Reagan & Lizzie

"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."

Bizalmatlan vagyok, hisz eddig nem sok alapot adott a bizalomra. Oké, eltette a fegyvert, és levette a bilincset, előtte viszont elkábított, elrabolt, és a pisztolyával fenyegetett, úgyhogy a kezdet nem volt éppen fényes. Viszont az már haladásnak számít, hogy képesek vagyunk megütni egy barátságosabb hangszínt, és kiindulásnak az sem rossz, hogy ugyanaz az ellenségünk.
- Nekem igazából mindegy. Nincs bajom a tegezéssel, csak épp idő kell, hogy alkalmazkodjak ehhez az egész helyzethez – forgatom meg a szemeimet, aztán vállat vonok. - Nekem nem tűnsz öregnek. Az szerintem ötven-hatvan felett kezdődik. Persze mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Ha te leharcolt vén rókának érzed magad, hát... te tudod – vigyorodom el. - Ami engem illet, lehet, hogy „szeretek lázadni” - kezdek bele őt idézve – de ez szerintem nem a koromból fakad, inkább a természetemből, és le merném fogadni, hogy tíz év múlva is ugyanennyire képes leszek mások idegeire menni az önfejűségemmel meg a stílusommal. De ezt leszámítva általában inkább idősebbnek érzem magam a korosztályomnál – jegyzem meg, és tulajdonképpen fogalmam sincs, miért kezdek bele ezzel az idegennel ilyen magasröptű társalgásba. Talán ez a hangulatosan zsúfolt és megvilágított raktár teszi, vagy a tény, elméletileg szövetségesre lelhetek a férfiban egy olyan harchoz, amitől napok óta rettegek, de most először látok reményt a győzelemre.
- Oké, Reagan Blair – mosolyodom el, amint végre hajlandó nekem bemutatkozni. - Örvendek a szerencsének... hisz mindig igazi élmény a számomra, ha bedrogoznak, és elrabolnak – mosolygok rá édesen, mégis egyben szemtelenül.
A továbbiakban megosztok néhány tényt vele Kairól, ám amikor elkezd részletekbe menően beszélni arról, hogy mi a különbség a szociopata és pszichopata között, értetlenül ráncolva a homlokomat bámulok rá.
- Te civilben talán valami dilidoki vagy? - Sejtem, hogy nem. A kérdést inkább enyhe kötekedésnek szánom. Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, milyen diagnózist állítana fel egy szakértő a nagybátyám elmeállapotáról. Jobban izgat az, hogy hogyan és mikor tesszük már el őt láb alól. Aztán persze végre el is jutunk ehhez a témához is. Végighallgatom őt, közbevágás nélkül, mert egyrészt a látszat ellenére szorult azért belém némi jó modor és tisztelet, másfelől szeretném tudni, mire is gondolt. Ám aztán feltartott mutatóujjal veszem magamhoz a szót.
- Először is: nem! Szó sem lehet róla. Josiet ebbe nem vonjuk bele. Nem akarom, hogy a testvérem Kai közelébe menjen. Ő nem olyan, mint én. Ő... hogy is mondjam? Jobb. Kedvesebb. Így is folyton belerángatom őt a zűrjeimbe, de ezt nélküle fogjuk csinálni – kötöm az ebet a karóhoz. Elég csak belegondolnom, mit tett velem legutóbb Kai, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy bármit megtennék, hogy Jo-t távol tartsam tőle.
- Másodszor pedig: nem, eszem ágában sincs erről beszélni a szüleimmel. Lehet, hogy te csak egy kislányt látsz bennem, de már nem vagyok az, oké? Nem vagyok az a típus, aki minden kisebb akadály után sírva szalad anyuci szoknyájához – ingatom gúnyos tekintettel a fejemet. - Lassan tizenhét leszek, onnan már csak egy ugrás a nagykorúság. Persze, tudom, a legtöbb tini így áll hozzá, hogy „én már majdnem felnőtt vagyok, nem vagyok már gyerek”, de ez esetemben más. Komolyan mondtam, hogy érettebb vagyok a koromnál, és már évek óta nem várok engedélyt a szüleimtől, ha valamit tenni akarok. Nem vagyok sem ártatlan, sem gyámoltalan, akinek fogni kell a kezét. Túléltem, hogy egyedül szembekerültem azzal az elfajzott démonnal, és képes leszek kezelni másodszor is, amikor ez újra megtörténik – jelentem ki elszántan. Közben végiggondolom újra ezt az egészet... Mégis mi a francot akar azzal, hogy nem szerepelhetünk a tervében? Ez nem így működik.
- Ez most komoly? Csak úgy meggondolod magad, és mégsincs szükséged rám? Hadd mondjak még valamit: így vagy úgy, de Kai újra el fog jönni értem. Ha nem mi cselekszünk hamarabb, akkor ez végződhet igazán csúnyán is. Ha összefogunk, több esélyünk van. Ha amiatt aggódsz, hogy elcseszem az akciódat, akkor... készíts fel! Mert az az igazság, hogy francot sem tudok arról, hogyan szállhatok szembe egy démonnal, de te nyilván tudod. Segíts felkészülni ellene, és akkor én is tudok segíteni neked – ajánlom, és elég makacs és kitartó vagyok, szóval ha ellenkezni is kezdene, számíthat rá, hogy nem fogom feladni. Szerintem ezt láthatja is a szemeimben, ahogy komolyan az arcát fürkészem. Aztán felállok, és kisétálok a hülye raktárból, hogy ne kuporogjunk ott tovább, de nyitva hagyom magam mögött az ajtót, majd hátra fordulok, várva, hogy Reagan is utánam jön.

