Nem tudom, hogy jelenleg hogyan kéne éreznem magam, mivelhogy ilyen helyzetbe még nem is kerültem vagyis ha igen, akkor nem emlékszem rá. Kaptam egy képeslapot, képeslapot a nőtől, aki megszült és utána eltűnt az életemből, átlagos szavak, átlagos írás és még csak tartalma sincs, azonban a végén van a csattanó, egy kérdés.. egy kérdés, találkozni akar velem. Egyszerűen megtehetném, hogy kidobjam a kukába és ne foglalkozzak vele vagy választhatom azt is, hogy válaszolok neki és nemet mondok, esetleg igent mondok neki.. Kérhetnék apámtól segítséget, de tudom mi lenne a válasza, legalábbis nekem fájna a dolog és nem csak lelkileg, hanem fizikálisan is. Nem egyszer csapott át a dolog kínzásba, mikor anyámról kérdeztem.. talán az utálatom és gyűlöletem nagy része tőle származik, mint ahogyan a fagyos és komor személyiségem is. Én nem tudok dalolva mesélni magamról, valakivel beszélgetni, nem ilyen ember vagyok, nem vagyok Cedric.
Három napja gondolkodom, az agyam már zsong és nem tudom, hogy mit tegyek még mindig, éppen ezért most egyszer az életben felvettem a telefonomat, tárcsáztam a képeslapon lévő számot.. Nem érzek nagyon semmit, nem zakatol a szívem, nem izgulok és nem is érzem a vágyat.
- Tessék? - szólal bele valaki kedves hangon. Szinte már dallamos a hangja, kellemes és lágy.
- Fredderick vagyok. - mondom neki, de csak átlagos hangon.
- Jajj, annyira vártam a hívásodat. Na hogyan döntöttél kisfiam? - arcomra értetlenség üt ki, mikor meghallom azt a szót, melyet nem akartam volna tőle hallani. Mindennek nevezhetett volna, csak kisfiának nem. Nem is értem mi jogon mondja ezt, sosem tett semmit, amivel kifejezte volna, hogy a fia vagyok. Nem kéne nekem semmit sem tennem, inkább le kéne tennem a telefont és megmondani neki, hogy nem akarok vele találkozni, egyszerűen ki kéne mondanom.
- Sajnos nem tudok menni, túl elfoglalt vagyok. - mondom neki. Tudom, hogy mit fog erre mondani, hogy mi lesz a válasza és hogyan fogja magát érezni a dologgal kapcsolatban. Ő mindig is ilyen kedves ember volt, legalábbis ezt mutatta a világnak.
- Semmi baj, majd ha lesz egy kis időd hívj. De most rohanok, szeretlek, szia. - és ez volt az a pont, ahol az agyam eldurrant, az erőm elszabadult, elkezdtek remegni az ablaküvegek, lecsaptam a telefont, ezzel párhuzamban elpattantak a villanykörték. Végül kifújtam a levegőt és próbáltam lenyugodni, próbáltam nem felhúzni magam a szavain, de ne megy.. végül kitörnek az ablaküvegek és a következő pillanatban eszméletemet elvesztve rogyok össze, mint egy krumplis zsák.
Nem tudom mennyivel később, de kezdek az eszméletemhez térni, apám arca van előttem, teljesen belemászik a magánszférába. - Figyelmeztettelek volna, hogy ne hívd fel azt a nőt. - mondja epésen, már várom, hogy valami történjen, hogy megkínozzon.. - Legközelebb kikérem a véleményed. - ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést elindulok a szobám felé.. nem kellett volna felhívnom, nem kellett volna hallanom a hangját és már tudom, hogy ebből nekem soha semmi jó nem fog származni.