"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Valójában sosem gondoltam bele abba - és nyilvánvalóan mások sem -, hogy vérfarkasnak születtem, ezáltal nemzőképes vagyok. Mert hát, vámpírrá váltam, én voltam a legelső hibrid, senki sem tudhatta, ez pontosan mivel jár, hogy melyik fajtól mit örököltem. Évszázadokig elnyomta az átok a farkas valómat, s mikor végre, hosszú idő után sikerült megtörni, és még azt is megakadályozni, hogy Elijah saját kezűleg vessen véget az életemnek, nem ástam bele magam a biológiai dolgokba. Nem akartam soha apa lenni, nem is vágyhattam rá, hiszen vámpír voltam, részben halott, egy furcsa kreálmány, amit az eredeti boszorkány hozott létre. Nem foglalkoztatott a dolog, pedig utólag belegondolva, kellett volna. Mindegy, ami megtörtént megtörtént, nem tehettünk semmit, a gyermek a miénk volt, és ez volt az egyetlen dolog, ami számított. Az én vérem, az én örökösöm. Csak vágtam egy grimaszt a farkaslány kijelentésére, szavakkal nem reagáltam, nem akartam fölösleges köröket futni újra, és újra. - Most már együtt kell élned azzal, hogy tőlem van gyereked. Törődj bele.- rántottam meg a vállam, és enyhén elfordultam tőle, hogy kitekinthessek az ablakon. Eszembe jutott, hogy ezen a helyen találtam meg Marcelt, a kis rabszolgát, akit aztán saját véremként tanítottam, neveltem, gondoztam. Furcsa érzés volt újra itt lenni. Még élesen éltek bennem az emlékek, nehéz volt az itteni életünket hátrahagyni, de elfeledni lehetetlen. Kissé különös volt, hogy nem erőszakoskodott, nem kötekedett, s nem próbálta rám erőltetni a saját akaratát, ez igazán jellemző volt rá, ugyanakkor rám is. Mindenesetre örültem, hogy így vélekedik, nem akarja beleártani magát, hiszen velem gyűlne meg a baja, ha valamiképp baja esne a gyermekemnek, és Elijah is összeroppanna, ha a lánynak görbülne meg akár egy haja szála is. Én mondom, elég abszurd volt, hogy épp ők éreztek valamit egymás iránt, de az még abszurdabb volt, hogy úgy tagadták, mintha holmi bűnt követnének el. Nem akartam belefolyni, elég volt nekem az, ha Elijaht bosszanthattam ezzel, nem akartam jobban a részese lenni a furcsa kapcsolatuknak. Különös élmény volt nézni, ahogy a lány ennyire örül a süteménynek, mintha csak egy szomjazó vámpírt látnék a vénára cuppanni. Mintha ez éltetné őt, ez volna a lételeme, pedig csak egy pitéről volt szó. - Akárhogy csűröd-csavarod, ez a cukros vacak egészen biztosan nem egészséges. De ha ezt akarja a gyermek... - újabb vállvonás következett, de a tekintetem ezúttal nem kalandozott el a lány arcáról. Nem töltöttünk együtt még sok időt, de nem voltam túlzottan zavarban a közelében. Inkább voltam kissé zavart, mert még mindig nem szoktam meg a helyzetet. Megszoktam azt, hogy gyermekem lesz, de az édesanyját kicsit nehezebb volt megemészteni, hiszen így már sokkal komolyabb kapcsolat volt köztünk, mint egy egy éjszakás kaland. Ez több volt, egy életre össze voltunk kötve a magzat által. Hangosan nem vallottam volna be neki, de ijesztő volt a gondolat. - Nézd.. Tudom, hogy utálsz. De most velem kell beérned. És én nem hagylak magadra, hogy meglógj, és a mocsárban tekeregj, meg bárokban, s ki tudja milyen helyeken, ahová be se kéne tenned a lábad. - Talán már ő maga is sejtette, hogy tudok a kiruccanásairól, ha nem, hát most megtudta. Én nem voltam olyan elnéző, mint Elijah, vagy épp Rebekah, a fogságot nagyon komolyan gondoltam, mert elég volt egyetlen boszorkány, vagy vámpír, aki kiszimatolja a titkunkat,s romba dől minden. Óvni akartam a gyermeket, nem veszélynek kitenni, pedig ő a csavargásaival épp ezt érte el; veszélybe sodorta a babát, még ha nem is vette észre. - Tömheted magad ragacsos vackokkal is. - intettem drámaian a még megmaradt pite irányába egyik kezemmel. - A birtokot viszont nem kellene elhagynod. - talán úgy tűnt, javaslatot teszek, de a hangszínemből, és arckifejezésemből egyértelműnek kellett lennie, hogy ez inkább parancs, mintsem kérés.
