Még mindig nem tartom túl jó ötletnek ezt az egész fogvatartósdit. De természetesen teszem a dolgom, hisz bár elmondtam Patricknek a főnökömnek és egyben legjobb barátomnak is az aggályaimat, ellenvetéseimet, de végül is a beosztottja vagyok, teszem, amit mond, még ha nem is értek egyet a döntésével ezúttal. Ezt még a többi beosztottja előtt sem mutatom. A jobb keze vagyok, nem tudnánk egyben tartani a szervezetet, ha széthúzást mutatnánk. Egyből elkezdenének a többiek is lázongani, ezt pedig nem engedhetem meg. Végtére is nekem ez a családom. Megteszem, amit meg kell, hogy egyben tartsam a bandát, hogy teljesítsem a felettesem utasítását. Ha kell, ölök, ha kell, a saját életemet kockáztatom. Akkor is így tettem, mikor Paulo volt a főnököm. Nekem ez a család. Sokkal inkább, mint a sajátom valaha volt. Már ha azt lehetett valaha annak nevezni. Életem első tizennégy évét ugyanis egy bordélyban töltöttem. Az anyámmal. Vagy legalábbis azzal a nővel, aki megszült. Mert kétlem, hogy egy igazi anya így viselkedne. Sosem tűnt úgy, mint aki szeretett volna. Inkább csak nyűg voltam a nyakán. Amit megtanultam ott, az mindössze annyi volt, hogy magamon kívül másra nem számíthatok. Illetve a testiségről, a szexről lényegében mindent, amit lehet. A prostituáltak nem épp szégyenlősek, sosem érdekelte őket egy kisfiú, aki ott cirkál, mit lát vagy nem lát éppen. Meg tizenkét-tizenhárom évesen már tanítgattak is egy-két dolgot. Anyám halála előtt nem sokkal még a szüzességemet is elvesztettem ott. Szeretőnek merem állítani, ezért vagyok első osztályú. Meg tudom különböztetni a megjátszottat a valódi orgazmustól és pontosan tudom, hogy kell bánni egy nő testével. Ugyanakkor eszközként tudok csak rájuk tekinteni, érzelmi kötődést nem váltanak ki belőlem, valószínűleg ez is ezeknek az éveknek, tapasztalásoknak köszönhető. Az én szememben csak a férfi igazán ember, a nőtől csak el kell venni, ami kell, az érzéseivel felesleges különösebben törődni. A maffia pedig csak megerősítette bennem ezt az elgondolást.

Akkor is úgy gondolom, idetartozom, ha a jelenlegi főnököm, a legjobb barátom, akit már szinte testvéremnek tekintek ölte meg az apámat. Vagy legalábbis a férfit, aki nemzett. Merthogy soha nem volt igazából kíváncsi rám, az nem épp apára vall. Még akkor sem, ha évekig a beosztottja voltam. Bár sem ő, sem Patrick nem tudhatott a köztünk lévő rokoni kapcsolat létéről. Nem éreztem soha közel magamhoz, még akkor sem, mikor mindennapi kapcsolatom volt vele. Kegyetlen, igazságtalan főnök volt, aki semmibe sem nézte az embereit. Hogy miért maradtam mégis a „család” tagja? Nem azért, mert vérségi kötelék volt köztünk (ami valójában kimerült annyiban, hogy feltehetően anyám zsarolására tizennégy évig fizetett utánam, de soha nem érdekelte még a nevem sem, nemhogy az, mi van velem vagy ki vagyok egyáltalán), hanem mert jólesett tartozni valahová. Nem beszélve arról, hogy Patrickkel az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot, mintha mindig is ismertük volna egymást. És valahol hálás voltam neki, mikor megölte az apámat. Ott voltam, végignéztem. Ha nem ő teszi meg akkor ott, talán egy nap nekem kellett volna. Én pedig nem biztos, hogy együtt tudtam volna élni a felelősséggel. Nem azzal, hogy megöltem egy embert, arra volt is, lesz is példa. Azzal, ami ezután így Patrickre, mint főnökre várt. Én nem áhítozom ilyesmire. Ezért sem fedtem fel sem akkor, sem korábban, kije is vagyok én a néhai Paulónak. Nem akartam előjogokat, de problémákat sem miatta. És ha már eddig nem tettem meg, ezután sem fogom. Csak a gond lenne vele. Szétszakíthatná a szervezetet és azt a már-már testvéri kapcsolatot is, ami köztem és Patrick között van. Tartok tőle, aláásná a már-már testvéri viszonyunkat. Az is, hogy eddig visszatartottam tőle ezt az információt és talán félreértené, miért is tettem.

Inkább csak teszem, amit Patrick elvár tőlem. Minden helyzetben. Jelenleg a vámpírok a mániái, mindenáron ki akarja ismerni őket és kapcsolatokat kialakítani velük. Állítása szerint ezért tartja fogva azt a lányt, Charlotte Greyt is. Én már az elején sem értettem, minek és felhívtam rá a figyelmét, hogy sok gondja származhat még ebből, de ő makacsul kitartott az elhatározása mellett. Úgyhogy ez a lány már vagy egy hónapja itt van a házban, zárt ajtó mögött és nem beszél. Legalábbis semmi lényegeset válogatott szitkokon kívül. Most is magam nézek rá, színtelen hangon érdeklődöm, szüksége van-e valamire, mit szeretne enni (mert igen, Patrick kiadta, hogy lehetőség szerint mindent adjunk meg neki, amit kér), ő szokás szerint elküld melegebb éghajlatra, én pedig, miután leteszem az ebédjét az asztalra, távozom. Néha nézek csak rá személyesen, ez nem az én dolgom. Nem tudom megérteni, ez a nőszemély mivel tartja a hatása alatt Patricket. Mert hogy sokszor a plafonon van miatta, azt bármennyire próbálja is leplezni, látom. Kezdem úgy érezni, hogy ez valahol már nem is a vámpírokról szóló információkról szól. De ha valamibe, ebbe aztán végképp nem akarok beletenyerelni. Még akkor sem, ha a testvéri jó barátomról van szó. Amíg a szervezet hátrányra nem válik ez a kis passziója, jobb távol tartanom magam tőle, azt leszámítva, hogy olykor óvatosan megpendítem Patricknek, hogy értelmetlen így a dolog, hisz nincs semmi előrelépés. Patrick erőskezű, jó vezetője a családunknak, de a nőket nem tudja a helyén kezelni. Túl finom velük. Pedig egy erősebben megragadott csukló, egy-két jól irányzott pofon még nem a világ vége. Sőt, én többet is adnék az ilyen asszonynépnek, hogy megeredjen a nyelve, de a főnök szava természetesen szent. És nemcsak a potenciális büntetés miatt, inkább az egységért, az olajozott működésért. Bár azért remélem, nem jutunk el addig, hogy ha csak közvetetten is, de ez a Charlotte parancsoljon. Azt hiszem, a következő adandó alkalommal el kellene beszélgetnem Patrickkel a nőkről és az őket illető bánásmódról. Mert van egy olyan gyanúm, hogy nincs igazán tisztában, mivel is lehet igazán megtörni őket. Velem ellentétben.