Reagan & Lizzie

"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."

Megforgatom magamban a szavait, kielemezgetem, igyekszem megérteni a fickót, a céljait. Vajon személyes problémája van Kaijal, vagy általánosságban vadászik minden démonra? És ha az utóbbi a helyzet, és tényleg egy vadásszal van dolgom, akkor mi lehet a garancia, hogy nem én leszek a következő áldozata? Bár én nem vagyok semmiféle pokolfajzat, boszorkány vagyok, még annak is gyenge, hisz nincs saját varázserőm. De akárhogy is nézzük, ha bele is pusztulok, de el tudja távolítani ismét Kait a föld színéről, azzal legalább a családom jól járna. Egyelőre még meglehetősen bizalmatlanul, de felajánlom, hogy beszélek, és segítek, amennyiben egy kicsit vendégszeretőbben viselkedik, és nem kell folyamatosan veszélyeztetve éreznem magam. Kellemes csalódásként ér, hogy nem csupán teljesíti a kérésemet, és elteszi a fegyvert, sőt, a bilincstől is megszabadít, de még elnézést is kér, és szabadkozni is kezd. Ha az ő oldaláról nézzük a dolgokat, részben talán igaza van, meg tudom őt érteni. Nem ismer, nem lehetett biztos benne, mennyire leszek együttműködő, és hogy nem jelentek-e rá veszélyt. Ha a helyében lennék, valószínűleg én is hasonló óvintézkedésekkel jártam volna el. Bár ettől még nem örülök a szitunak.
- Oké – hagyom rá mégis ennyivel. Díjazom az őszinteségét, és hogy kicsit lazábbra vette a figurát, de azért egyelőre még szerintem elnézhető nekem, ha továbbra is némileg bizalmatlan vagyok. - Kösz – mondom azért, ahogy lekerül rólam a bilincs, és a kissé kidörgölődött csuklóimat dörzsölgetem.
- Szóval tegezzelek? - vonom fel a szemöldökeimet, amint ilyen közvetlen hangnemre vált. Nem igazán értem, mire céloz a következő mondatával, hogy mégis mi nem...? Nem idegen? Nyilvánvaló, hogy az. Nem öreg? Nos, az tényleg nem. Harminc körülinek tippelném, és minden bizonnyal, más körülmények között, marha jóképűnek mondanám... ha kezdésnek nem hozta volna rám a frászt azzal, hogy és ahogyan idehozott. - Rendben, bár akkor jó lenne ha legalább a nevedet tudhatnám. Az enyémet nyilván már nem kell elárulnom, biztos tisztában vagy vele – vonok vállat. Tudja, kinek vagyok az unokahúga, tudja, hogy boszi vagyok, hogy van egy ikrem, így egyértelműen a nevem a minimum, amit már kiderített. - Tehát hogy szólíthatlak? - kérdezek rá újra, és csak miután valamiféle választ kapok, akkor térek át a Kai témára.
- Nem biztos, hogy az egoista a legjobb szó rá. Csak simán... őrült. Talán inkább szociopata mint pszichopata. Olyan, aki képtelen kötődni és szeretni. Nem igazán vannak érzései, csak teszi, amihez kedve van – foglalom össze, ahogy én látom a dolgokat. Azok alapján, amiket eddig meséltek róla, és a korábbi találkozásunk alapján ez a kép állt össze róla bennem.
A férfi közben mellém telepszik, szorosan a közelembe, ami a szűk teret tekintve annyira gondolom nem meglepő, de azért kicsit akkor is furcsa ilyen közel lenni hozzá, miután az fél perccel ezelőtt még fegyverrel fenyegetett. Csak egy kicsit mozdulok el, leginkább hogy valamelyest szembe forduljak vele, és láthassam az arcát, mielőtt folytatnám.
- Viszont van valami, amit akar: én. Pontosabban én és a testvérem. Amikor kicsik voltunk, segítettük őt elzárni egy börtönvilágba, és emiatt bosszút akar állni rajtunk. Néhány napja majdnem sikerült is neki. Megtámadott, és nem sokon múlott, hogy nem haltam meg. De vissza fog jönni értem. Szóval ha el akarod kapni, én segíthetek csapdába csalni – jelentem ki komolyan. Nem csak segíthetek, de akarok is segíteni. Tenni valamit, ami előmozdítja, hogy Kai újra eltűnjön a színről.
- Még valamit érdemes tudni róla: eléggé kiszámíthatatlan. Ha mond is valamit, valószínűleg az ellenkezőjét fogja tenni. Sosem azt csinálja, amit várnál. Mindenre fel kell készülni vele szemben. Ó, és még valami! Azt mondta, nincs egyedül. Nem tudom, kire célzott, de van egy társa – teszem még hozzá, ami az eszembe jut. Őszintén remélem, hogy tudtam hasznosat mondani, és hogy ez az ember képes lesz felvenni a harcot az őrült, démoni nagybátyámmal.
- Ez valami raktár, ugye? - kérdezem aztán kicsit eltérve a tárgytól, ismét, ezúttal alaposabban körülnézve, mert még mindig nem értem, miért kuporgunk itt, ezen a szűk területen.