- Ha időben közölted volna, hogy óvszerre van szükséged, most nem lenne ez - eresztettem meg egy erőtlen fintort a megjegyzése hallatán, mielőtt még rám kente volna a felelősséget. Köztudott, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermekük, Klaus pedig nem közölte, hogy talán ő másként működhet, mint a többiek, így az, hogy mégis becsúszott egy gyerek, kevésbé hiszem, hogy az én felelősségem lenne. Most már nem bánom, hogy így lett, megszerettem a bennem növekvő életet, de ha már az elején kiderül, hogy jobb vigyázni a hormonjainkkal, hát biztosan vigyázok. Egyikünk sem állt készen arra, hogy szülővé váljon, és hittem, hogy még most sem állunk készen. Morcos visszavágásán először felhúztam magam, aztán némi szúrós, döfködő pillantás után elfordítottam Klaustól a fejem és uralkodtam az érzelmeimen. Bár nem tetszett, hogy élő csatamezővé akarja változtatni a várost, ahová a gyerekünk készül megszületni, mégis egyet értettem vele. - Jól van, háborúzgass csak. - Ugyanis amíg Klaust lekötik a hatalmi harcai, én nyugodtan kereshetem tovább a családomat. Mindkettőnknek megvolt a maga háborúja, csak míg az övét vérrel és erőszakkal vívták, reméltem, az enyém egészen más úton halad majd. Az Elijahra vonatkozó válaszán csalódottan lebiggyesztettem az ajkam, de kellően nagylány voltam már ahhoz, hogy csendben elkönyveljem az információt. Az az érzésem volt, a bátyja kerül engem, ahogyan azt is sejtettem, hogy ez nem csak üres megérzés. Valóban került. Pedig rosszabb napjaimon sokszor eszembe jutott, hogy vele aztán tényleg nem kéne aggódnom a védekezés miatt - mondanom sem kell, átkoztam magam eleget az ilyen gondolataimért. Ahogy Klaus eltűnt mellőlem, bevallom, meglepődtem. Lehet, hogy ő a város királya akart lenni, de a kiismerhetetlenség királya címet már rég elnyerte. Egyszer ágyba dug és pitét hoz nekem, máskor meg céltalanul öldös és inkubátorként kezel. Olyan, mint egy hullámvasút, az ember néha úgy érzi, kedveli, aztán tesz valamit, amitől a következő pillanatban újra arccal vágódunk a talajba. Megjelent előttem a pitével, és halvány mosollyal be kellett vallanom magamnak, hogy jobb pillanataiban tényleg kedveltem őt. Kár, hogy ezek általában csak röpke pillanatok. Éhes farkasként zabáltam fel a szememmel a cukros, zsíros förmedvényeket, miközben a legízletesebbnek látszó szelet után kutattam. - Awhhh, isteni! - leemeltem a tálról a legnagyobbnak tűnő szeletet és éhesen beleharaptam. Láttam az arcán, hogy nem ért egyet az ízlésemmel, de hát az elmúlt pár hónapban megtanultam már, hogy az étkezésem terén a gyerek dönt. Olyan ételekből faltam be tonnaszámra, amiket korábban ki nem állhattam... Érdekes dolog ez a terhesség. - A pite almás, az alma pedig gyümölcs, tehát egészséges - érveltem kissé