"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
We are all different. Don't judge, understand instead.
Ha egy dolgot megtanultam az életben az az, hogy a titok nem marad titok, amint azt akár egy emberrel is megosztod. Amint elhagyja az ajkaidat az a bizonyos mondat vagy akár történet, nem is sejtheted, hogy mennyi mindenki hallja amit mondtál A legnagyobb talány napjainkban és nem csak az emberek világában sajnos, hogy mi történhetett pár nap leforgása alatt. Mert még Katherine sem tudta a magyarázatot erre. Nem mondhatnám, hogy sok nyom volt amint el lehetett volna indulni, de eszembe jutott egy New Orleansi parti, amin részt vettem egy szirén társammal. Ott megismertünk néhány....különleges alakot akik ismertek még néhány különlegesebb figurát. Iszogattunk, beszélgettünk és felvetődött Patrick Joseph Raynolds neve. A férfié, aki a természetfelettit kutatja lázasan. Megismerni őt és hagyni, hogy találgasson, vajon mi is lehetek, egy eléggé mókás gondolat volt már akkor is. Most azonban más miatt döntöttem úgy, hogy felkeresem. Ha valakinek lehet fogalma vagy ötlete, hogy mi történt az egy olyan személy lesz, aki nagyon alaposan gyűjtögeti az információkat és mindenhol van szeme. Egyszóval felkerestem, hátha többet tud, mint mi. Körbenézve a helyszínen, kissé fintorognaom kellett a még helyrehozatlan dolgok láttán. Nem szeretem a rendetlenséget, nem szeretem, ha valaki keméyn munkájában kárt tesznek, ettől még muszáj voltam lenyelni az inger csomóját és haladni tovább a célig. Azt hittem, hogy sima, sétagalopp lesz, csak bemasírozok és kész. Ehelyett fogadóbizottságott is kaptam. Milyen mulatságos! Minden egy rakás zűrzavar, mágis mintha magához az angol királynőhöz kérnék bebocsájtás. Talán vagy talán nem, bevetettem egy-két trükköt és a Ray nevű figura már vezetett is a főnöke elé. - Szép napot. - Üdvözöltem illedelmesen és helyet foglaltam a felajánlott rekeszen. Ültem már sok mindenen, de rekeszen még nem. Féltem, hogy a ruhámat bepiszkolom, de nem engedhettem meg magamnak, hogy barátságtalannak,vagy rátartinak tartson. - Igen, sajnos a katasztrófa senkit sem kímélt. Igazából pont ezért jöttem ide. Fogalmam sem volt, hogy vajában mivel is foglalkozik egészen pontosan, de bíztam benne, hogy majd gördülnek tovább innen a dolgok.
A világ megőrült. Mindössze ennyit sikerült leszűrnöm mindabból, ami történik, hiszen senki nem tudott semmit. Ez viszont arra engedett következtetni, hogy valamiféle természetfeletti dolog lehet az oka az emlékezetkieséseknek, a rombolásnak. A természeti katasztrófa dumát nem vettem be, nem most jöttem le a falvédőről. Szinte mindenkit ráállítottam az ügyre, de nem jutottunk előrébb, igaz, nem telt el túl sok idő. Közben minden erőnkkel azon voltunk, rendbe tegyük a házat, a klubot, hiszen egyik sem volt épp jó állapotban. A legfurcsább az volt az egészben, hogy bizonyos helyek úgy néztek ki, mintha emberek, saját kezűleg pusztították volna el. A klubban lévő játékterem valamiféle eszközzel lett szétverve, azt nem okozhatta természeti csapás, ráadásul az egész sztori bűzlött. Valami volt a háttérben, amire nem jöttem rá, s ez borzasztóan idegesített. A Charleston’sban lévő irodám sem volt épségben, mégis az asztalhoz telepedtem le, ami legalább még egyben volt. Szék helyett viszont egy rekeszt húztam oda magamnak, felmérve az állapotokat. A széf, amiben pénz és fontos iratok voltak, most először tűnt fantasztikus ötletnek, így a munkám és a vállalkozásaim legalább nem mentek csődbe. Ez jobb volt, mint a semmi. Nem nagyon hittem a fülemnek, amikor Ray bejelentette, érkezet egy vendég, hiszen a káosz óta senki sem tért be hozzánk, ügyfelek sem kerestek fel. A lány jelenléte kissé különös volt, s ahogy Ray beengedte az irodába, a kinézetében is volt valami... megmagyarázhatatlan. Vagy csak az agyamra ment a keresgélés, ez is egy lehetséges ok volt. - Nos, miben segíthetek? - Álltam fel, megigazítva a zakómat, majd egy másik rekeszt húztam oda neki, hátha leülne. - Elnézést a fogadtatásért, de biztosan maga is tudja, miféle furcsaságok történtek a városban. Minket sem kímélt a... katasztrófa. - sóhajtottam, majd újfent letelepedtem az asztal túlsó felére.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