Reagan & Lizzie

"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."

Bárcsak tudnám, miért történik velem folyton ilyesmi mostanában. Egyik pillanatban még minden rendben, jól szórakozom, élvezem a szombat estémet, a társaságot, aztán hirtelen elkábítanak, hogy aztán végül egy tök ismeretlen, sötét, szűkös helyen térjek újra magamhoz. Ráadásul megbilincselve, miközben egy fegyvert nyomnak az arcomba. Nem kicsit feszélyez a helyzet, egyáltalán nem tetszik, ahogy ez az idegen szigorú, érzéketlen pillantással méreget... Nem tudom ki ez, sem azt, hogy mit akarhat. Épp tőlem. Soha életemben nem ártottam senkinek. Jó, talán egy-két rosszfiúnak igen, három évesen, de akkor még szinte tudatában sem voltam a tetteimnek. És most mégis egyik bajból a másikba kerülök.
Igyekszem annyira hátrálni, amennyire csak lehetséges, hogy valamelyest távolabb kerüljön a pisztoly a képemtől, mert nagyon frusztrál, hogy a pasas így rám irányítja. Próbálok, tényleg próbálok a szavaira koncentrálni, de olyan ködösen és rejtélyesen fogalmaz először, én pedig még mindig enyhén kába vagyok, és másra sem tudok gondolni, mint hogy szeretnék minél messzebbre kerülni innen. Bárcsak ne célozna rám!
Aztán kimondja a nagybátyám nevét, és azonnal gúny, harag, megvetés - talán némi félelem is - vegyül a tekintetembe.
- Tehát Kairól akar hallani? Ezért vagyok itt? - kérdezem, óvatosan fürkészve a másik arcát. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy összerakjam a kirakós darabkáit, és rájöjjek, mi is ez az egész.
- A nagybátyám egy pszichopata, nem szeret ő senkit saját magán kívül – jelentem ki megvetően, és azonnal vennem is kell néhány mély levegőt, hogy kicsit lehiggadjak. - Ha az a célja, hogy kinyírja, vagy eltüntesse, vagy... bánom is én, mit szoktak csinálni egy démonnal, hogy megszabaduljanak tőle, nagyon szívesen elmondok róla mindent, amit csak tudok, de mi lenne, ha előbb eltüntetné a fegyverét a képemből? - kérdezek rá nagyon komolyan. - Idegesít, és így nem tudok koncentrálni. Ígérem, nem próbálok megszökni. Szerintem amúgy éppen elég, hogy meg vagyok bilincselve, és nagyon mozdulni sem tudok – forgatom meg a szemeimet. Egy részem azt súgja, félnem kéne, óvatosabbnak lennem, mit teszek, vagy mit mondok, nem pimaszkodni, mert ez a pasas feltehetően csak egy újabb pszichopata, aki simán megölhet. Másfelől viszont van az a mondás, miszerint: „Az ellenséged ellensége a barátod”. Ha Kaira pályázik, akkor nem nekem van félnivalóm tőle, és szíves örömest nyújtanék neki tálcán bármit, amit csak adni tudok a sikeréhez. Akár személyesen is közreműködnék.

Reagan & Lizzie

"THE SKY WAS CLOUDLESS AND OF A DEEP DARK BLUE."