talán gyerekesen, miközben szétolvadt a számban az omlós tészta. A sütemény alá tartottam a tenyeremet, hogy ne morzsázzak mindent össze, és visszamentem az ágyhoz, lehuppantam a szélére, magam alá húzva az egyik lábamat. - Hát persze - Látványosan szemet forgattam a válaszán, de ezúttal nem sértődtem meg. Legalább a gyerekünket a saját, önző vágyai elé képes helyezni, ha engem nem is - és hozott nasit. Hogy értem tette-e vagy sem, mindegy, amíg a gyerek is részesülhet a gondoskodásában. - Rebekah sem volt veled? - érdeklődtem újfent, mert ha már a bátyja nem tisztelt meg a társaságával újabban, legalább a húgával együtt szerettem volna tölteni némi időt. Még mindig Bekah szerepelt nálam a Mikaelson család top listájának legelején. - Nem várhatod, hogy egész nap olvassak és a kertben gyönyörködjek - tettem hozzá az újabb falat pite előtt, megmagyarázva, honnan ered ez a faggatósdi. Unatkoztam, szükségem volt információkra és emberekre, akikkel elterelhettem a figyelmemet a lustán vánszorgó időről.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Dec. 06, 2017 2:45 pm
Hayley & Klaus
A kapcsolatom Hayley-vel nem volt felhőtlen, valószínűleg a vehemens viselkedésünk miatt. Számomra ő nem jelentett sokat, amit ő is érezhetett, de annyi eszem volt, hogy ne bánjak vele túl rosszul. Legalábbis, igyekeztem visszafogni magam, hogy a gyermeknek ne essen baja énmiattam. Pokolian nehéz volt, de már kezdtem beletanulni, és valahol még tiszteltem is a farkaslányt, amiért ennyire jól kezeli a helyzetet. Be volt zárva ebbe a hatalmas házba, egy fedél alá velem, a hormonok tomboltak benne, felerősödve a vérfarkas géneknek köszönhetően. Ezt persze a tudtára nem hoztam volna soha, csak a fejébe szállna a dicsőség, s teljesen más képet alkotna rólam a fejében. Pedig akartam, hogy féljen, mert akkor eszébe sem jut megszökni, vagy olyat tenni, amivel én nem értenék egyet, több bonyodalomra pedig egyáltalán nem volt szükségem. Már így is túl sok változás történt az életünkben, és éppen azon voltam, hogy mindent visszafordítsak a régi kerékvágásba. Vissza akartam szerezni a királyságom, felnevelni egy gyereket, és megpróbálni nem kinyírni az anyját, ami olykor nem volt egyszerű feladat. - Mindegy. - néztem félre, nem álltam le vele vitatkozni. A közös gyermekünk volt, de sosem volt szokásom az osztozkodás. Tudtam, ha arra kerülne a sor, gondolkodás nélkül törölném el Hayley-t a képből. A gyermek jövője, és biztonsága fontosabb volt a lány életénél. - Ha használtunk volna óvszert, most nem lenne ez. Szóval azt hiszem, teljesen hiába írnák rá. - mutattam rá a lényegre felvont szemöldökkel, összevont karral. Arra gondoltam, vajon Camille hogyan írná le a kettőnk közti kapcsolatot?Nem mintha be akartam volna számolni neki a kis