"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
"I don't care if you take my soul, it's useless for me anyway."
Nehéz sóhaj szakad fel belőle, hogy megkönnyebbülés-e, vagy csak gondterheltségének kinyilatkoztatása, azt maga sem tudja. Az átok beteljesült, a démon megidéződött, formája ugyan meglepi a boszorkányt, de nem hagyja, hogy ez megtévessze. Bármilyen formát ölt is, a démon az démon marad, innen pedig már nincs visszaút. Egyetlen szó nélkül nem űzheti vissza a lényt a Pokolba. A szavak mintha lelkének falát kapargatnák, viszket és menekülne előlük, mégsem mozdul, szilárdan megveti a lábát. Nincs visszaút, egyre csak ezt ismételgeti magában, és amint Vanael tőrbe csalná, a boszorkány csak sóhajt, kabátja belső zsebébe nyúlva pisztolyt húz elő, a riadt gyermekre szegezi. Mázsásnak érzi az ujját a ravaszon, mintha szúrná, égetné bőrét annak kellemetlen, fájó fogása. A szeme közé kell néznie, hogy célra tarthasson, és ahogy meghúzza a ravaszt, a látvány a lelkébe ivódik, fekete masszaként tapad oda letörölhetetlenül. Egyetlen tiszta, hibátlan lövés. A pisztoly csövéből lagymatag füst száll fel, William kivárja, míg tovalesz, csak aztán teszi el a fegyvert. Képtelen a mozdulatlan testre fókuszálni, inkább a démonra mered. - Ne nézz ostobának, démon. Nem egy gyerekhez beszélsz. - Büszkén felszegi az állát, ezer év gőgje beszél belőle. Nem holmi amatőr, aki kalandvágy vagy jutalom reményében nála nagyobb hatalmakkal játszana. A démon egy jól átgondolt, precízen megszerkesztett terv része. - Két lehetőséged van. Itt és most megölsz, mert úgy tartja kedved. Nekem mindegy. - von vállat, hisz a halál régi jó barátja már, nem olyasmi, amit ne tudna könnyűszerrel kijátszani, vagy ne ivódott volna bele a hétköznapjaiba és ne lenne állandó része az életének. - Vagy meghallgatod az ajánlatomat és profitálsz belőle. - kitárja tenyerét és a tűzkör semmivé lesz. A lángok elalszanak, a démon szabadon mozoghat a térben. William láthatóan feszült ugyan, de nem retteg, nem tart attól, hogy már semmi sem választhatja el kettejüket egymástól. A terve érdekében hajlandó bármeddig elmenni. - A döntés a tiéd.
Amióta világ a világ, és amióta ember az ember, a természetes valóság mellett mindig is jelen volt a természetfeletti. Lett légyen akármilyen vallás, hit, kultusz vagy elképzelés róla, valójában mindnek igaza volt abban, hogy az embernél hatalmasabb erők és lények az idők kezdete óta együtt éltek ezekkel a főemlősökből kifejlődött, tulajdonképpen nagyon is törékeny, és még inkább esendő teremtményekkel. Ezek a csupasz majmok mégis azt képzelték, sőt, őszintén hittek is benne, hogy ezek a már-már isteninek számító erők és entitások csak és kizárólag értük léteznek, és ha az egyszeri ember elég ügyes, elszánt és tehetséges, akár az uralma alá is hajthatja őket, és a szolgálatába állíthatja mindet, éppen úgy, mint a természet erőivel tették. Milyen naiv elképzelés, nem igaz? Az emberek mégis mindig megpróbálkoztak alkudozni ezekkel a lényekkel, újra és újra lepaktálva velük, indokaik skálája pedig a lehető legszélesebb spektrumon húzódott végig - a nagyhatalmú lények azonban egy-két évezred alatt már mindent láttak. Mindent láttak, és halálra unták volna magukat, ha képesek lettek volna meghalni. Ahogy pedig az várható volt, mire az alatt a néhány évezred alatt ezek az entitások ráuntak az emberekre, és faképnél is hagyták őket a kicsinyes kívánságaikkal és veszedelmes vágyaikkal együtt, mindannyian - vagy legalábbis majdnem mindannyian. Sok módja és pratikája volt, hogy egy démont miként vegyen rá egy boszorkány arra, hogy valóra váltsa a kívánságait, az a boszorkány pedig, aki hajlandó volt áldozatot bemutatni egy ilyen pokoli entitásnak, számíthatott rá, hogy felkelti valamelyikük érdeklődését. Ha pedig áldozatával kifejezetten igyekezett egy bizonyos démon kedvére tenni, biztosra vehette, hogy hívása nem marad felelet nélkül. Így volt ez William esetében is - a nevén szólította Vanaelt, a Megvetés Idejének Gyermeke pedig akkor sem állt volna ellen a megidézésnek, ha képes lett volna rá. Magasra csaptak a kör körül égő mécsesek lángjai, ahogy szférákon átsuhanva megjelent a boszorkány előtt, s ha már a férfi volt olyan gáláns, hogy egy gyermek életét ajánlja fel neki előételnek, már szinte kötelességének érezte, hogy kedvenc alakjában mutatkozzon előtte. A lánghajú démon csibészes vigyorral pillantott a boszorkányra, szemeiben táncot járt a káröröm a vággyal, ahogy a neki felkínált áldozat holtsápadt arcára simított egyik kezével, aztán ujjai tovasiklottak a fiú fürtjei közé, szegény gyermek pedig levegőt sem mert venni a rémülettől. Akkor sikkantott csak fel, mikor Vanael már a hajtincseire markolt, s maga elé vonta, háta mögött szorítva le mindkét kezét, s bár a fiú vonaglott még a karjai között, Vanael már megidézőjének szentelte figyelmét. - Tetszik. Elfogadom - duruzsolta kihívó mosollyal. - De még nem adtad nekem teljesen - ingatta aztán fejét lassan, már-már sajnálkozón. - Hogy legyen az enyém a lelke, amíg még él? ...Kínálj meg a vérével! Hadd kóstoljam meg, milyen édes. Lépj be a körbe, és mártsd belé a tőröd, mutasd meg nekem, milyen elszánt is vagy! - nevetett fel, s csakugyan remélte, hogy a férfi lesz olyan ostoba, hogy tényleg belépjen a körbe; akkor ugyanis Vanael vele is azt tehetett volna, amit csak akart.
