- Mire gondol most?
Fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim, ahogy a tekintetemet a doktorra emelem. Élesen hasít bele a szoba csendjébe az irritáló zaj – a béklyóim szimfóniája. Megfeszülnek a végtagjaim, amint a bilincs éle a húsomba mar. Ez pedig akaratlanul is keserű mosolyra rándítja ajkaimat. Mire gondolhatnék? Szabadságra. Bosszúra. Halálra. Arra, hogy az élet mennyire gyarló, és hogy milyen könnyen bemocskolja az ember lelkét. És amire a legfőképpen gondolok… Hogyan jutottam el idáig? (…)
- Arra gondolok, hogy megérte-e.
- Mármint mi érte meg?
- Az élet, amit választottam magamnak.
A nagybátyám egyszer azt mondta nekem, hogy senki sem születik szörnyetegnek, az emberek a saját döntéseik nyomán válnak azzá. Engem azonban ő tett szörnyeteggé.
- Nézzen körül! Maga szerint vajon megérte?
Behunyom a szemeimet, nincs szükség arra, hogy körbenézzek, hiszen megtettem már ezerszer. Lehunyt szemekkel is látom magam előtt a szegényes, ócska kis szobát, amelyet orvosi rendelőként alakítottak ki. A börtön bűze immár olyannyira megszokottá vált számomra, hogy még csak undorodni sem tudok. Pedig nem ehhez a közeghez vagyok hozzászokva, mégis ezt választottam magamnak. A börtönt. Ez volt a szabadulásom kulcsa. Mert mindeddig a hamis szabadságomnak voltam a rabja.
Ez az ember itt nem érthet meg. Így csak egy hűvös mosollyal válaszolok a kérdésre. Tudom, hogy mit gondol. Tudom, hogy azt kéne mondanom, hogy nem érte meg. Azt kéne mondanom, hogy megbántam… minden egyes tettemet. Az ártatlan életek, amelyek az én kezemhez is ugyanúgy tapadnak. Ott voltam én is. Részt vettem benne. Sokszor még élveztem is! Máskor meg undorodtam magamtól. De ez az élet jutott nekem. Nem tudom megfékezni magam. Nem lehetek másvalaki, csakis az a személy, akivé lennem kellett.
Egy szörny.

(…) kétségbeesett grimaszba torzul az arcom, amint meghallom a vészjósló sípolást; rendőrautók jellegzetes szirénája tölti ki a légüres teret. A méregdrága, elefántcsontszínű szőnyeg mohón szívja be magába a karmazsint. Az arcom csupa vér. A lelkem csupa vér. Nem én öltem meg, mégis rajtam szárad most a vére. Túl közel álltam hozzá, amikor agyonlőtték a fiúk. Nem mintha a karmazsin eltakarhatná az arcomon éktelenkedő zúzódásokat. És a szégyent. Mert minden, ami reggel még kék, zöld és lila volt – azt immár megtisztított a vér színe.
És hiába, hogy megannyiszor átéltem már ilyen vagy ehhez hasonló helyzeteket, a lábaim önkéntelenül is, szinte ösztönszerűen gyökereket eresztenek az összemocskolt szőnyegbe.
- Menjetek! – adom ki az utasítást a gengszterbandának, a csatlósaimnak, a családomnak. De akárcsak én, úgy ők is teljesen ledermednek. Nem ostobák ők, nem hagynák itt a főnök nőjét. Elvégre nem kevesebb, mint halál lenne érte a jutalmuk.
Csakhogy én nem mozdulok. Üressé aszott, elfeketedett szívem nagyot dobban a mellkasom rejtekében, mihelyst megfogan az elmémben az elhatározás. Tényleg, igazán érzem, hogy meg kell tennem. Most kell megtennem. Mert máshogy nem lehet. Máshogy nem tudok megszabadulni. Nem eresztene el, csak ha halott lennék…
Így megteszem azt, amit már rég meg kellett volna tennem – az ujjaimat szorosan összezárva emelem a magasba a kezeimet.
Megadom magam. Végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
Nem harcolok tovább. Kész vagyok megfizetni azért, hogy ezt az utat, és ezt az életet választottam magamnak. Egy szadista pszichopata oldalán, aki akkoriban még nagyon reményteli választásnak bizonyult. Valójában a pokolnak egy csábító megtestesülése volt csupán. És én kiválasztottam az Ördögöt magát, és neki adtam a szívemet, hogy aztán a pokol tüze égesse el.
Ugye megérte?

- Mit érzett pontosan, amikor letartóztatták? Csalódottságot? Haragot? Megbánást?
- Azt hiszem… megkönnyebbülést.
- És mit fog most csinálni, hogy szabadlábra helyezik?
- Hazamegyek.

Haza… Oda, ahova az ilyen szörnyetegek tartoznak, mint én.