farkasról, bár nyugodtan megtehetném,nem tudná elmondani senkinek. A szőke nő a gondolataim közé férkőzött, ami szintén nem tetszett túlzottan, csak megráztam a fejem, egyrészt, hogy elkergessem ezeket az abszurd eszmefuttatásokat, másrészt, hogy reagáljak a lány kérdésére. - Ha lenne, akkor sem kellene tudnod róla. Nem kerülhetsz a tűzvonalba, nem érdekel, hogy erős, független nő vagy, vagy akármivel is tervezel visszavágni. Bízd rám a harcot. Visszafoglalom a várost, csak idő kérdése. - kissé morcosan reagáltam, mert jelen állás szerint, már el sem tudtam volna képzelni, hogy bármi baja essen a csöppségnek, aki az én vérem volt, a családom tagja, a trónörökös. Sikerült megállnom, hogy ne említsem Elijah nevét, nem akartam a lánnyal is ugyanazt a "nem tudom miről beszélsz" vagy a "tévképzeteid vannak" beszélgetést lefolytatni. Elég volt az én szent, önelégült bátyámmal a szócsata, aki saját magát épp úgy csapta be, mint Hayley. Nekem meg már a gyomrom is felfordult ettől a nonszensz, gyerekes viselkedéstől, amit ezek ketten műveltek. - Nem, csak én. - feleltem halkan, és ahogy ő felkelt, végig azon gondolkodtam, hogy mennyire nem gondoltam bele soha abba, hogy gyermekem legyen. Emberként még talán, de azok az évek elhomályosultak, a gondolkodásmódom, és az életem pedig fenekestül felfordult azóta. Hiszen hosszú évszázadok teltek el, az emberség nagy része kiveszett belőlem. A kérdésére csak felvontam mindkét szemöldököm, fogalmam sem volt, hogy van-e még pite, sőt, arról se, hogy egyáltalán volt pite, de nem akartam akadékoskodni. Se szó, se beszéd, vámpírgyorsaságom kihasználva elhagytam a szobát, és a konyhapulton lévő pitét megragadva hamar vissza is tértem. Ha a kis trónörökös pitét akar, megkapja. - Úgy tűnik, van. - villantottam egy kényszeredett mosolyt, és a lány kezébe nyomtam a szerzett zsákmányt. - Nem kellene valami rendes ételt enned? - kérdeztem kissé aggódva, a cukorral meghintett ragacsos förmedvényt nézegetve. Ettem már jó pitét, de ez nem tűnt sem ízletesnek, sem ehetőnek. Annyit tudtam a terhes nőkről, hogy ha megkívánnak valamit, nem tudod lebeszélni róla őket, de a gyermeknek talán valami egészségesebb étel járna, vagy legalább hús, nem pedig desszert. Ámbár mit értettem én a vemhes vérfarkasok étvágyához? Vállat vontam csak, legyintve, jelezvén ezzel, hogy ne is válaszoljon, nem kérdeztem semmit. Mielőtt még szúrós pillantás kíséretében leharapná a fejem az előttem álló nő. - Nem miattad tettem. - néztem újfent félre, ki az ablakon az elülső kertbe. Ez csak az igazság volt, s mivel nem akartam gyengének tűnni, megacélozott pillantással fordultam vissza a lány felé, miután állkapcsom megfeszítve leemeltem pillantásom az ablak előtti fáról, ami már hosszú-hosszú évek óta ott állt.