"I don't care if you take my soul, it's useless for me anyway."
Hazugság lenne azt állítani, hogy William élvezte az ösvényt, melyre lépett. Semmiféle örömöt nem lelt abban, hogy ártatlan gyerekeket raboljon el és ilyen mocskos, kegyetlen módon pecsételje meg a sorsukat. Noha a furgona hátsó ülésére fektetett csomag arcát eltakarta a ráhúzott zsák, a boszorkány mégis önmagát látta benne, azt a jóhiszemű, reményekkel teli gyermeket, akit felőrölt a felnőttek könyörtelen játszmája. Őt is erővel szakították el a családjától, és lám, több mint egy évezreddel később most ő teszi ugyanezt. Meghozott azonban egy döntést, és bármilyen sötét, borzalmakkal kikövezett út is vezet oda, elszánta magát, hogy nem hátrál meg. Ha ennek az egésznek vége, úgysem számít már kegyelemre vagy feloldozásra; örömmel átadja porhüvelyét az anyatermészetnek, lelkét pedig a Pokol legmélyebb bugyraiba, örök kárhozatra. Felkészült rá, hogy számára nincs remény, így ha nem is tölti el büszkeséggel vagy elégedettséggel az előtte álló feladat, attól még teljesíteni fogja. Ezzel az elhatározással ragadja meg a gyereket és emeli ki őt az autóból. A kölyök nyikkanni sem mer, gyenge szipogását elnyomja a zsák durva anyaga. A boszorkány habozik egy pillanatra, majd lehúzza azt a fejéről. Kegyelmet szolgáltat, vagy csak rosszabbá tesz mindent? Ha ő lenne a fiú helyében, szeretné még egyszer utoljára megcsodálni a csillagokat. Maga előtt vezeti a gyereket, megtartja, mikor az megbotlik egy-egy kiálló gyökérben, faágban. Mindent előkészített már, Seraphim teste tökéletesen adaptálta az ősi mágiát, nem okozott nehezére egyetlen délután alatt felfestenie a varázskört. Ezek után már csak a holdtöltét kellett kivárnia, és megszereznie az áldozatot. A mécsesek lustán nyújtózkodó lángja felélénkül, ahogy a páros eléri a fák gyűrűjében felállított szertartás helyszínét. A férfi a varázskör közepére löki a megkötözött gyereket, aki még próbálna ugyan menekülni, de a boszorkány varázslata feddhetetlen: aki egyszer belép, annak már nincs kiút többé. Szótlanul megkerüli a kört és elvégzi az utolsó simításokat, figyelmen kívül hagyva áldozata könyörgését. Bár arcizma megfeszül, ahogy a fiú sírni kezd, hangja mégsem remeg meg, magabiztosan és erősen fog bele a kántálásba, tekintetét makacsul a jelekre szegezve; üres és élettelen. - Ad ligandum eos pariter eos coram me. A varázsjelek felizzanak, a gyertyalángok felcsapnak a kör mentén, áthatolhatatlan gyűrűt alkotva. A szél feltámad, mintha így tiltakozna a természet rendjének szándékos felborítása ellen. Varázsereje ősi sötétjéből merítkezik, átszakítva minden béklyót, mi visszafogná. - Attenrobendum eos, ad consiendrum, ad ligandum eos, potiter et solvendum, et ad, congregontum eos, 'coram me, Vanael. - A föld megremeg alattuk, kibillentve a férfit az egyensúlyából. A lángok magasra csapnak, néhány pillanatra elvakítva őt. Kézfejét a szeméhez emelve, hunyorogva próbál átlátni a tűzön, hogy meggyőződjön róla, az idézés sikeres volt-e.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
️
