár kérdés, és egy kis őszinteség, aztán elsétálhatsz. Eltűnök az életedből, és sosem jelenek meg, mintha itt sem lettem volna, rendben? - Megremegett a kezem, ahogy mélyen fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt. Talán gyáva megoldás volna, de... nem is tudom. Ez az egész, hisz' amilyen egyszerű, épp oly' bonyolult. - Tehát... - Helyeztem a ravaszra a mutatóujjamat. - ...gondolkozz. Van egy nagybátyád, Kai, vagy helyesbítve: Malachai Parker, aki nem éppen tartozik a jó sorokba. Ez eddig világos? - S miután adott valamiféle visszajelzést, csak akkor folytattam. - Mesélj róla. Persze nem azt, hogy démon. Inkább jobban érdekelne, hogy mik a gyenge pontjai. Kiket szeret, mit akar elérni, vagy... mivel is lehet neki keresztbe tenni. - Mondtam ki nyíltan, hogy mit is szeretnék. Mivel az nyilván nem érdekel, hogy hol van. Vagyis de. Viszont tudom. S hogy honnan? Ez a képességem. Akivel csak egyszer is találkozok, s az a bizonyos illető ismeri, én pedig már láttam róla egy képet, nos tudom merre mozog. Remek képesség ez a nyomkövetés. Mintha csak megjelöltem volna a karddal, de tádám, ez nem kellett hozzá. Ugye milyen menő? Nekem is tetszik, ami azt illeti, viszont olykor átok, hiszen... látom azon embereket, akik.... akiket... nem. Megrázom a fejem, ahogy jobban fókuszálok a feladatra. Tudnom kell, értenem kell őt, sőt hallanom kell az információkat. Muszáj. Csak úgy győzhetem le, ha valamiből kiindulhatok, s ez... ez egy remek kezdeti pont.
Mindazok után, amiken mostanában keresztülmentem, határozottan úgy érzem, hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást, egy normális estét, távol a sulinak nevezett diliháztól, távol annak a borzalmas estének az emlékeitől, amikor a drága bácsikámmal találkozva majdnem elvéreztem az udvaron, a semmi közepén. Ahogy elérkezett a hétvége, és a kimenő ideje, tudtam, nem igazán számít, hogy hány barátomat tudom elrángatni magammal a Grillbe, hogy együtt iszogassunk és szórakozzunk, mert ha kell, egyedül is simán lelépek a Salvatore birtokról, és keresek magamnak társaságot a bulizáshoz, csak kiszabadulhassak végre. Afelől se kételkedjen senki, hogy alkoholfogyasztásra is sor kerül, mert a beszereztem egy hamis személyit is, amely szerint már húsz éves vagyok, és amivel látszólag legálisan fogyaszthatok alkoholt. Kívülről úgy tűnhet, a lázadó korszakom csúcsát élem, de ez ennél sokkal többről szól. Kicsi korom óta szigorú szabályok között nevelkedtem, amelyek azt a célt szolgálták, hogy biztonságban legyek, Josieval egyetemben. Mint a Gemini koven egyik utolsó leszármazottja és még élő tagja, mint egy boszorkány és vámpírvadász gyermeke, aki később egy vámpírt nevezhet az édesanyjának... mint a Salvatore iskola megalapítóinak csemetéje, és egyben diákja – és ez a lista mintha sosem érne véget – lényegében úgy érzem, túl sok figyelem terelődik rám, amióta csak élek. Már három évesen szirénekkel és démonokkal kellett felvennem a harcot, és folyamatos harcnak érzem azóta is az életet, pedig nem vágyom másra, csak arra, hogy normális legyek, normális családdal. Egy átlagos tinilány, átlagos suliban, átlagos élettel. De ettől baromira messze vagyok, és most, hogy a nagybátyám újra felbukkant, csak még távolabb sodródtam. Egyetlen figyelmetlen pillanat – amint magányra vágyra kiszöktem a szobámból – elég volt, hogy majdnem holtan végezzem, és most már retteghetek, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet az az őrült, hogy befejezze, amit elkezdett, vagy ismét lemészárolja a családunkat. Immár sokadszorra. A félelmeim nem alaptalanok, viszont jól megalapozzák a szokásosnál is felelőtlenebb viselkedésemet. De ahogy mondtam, ez több lázadásnál. Élni akarok, igazán élni, és harcolni mindenért, ami fontos nekem, amit el szeretnék élni, amit megvalósítanék, vagy amihez épp kedvem van. Még akkor is, ha ez jelenleg nem jelent mást, mint egy kellemes, egész estés kikapcsolódást, lehetőleg baráti körben. Szerencsére nem kellett túl sok meggyőző erőt bevetnem ahhoz, hogy a legfontosabbak velem tartsanak a Grillbe, és még az iszogatás sem volt ellenükre. Egy-két óra, és néhány pohárka vodkanarancs után azonban a társaság java elpárolgott, csupán néhányan maradtunk, hogy szórakoztassuk a Whitmore-ról idetévedt főiskolás srácokat. Az este azonban így sem tarthatott örökké. Nagy merészen úgy döntöttem, nekem nem kell a fuvar, én gyalog szeretnék visszatérni a város központjából a birtokra, és nem zavartatva magamat azon, hogy ehhez nem lesz társaságom, egyedül hagyom el a bárt, és indulok meg az utcán. Még két lépést sem teszek, amikor valaki váratlanul nekem ütközik, majd elnézést kér, de mire bármit felelhetnék, egy apró szúrást érzek, majd elsötétül a világ. Nem tudom, mennyi idő telt el, sem azt, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt... Lassan, csigatempóban tisztul ki a kép, és nyerem vissza az erőmet. Még kicsit kába vagyok, ahogy felemelem a fejem, és a homályos tekintetem találkozik a férfiéval. Az arcáról a környezetre rebben a pillantásom. Mi ez a hely? Egy raktár? Az elemlámpák kereszttüzében hunyorognom kell. Mozdulnék, de ólomsúlyúnak érzem a testem, és a kezem... mintha beleakadna valamibe... Ekkor eszmélek rá, hogy a földön kuporgok megbilincselve. - Mi a franc?! - szalad ki a számon a döbbent kérdés, majd immár élesebben fókuszálva villan a tekintetem az előttem levő férfira, és annak kezében a … az ott egy pisztoly? - Ki maga? Mi... mi történik? Mit akar tőlem? - A hangom egyszerre dühös és rémült, miközben megrángatom a karjaimat, remélve, hogy enged a bilincs.