Okkal nem nevezhettem magam barátkozós típusnak. Mindig is magányos farkasként - a sors iróniája, hah - éltem, megtanultam, hogy nem számíthatok magamon kívül senki másra. A kapcsolataimat addig tudtam kezelni, míg a játékról szóltak. Lefeküdni Klaussal jó kis játék volt, de felnevelni a gyerekét már komoly dolog. Túlságosan komoly, és fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a helyzettel, sem a bonyolult családjával, ami vele együtt hirtelen a nyakamba szakadt. Sosem volt családom, sosem vettek körbe olyanok, akik törődnek velem, és ha most ez főként a gyerek érdeme is volt, attól még szokatlan egy érzés. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem néha Elijah vagy Rebekah társaságát, és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok hálás, amiért Klaus elkezdett kötődni a gyerekünkhöz. Ez persze még nem azt jelenti, hogy hirtelen leállok jópofizni mindannyiukkal. Nem akartam megkedvelni egyiküket sem jobban, mert azzal átléptem volna a már így is túlságosan kifeszített "játék" határát, és amint komolyra fordulnak a dolgok, biztosan elvesztem a fejem. - Mármint gyermekünknek. - javítottam ki, szúrós pillantást vetve rá kócos fürtjeim alól. Igen, ilyenkor határozottan úgy érzem, nem lesz semmi gond azzal, hogy nem szabad megkedvelnem őket. Közben viszont nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy mégis csak átcipelt a könyvtárból... Ha nem létezne megfelelő szó arra, hogy összezavarjunk valakit, akkor biztosan Klaus Mikaelsonnak nevezném el. - Na igen, az ilyesmit is taníthatták volna az iskolában. Vagy ráírhatnák az óvszer csomagolására, hogy tudjuk. - Ülésbe tornáztam magam az ágyon, kézfejemmel sután átdörgölve az arcom, majd lehajtottam magamról a takarót és kihúzódtam az ágy szélére. Vakon kerestem a papucsomat, és amint beleakadt a lábfejem, belebújtam és felkeltem. Összébb húztam magamon a kardigánomat, ahogy megközelítettem Klaust. - Van valami fejlemény háború-ügyben? - kíváncsiskodtam, bár nem különösebben érdekelt a hatalmi harc Marcel és közte. Elijah elmondása alapján minél kevésbé ártom bele magam, annál jobb nekem, ezért igyekeztem ehhez tartani magam. - A többiek is itthon vannak már? - igyekeztem minél semlegesebb hangszínt megütni, és még véletlenül sem ejtettem ki Elijah nevét. Nem akartam átlátszónak tűnni, és egyáltalán nem vágytam Klaus gúnyolódására. Éreztem, hogy a hányinger még kerülget egy kicsit, el is határoztam magamban, hogy a nap hátralévő részében kekszen fogok élni, meg teán. Mire azonban elértem az ablakot, ahol Klaus ácsorgot, kipattant a szemem és a gyerekem félreérthetetlenül közölte hogy enni akar, most rögtön, mégpedig almás pitét, semmi mást, jó kis omlós feltéttel. - Maradt még itthon pite? Éhen halok. Együnk pitét! - Finoman megdörgöltem a pocakomat, mintha az lenne a világ legnormálisabb dolga, hogy az ember egyik pillanatban rosszul van, a másikban meg éhen akar halni. Nyomorult hormonok... Jelentőségteljes pillantást vetettem Klausra, jelezve, hogy tőle várom a probléma orvoslásást, azaz a pite felkutatását és kiszállítását a szobámhoz. Vagy, ha erre nem is volt hajlandó, legalább elkísérhetne a konyháig! Nem szeretek egyedül lenni ebben a nagy házban. - Hé... - Kézfejemmel lágyan megböktem a könyökét, mielőtt összefontam volna magam előtt a karjaimat. - Köszönöm, hogy ágyba dugtál. Nem szerettem hálálkodni, de utáltam azt érezni, hogy ennyivel még tartozom. Így talán mindannyiunk lelkiismerete megnyugodhatott végre.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Nov. 21, 2017 7:27 pm
Hayley & Klaus