Mindazok után, amiken mostanában keresztülmentem, határozottan úgy érzem, hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást, egy normális estét, távol a sulinak nevezett diliháztól, távol annak a borzalmas estének az emlékeitől, amikor a drága bácsikámmal találkozva majdnem elvéreztem az udvaron, a semmi közepén. Ahogy elérkezett a hétvége, és a kimenő ideje, tudtam, nem igazán számít, hogy hány barátomat tudom elrángatni magammal a Grillbe, hogy együtt iszogassunk és szórakozzunk, mert ha kell, egyedül is simán lelépek a Salvatore birtokról, és keresek magamnak társaságot a bulizáshoz, csak kiszabadulhassak végre. Afelől se kételkedjen senki, hogy alkoholfogyasztásra is sor kerül, mert a beszereztem egy hamis személyit is, amely szerint már húsz éves vagyok, és amivel látszólag legálisan fogyaszthatok alkoholt. Kívülről úgy tűnhet, a lázadó korszakom csúcsát élem, de ez ennél sokkal többről szól. Kicsi korom óta szigorú szabályok között nevelkedtem, amelyek azt a célt szolgálták, hogy biztonságban legyek, Josieval egyetemben. Mint a Gemini koven egyik utolsó leszármazottja és még élő tagja, mint egy boszorkány és vámpírvadász gyermeke, aki később egy vámpírt nevezhet az édesanyjának... mint a Salvatore iskola megalapítóinak csemetéje, és egyben diákja – és ez a lista mintha sosem érne véget – lényegében úgy érzem, túl sok figyelem terelődik rám, amióta csak élek. Már három évesen szirénekkel és démonokkal kellett felvennem a harcot, és folyamatos harcnak érzem azóta is az életet, pedig nem vágyom másra, csak arra, hogy normális legyek, normális családdal. Egy átlagos tinilány, átlagos suliban, átlagos élettel. De ettől baromira messze vagyok, és most, hogy a nagybátyám újra felbukkant, csak még távolabb sodródtam. Egyetlen figyelmetlen pillanat – amint magányra vágyra kiszöktem a szobámból – elég volt, hogy majdnem holtan végezzem, és most már retteghetek, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet az az őrült, hogy befejezze, amit elkezdett, vagy ismét lemészárolja a családunkat. Immár sokadszorra. A félelmeim nem alaptalanok, viszont jól megalapozzák a szokásosnál is felelőtlenebb viselkedésemet. De ahogy mondtam, ez több lázadásnál. Élni akarok, igazán élni, és harcolni mindenért, ami fontos nekem, amit el szeretnék élni, amit megvalósítanék, vagy amihez épp kedvem van. Még akkor is, ha ez jelenleg nem jelent mást, mint egy kellemes, egész estés kikapcsolódást, lehetőleg baráti körben.
Szerencsére nem kellett túl sok meggyőző erőt bevetnem ahhoz, hogy a legfontosabbak velem tartsanak a Grillbe, és még az iszogatás sem volt ellenükre. Egy-két óra, és néhány pohárka vodkanarancs után azonban a társaság java elpárolgott, csupán néhányan maradtunk, hogy szórakoztassuk a Whitmore-ról idetévedt főiskolás srácokat. Az este azonban így sem tarthatott örökké. Nagy merészen úgy döntöttem, nekem nem kell a fuvar, én gyalog szeretnék visszatérni a város központjából a birtokra, és nem zavartatva magamat azon, hogy ehhez nem lesz társaságom, egyedül hagyom el a bárt, és indulok meg az utcán. Még két lépést sem teszek, amikor valaki váratlanul nekem ütközik, majd elnézést kér, de mire bármit felelhetnék, egy apró szúrást érzek, majd elsötétül a világ.
Nem tudom, mennyi idő telt el, sem azt, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt... Lassan, csigatempóban tisztul ki a kép, és nyerem vissza az erőmet. Még kicsit kába vagyok, ahogy felemelem a fejem, és a homályos tekintetem találkozik a férfiéval. Az arcáról a környezetre rebben a pillantásom. Mi ez a hely? Egy raktár? Az elemlámpák kereszttüzében hunyorognom kell. Mozdulnék, de ólomsúlyúnak érzem a testem, és a kezem... mintha beleakadna valamibe... Ekkor eszmélek rá, hogy a földön kuporgok megbilincselve.
- Mi a franc?! - szalad ki a számon a döbbent kérdés, majd immár élesebben fókuszálva villan a tekintetem az előttem levő férfira, és annak kezében a … az ott egy pisztoly?
- Ki maga? Mi... mi történik? Mit akar tőlem? - A hangom egyszerre dühös és rémült, miközben megrángatom a karjaimat, remélve, hogy enged a bilincs.