- Tudod csak egyet nem értek... - Fűztem vissza az oldalamra a kardot. - ...hogy egy magadfajta, démon... - Mutattam végig rajta a jobb kezemmel, fentről lefelé haladva, miután sikeresen eltettem az eszközt. - ...mégis miért akarna ártani egy másiknak? Talán elvette a csini pokol hercegnőcskét, és féltékeny vagy? Oh... vagy megbökdösött az éles kis szarvaival? - Hülyéskedtem el, ahogy szarvakat mutattam a fejem felett. - Mindenesetre, legyen, cimbi', avagy Theri'... - Vontam vállat egy hülye pofával. - De honnan tudjam azt, miszerint nem vágsz át, s hogy nem éppen arra játszol, miként végül kiismerve félreállíts? - Tudok adni helyszínt, neveket, és elérhetőségeket... - Komoly volt, és ekként határozott céljának tartotta, hogy kikerüljön a képből az a bizonyos Kai. A híres Parker, aki... oh, nem is rémlik. - Mindent megkapsz, amit tudok, és amiből kiindulhatsz. A lényeg az, hogy intézd el. Nem számít, hogy hogyan, miként, vagy mibe is kerül... - Mintha... igen, mintha lenne egy mögöttes tartalom. Tudott valamit, amit én nem. De vajon miről lehet szó? Miért kockáztatja meg azt, hogy egy vadásszal áll le trécselni? Ez nevezhető volna szövetségnek? Miként ezen tűnődtem, fel kellett eszmélnem. Bámult rám, én meg valahol... magam elé. Bólintottam, talán válaszként, vagy csak szimpla búcsúzóul, ahogy megemeltem a telefont. Jelezve, miként mielőbb várom az infót, s ezzel a tudattal hagytam ott. Nem szólva semmit, nem nézve rá, s nem kérdezve egyebet. Tudtam a dolgom. Tudtam, mire, s miként béreltek fel. Nem volt több válasz, ami ehhez kellett.
A telefonom rezgése zökkentett ki a volán mögüli bámulásból, s az unalmas percek sokaságából. Finoman szedtem ki a készüléket a zsebemből. „Grill...” S nem kellett több, már indultam is.
Hosszú perceknek tűnt, mire végre kivánszorgott abból a nyavalyás épületből. Mintha a végtelenség időmaratont futott volna, s mintha minden... de tényleg minden ellenem szövetkezne. A kép alapján stimmelt, s nem volt nehéz megállapítani, hogy nincs belőle ezer a világon, így ő lesz az. Kai Parker unokahúga -, személyesen. Érdekes egy családfa. Vámpír anyu, vadász apu, démon bácsika... és ők meg boszik, azaz elnyelők, vagy tudjam is én mi a fenék. A lényeg a vadászat szépsége, s őt pedig nem igazán észbontó leszerelni. Egy félmosollyal mentem el mellette, azaz jobban mondva neki. - Oh, bocsánat. Nem akartam. - Egy bájos "elnézést" vigyor, és tádám, nesze neked egy altatólövedék. Rögtön el is kaptam ezt követően, és elkezdtem magammal vonszolni a Grill hátsó részére. Könnyedén sikerült bevinnem a raktárba, bár nem igazán volt megerőltető, tekintve, miként éppen senki sem járt erre. Órák, percek, másodpercek... Az esteli szakasz kezdett őrjítő lenni, de mégis vártam. Hisz' a türelem rózsát terem ugyebár, s inkább olyankor hallgatnám ki, amikor kedve szerint ordíthat, mert konkrétan nem hallja majd senki. Milyen kis taktikai cselekkel készültem.. Pedig tervben sem volt, csak úgy rögtönöztem. Az altató hatásának pedig már rég el kellett volna múlnia, így a drága Csipkerózsika ébresztgetése ideális ötletnek tűnt. A kezembe vettem a fegyvert, amelyben még jó pár csinos kis altatógolyó lapult, majdan leguggoltam elé. - Kis hercegnő, ideje volna kinyitni a kis szemecskéidet.. - Bökdöstem meg a vállánál a fegyverrel, ahogy őt figyeltem. A raktár szűk volt. Telepakolva megannyi itallal, és étellel. A fényt egy jó pár zseblámpa adta, ide-oda elhelyezve. Míg ő... ő le volt bilincselve egy szép kis alumínium szekrényhez, s ha netán azzal próbálkozott volna, hogy szív belőlem egy kis mágiát, akkor.... ugyan. Az neki rohadtul fájni fog.. - Miss Saltz' - Szólongattam, újból megrázva a fegyverrel. Persze, igen, lehet... rémisztő a jelenet, és ki akar majd nyírni, de kérem szépen.. Nem bántom, amennyiben fecseg a kis Kai bácsiról. Tehát gyerünk, szívi... ébresztő.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