Elijah teljesen kikészített a szentbeszédeivel, de igazság szerint valamilyen szinten hatott rám. Neki ezt soha, de soha nem ismertem volna be, s még magamnak is csak nagy nehezen, nagyokat nyelve. Törődtem a gyermekkel, s talán egy nagyon kicsit még a nővel is, aki magában hordozta, de még mindig nem emésztettem meg teljesen a dolgot. Én, mint apa. Már a gondolatba is belerázkódtam, a hideg futkosott rajtam, és úgy rettegtem, mint még soha. Mikael sem volt képes ilyesfajta félelmet előhozni belőlem. Nem volt soha olyan apa figura az életemben, akire igazán felnéztem volna, akitől tanulhattam volna, talán csak Elijah az, akiről egy-két dolog rám ragadt. Mert ő valamilyen szinten tényleg jobb volt nálam, nem a makulátlan megjelenése miatt, de ő tudta, mi kellhet egy gyermek felneveléséhez, nekem pedig fogalmam sem volt róla, mitévő leszek, ha megszületik a kicsi. A legifjabb Mikaelson, akit majd mindennél jobban őriznünk, s vigyáznunk kell, mert egyértelmű, hogy ő lesz a célpont mindenki szemében. Talán még maga Marcel is ő általa akarja megtartani a trónját, ilyen téren senkiben sem bízhattam. Mikor hazaértem, és a lány szívdobbanásait nem hallottam a szobája ajtaja előtt, aggódni kezdtem. Körbejártam az egész kicseszett házat, mire megtaláltam őt a könyvtár egyik foteljében aludni. Morgolódva, nem épp jókedvűen nyaláboltam fel, és cipeltem át dühös léptekkel a vendégszobába, ahová elszállásoltuk, hogy a közelünkben legyen. Fontos volt az a baba, nem hagyhattuk felügyelet nélkül, még akkor sem, ha ez a farkaslánynak nem tetszett. Az ő véleménye nem túlzottan volt fontos számomra, ha nem lett volna terhes, talán nem is foglalkozom vele egyáltalán, nem is találkoztunk volna többet a kis kalandunk után. De így némi elnyomásban kellett őt részesítenem, különben ment volna a saját feje után, aminek nyilvánvalóan nem lett volna jó vége, a sok rosszakarómat tekintve. A családunknak nem egy ellensége volt, nem lett volna biztonságos, ha Hayley oda megy, és akkor, amikor ő akar. Nem ébredt fel arra, hogy felemltem, vagy arra, ahogy óvatosan az ágyra helyeztem, majd levettem a papucsát, és betakartam. Ez tőlem roppant szokatlan cselekedet volt, de be kellett látnom, hogy ha a lánynak baja esik, akkor az utódomnak is, amit nem akartam. Eleinte persze nem érdekelt, hogy él-e, vagy hal, de idővel beláttam, hogy ő az én vérem, nem hagyhatom cserben, mert én soha a büdös életben nem leszek olyan apa, mint Mikael. Amikor ébredezni kezdett, hátráltam az ágytól, az ablak előtt álltam meg, kifelé bámulva, és egészen addig nem fordultam felé, míg meg nem szólított. Természetesen rögtön méltatlankodni kezdett, nem mondott köszönetet, amit úgy igazából nem is vártam tőle. Sokban hasonlított hozzám, a segítséget sem fogadta könnyen, inkább támadta az embert,mint kedves szavakat intézett hozzá. Épp, mint én. Talán emiatt nem jöttünk ki egymással, mert túl hasonlók voltunk. Vagy mert én egy seggfej voltam, ő pedig egy hormontúltengéses terhes vérfarkas. - Ó, nem. Haldokolni akkor fogsz, ha valami baja esik a gyermekemnek. - vágtam oda gúnyos hangszínt megütve, de a szavaimban volt némi igazság. Tényleg képes lettem volna a csinos kis nyakát kitekerni, ha baja esik a babának, csak mert ő túl büszke ahhoz, hogy pihenjen. Nem haldokol, nem is mozgássérült - mindkettőt sokszor a fejünkhöz vágta -, de egy hibridtől terhes, amiről igazából fogalmunk sincs, hogy mit is jelent, vagy miféle kockázatokkal jár. - Akkor is többet kellene pihenned. A magzat nem mindennapi teremtés. Még azt se tudjuk, hogy mivel jár egyáltalán, ha egy félig farkas, félig vámpír lénnyel vagy várandós. - A boszorkányok sem tudtak erről sokkal többet, mint mi, ahogy senki más sem, még csak nem is hallottunk hasonlóról eddig. Arról sem tudtam, hogy nemzőképes vagyok, ha tudtam volna, elővigyázatosabb vagyok, mintsem felcsináljak valakit. Talán tényleg a magzat volt a családunk reménysége, ugyanakkor a gyengepontja is.
