"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy elbeszélgettem Ms. Blancharddal, ami természetesen teljes időpocskolás volt. Újfent. Kezdtem bosszús lenni. Ms. Grey-t sem tudtam szóra bírni, kezdett tényleg fogyni a türelmem, de nem pazarolhattam el minden időmet a természetfeletti kutatására. Az üzlettel is foglalkoznom kellett, a klubommal is, ami ugyan virágzott rendesen, de a legutóbbi fellépőnk holtan végezte a sikátorban. Nem, nem az én kezem által érte a halál, és a fickó nem is játszott olyan jól a zongorán, mint én, vagy mint azt illett volna neki. De attól még fellépő hiányában szenvedtem, s azért érkeztem a jazz bárba, amit egyébként is szerettem, mert kaptam egy fülest. Egy csinos, szőke leányzót kellett keresnem, de ahogy beléptem a vip terembe, azonnal megláttam, nos, inkább meghallottam. Nagy volt a tömeg, amit egyébként nem kedveltem, de így könnyű volt elvegyülni, senki sem küldött felém kétes pillantásokat. Mindenki Lydia Warddal volt elfoglalva. Nem ismertem a lányt korábban, még ha híres is volt, nem követtem nyomon a mai énekeseket, de tetszett a hangja, s egy próbát megért. Ms. Grey mellett volt időm tanulmányozni a nőket, bár ő minden volt, csak átlagos nem. Olykor egy durcás kölyökre emlékeztetett, máskor pedig vérengző bestiára, aki egyetlen rossz szóért a torkodnak ugrik. Nehéz volt kiigazodni rajta, de legalább a kedvességet gyakorolhattam. A pult közelébe lévő asztalnál ücsörögtem, amikor a szőke leányzó letelepedett a pulthoz, majd egy pohár pezsgőt kezdett kortyolgatni, egymagában. A testőre - mert természetesen észrevettem a távolba ácsorgó komor képű pasast, nekem is volt egy hasonló nem messze - nem volt a közelünkben, veszélyt pedig nem jelentettem senkire, így reméltem ott is marad. Leültem a lány jobb oldalára a saját üveg pezsgőmmel és a poharammal, s kedves mosollyal arcomon fordultam hozzá. - Üdvözlöm, Ms. Ward. - köszöntöttem kellemes, búgó hangon, csak mert egyáltalán nem az volt a célom, hogy elijesszem. - Hallottam énekelni. Lenne önnek egy ajánlatom, amit... nos, vagy elfogad, vagy nem. Hajlandó meghallgatni? - kérdeztem, s lassan felé fordultam a bárszéken. A villódzó fények nem zavarták a szemeimet, pedig élesen megvilágították arcom. Hozzá voltam szokva a fényekhez, a hangos zenéhez, s annyira öreg azért nem voltam hogy mindez zavarjon. A saját klubomban sem volt más a hangulat, bár ez a hely némileg világosabb és barátságosabb volt. No meg az én ízlésemnek kissé puccos is, de ebbe a terembe legalább nem jöhetett be minden jött-ment, a zene pedig híres sztárocskák nélkül is remek volt. New Orleans legjobb jazz bandái kaptak meghívást, s előszeretettel jöttek is zenélni, széles mosollyal arcukon, mert a zenének élnek. Ez volt a baj a mai zenészekkel. A pénzre, a hírességre hajtottak, nem szenvedélyből csinálták, amit csináltak. Ms. Ward azonban csak úgy ragyogott a színpadon, teljesen beleélte magát az éneklésbe. Látszott rajta, hogy a zene érdekli, s ez roppant lenyűgöző volt.
Engem a fellépések tartanak a felszínen, meg a rajongóim. Az interjúktól toporzékolni tudnék, de amikor kiereszthetem a hangom és magamat feledve elmerülhetek a zenében, szinte az egyetlen helyzet, amikor nem érzem azt, hogy egy hatalmas lavina csak arra vár a fejem felett, hogy mikor temessen maga alá. Magasról teszek az arrogáns testőrre, aki a színfalak mögül figyel, nem érdekelnek a paparazzik és nem kísért Frank halála. Újra önmagam vagyok, ha felcsendülnek a dallamok és érzem a felém áradó szeretetet. Ez még most is igaz, hogy egy VIP partin vagyok sztárvendék, és közel távol sincsenek önfeledten sikítozó rajongók, bár meg kell hagyni a puccos bulikon is tudják hogyan kell kiengedni a gőzt és tombolni. Itt és most nem teher a smink és a csillogó tervezői ruha, ami olyan tökéletesen illik rám, mintha rám öntötték volna. Ami valahol igaz is, hiszen csak nekem készítette a tervező. Hajam selymesen omlik a hátamra és a vállamra, a sminkem is tökéletes, természetes hatású, kemeli a fényt ami sugárzik belőlem minden alkalommal amikor énekelek. Túl hamar van vége. Túl hamar kell meghajolnom és sugárzó mosollyal az arcomon levonulnom a színpadról. A vastaps amit kapok sokáig cseng még a fülemben és tölti meg a szívemet szeretettel és melegséggel. Ezért élek, ez az életem. A színpadról egy nekem fenntartott kis szobába sétálok, ahol kicsit felfrissíthetem magam, és kicsit elrendezhetem a külsőmet és nem mellesleg eltüntessem az izzadságot, ami óhatatlanul is kiült a bőrömre. Az adrenalin már csak így hat az emberre, meg az izgalom. Miután elfogadható, partiképes állapotban érzem magam, csatlakozom az összegyűlt társasághoz. A jóleső érzéstől teljesen őszinte mosollyal az arcomon futom le a tiszteletköröket és csevegek azokkal akikkel kötelezők, mielőtt a bárpultnál egy széken kötök ki és onnan nézem a koktélruhák és estélyik színkavalkádját és hallgatom a parti hangjait. A pultos kérdésére egy pohár pezsgőt rendelek és azt kortyolgatva pihenek. Meg akarom őrizni azt a fényt, ami betöltött a fellépés alatt, nem akarom beereszteni a lavinát és a magánéletem bosszúságait. Szerencsére az a mogorva tuskó is jó távolról tartja rajtam azt az idegesítően áthatú és szúrós tekintetét. Szinte zavartalanul élvezhetek egy estét, ami talán nem gyászba és önmarcangolásba fog torkollani.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
