To: Riel'

Az éjszakai órák magukkal hozzák a kívánt hatást, miként kedvemre ölhetek, s szórakozhatok. Míg a vadászi énem kitűrő örömmel várja a legújabb áldozatát, s ezzel egy természetfeletti búcsút is inthet az életének. Tán ennyire meglepő, hogy nyomorult kis lényekre szomjazom? Ugyan már, kérlek, hisz' csak megtisztítom a drága fajállományunkat, a nem kívánatos egyedektől, kiknek igazából meg se kellett volna teremtődni, s nem, hogy megszületni. Egykoron letagadtam a vadászat minden jelét, azt mondván, miszerint nem szeretnék emlékezni, de mostan elővettem, s lám, élek a lehetőségek végtelenségével. Ugyanis nemcsak az emberekben van hiba, hanem mindannyiunkban lappangó tűzként virít, mintsem egyféle útmutatás. Szánalmasnak tartom a gyengéket, s az erőviszonyok ellentétes meglétét. Milyen már megölni egy védtelen embert, miként te magad erősként tetszelegsz? Fordított esetben sem kellemes, ahogy egy nálad erősebb végezz veled, de ne aggódj, hiszen én mindenképpen megteszem. Nekem nem akadály, vámpírok vérét ontani... Nem ismerek határokat, sem szabályokat... Engem nem korlátozhat senki, még maga a teremtőm sem. Ugye milyen vicces? De hidd el, majd nem nevetsz, ha egyszer végzetedként nézek az íriszeid tükrébe. S áruld el, milyen is lesz meghalni... kíváncsivá tennél vele. A magányodba omlanál, a végtelen sötétségedbe, amelyet megérdemelsz, s míg én feltámadhattam, nos te sosem fogsz... ugye milyen kegyetlen vagyok?
Eltűnődve tekintek az éj fekete palástra, míg megannyi csillag kerít hatalmába. Rajzokat mutatnak, s alakzatokká válnak, avagy csak rengeteg lehetőséget hordoznak. Azt mondják, ha valaki meghal eltűnik egy csillag az égről, s ha netán az illető egy természetfeletti, ez... akkor is igazzá válik? Hullócsillagként távozik? Kétleném, hiszen nem vagyunk fényes lelkű egyének. Fenevadak vagyunk, ösztönlények, kik a túlélésért bármire képesek. Ám, vannak lépcsőfokok. Egy fiatalabb sose ér fel az idősebbhez, míg egy idősebb sosem lesz fiatalabb. Talán, de csak talán az évek tesznek azokká, akik vagyunk. A halál pedig örökre megpecsételi a sorsunk, legalábbis az enyémmel jelentős módon megtette.
Léptek, amik visszhangzódnak egy ideig az úton, aztán pedig csak elhalnak a távolban, mintha sosem léteztek volna. Haladás, amely által előrébb kerülünk ugyan, de mégsem érünk el vele azonnali célt. A vég, ahol kikötni szeretnénk, de ha nincs tervünk, akkor voltaképpen hol is akarunk kilyukadni? Mindenféle rögtönzött gondolat nélkül mászkáltam New Orleans-ban, nem féltve magamat a következményektől. Velem elbánni... több kell ahhoz, mintsem egy felkelés. Persze, nem tartom lehetetlenek, de nem is ajánlanám figyelmébe senkinek, ha csak nem kíván netán meghalni.. S igen, minő' kedves vagyok! Minden velem szemben lévőt megölnék, lekaszabolnék, vagy csak felaggatnék. Mily' szép haláluk lehetne... mily' értékesen távozhatnának a túloldalra, ahol.. nem lenne gondjuk: végtelen magány, kín, s üresség. Ugye milyen csábító ajánlat?
Nem sokkal később egy tópartra érkezem, amelynek vízén megcsillan az ezüstös Hold jellege. Visszacsillan az ékes fény a felszínen, s tündöklő varázslatként ámítja el a lélegzetet, mintha nem láttam volna már ezerszer. Közelebb lépek, lehajolva a víz pereméhez. Ujjaimmal játszian érintem a hideg folyadékot, miként kegyetlen mosolyra húzódnak ajkaim.
- Nocsak, nocsak... - Egyenesedem fel a léptek hangjára, de nem fordulok az adott irányba. Kitartóan előre fele bámulok, a vizet kémlelvén. - ...nem mondták neked, miszerint jobb otthon aludni? Kár, mert most meg foglak ölni.. ugye ezért jöttél? - Hangom mélyen cseng, de mégsem halkan, miként a belsőzsebemből előkerül egy fémpenge. Az ujjaim közé szorítom, a vízbe cseppentve némi kis véremet. Nekem nem árthat a veszteség, de neki... Tekintettem érzéstelen csillanásával, immáron ránézek, ahogy megfordulok. - Tudom, tudom, vámpírkám... de a történetedet le kell zárni. - Egyetlen mozdulattal dobom el az eszközt, szemrebbenés nélkül, ahogy ezt követően megindulok pontosan felé, immáron egy szép kis karóval a kezemben.