Tisztán emlékszem rá, hogy a könyvtárban aludtam el. Nőnek lenni nem egyszerű. Terhes nőnek lenni nem egyszerű. Terhes vérfarkas nőnek lenni még annál is bonyolultabb. Terhes vérfarkas nőnek lenni, aki a családját kutatja és akit állandó megfigyelés alatt tartanak egy dohos ház falai közt... Nos, az már leírhatatlan. Emlékszem, hogy a könyvtárba tartottam, amikor elkapott a görcs. Állítólag normális, a boszik és az emberi szakkönyvek is abban erősítettek meg, akár csak az internet, hogy a kismamák időnként begörcsölnek, emiatt pedig nem kell aggódni. Aggódni nem is aggódtam, de nem mondanám, hogy túlságosan kellemes érzés volt görcsöt kapni a folyosó közepén. Azt hinné az ember, akit havonta megáld az anyatermészet pár vörös betűs nappal, hogy a terhességgel végre elejét veheti néhány hónapra az alhasi fájdalmaknak - erre tessék, csak az egyik fajta fájdalomból egy sokkal mélyebbe taszítják. Nem akartam nagy dobra verni, úgyhogy nem is szóltam senkinek, kivéve azt a Klaus által megigézett ember lányt, aki a lakást takarította. Ő segített elmászni a könyvtár legközelebbi foteljába, főzött nekem meleg teát és odahordott pár könyvet, hogy pihenjek. Azt leszámítva, milyen csodagyerek növögetett a pocakomban, a terhességem kifejezetten átlagos volt, így nem is terveztem beszámolni kedves vendéglátóimnak a nyűgjeimről - Rebekah sajnos nem érthetné meg, Elijah és Klaus meg ha normális férfiak lennének, akkor sem értenék. Nem akartam plusz ürügyet szolgáltatni ahhoz, hogy bezárva kelljen töltenem a hétköznapjaimat, így olvasgattam és teázgattam, míg el nem nyomott a fotelben az álom... Éreztem, hogy valami nem stimmel. Egy ősi hibrid és egy vérfarkas gyereke biztosan erős képességek birtokában születik majd meg, de a teleportálás nem tartozhat közéjük, nem igaz? Értetlenül, kómásan és álmosan pislogtam előbb az ismerős plafonra, majd megtapogattam magam körül az ágyat. Nem csak átcipeltek ide - ha kizárom a teleportálás lehetőségét -, hanem a papucsomat is levették és betakargattak. Egyből Elijah jutott eszembe, pontosan rá vallana ez a fajta gondoskodás, és a gondolattól, hogy itthon van, egyből felélénkültem annyira, hogy ülésbe tornázzam magam. Kezem ösztönösen a pocakomra vándorolt, míg elhelyezkedtem, hátamat a párnáknak vetve, tekintetemmel pedig az ismerős körvonalak után kutattam - ám a várttal ellentétben egészen másvalakibe akadt a pillantásom. Igyekeztem nem túl csalódott képet vágni, miközben újra átgondoltam a történteket, hozzáadva azt az apró információt, hogy a könyvtár és a hálószoba között megtett útba ezúttal Klaus lényét is bele kell kevernem. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, ezért míg kócosan és álmosan, félig fekve ébredeztem, csendben cirógattam a pocakomat és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. - Nem kell úgy kezelni, mintha haldokolnék - szólaltam meg végül, és igyekeztem álmosságom lévén nem túl barátságtalan hangszínt megütni, hiszen valamilyen szinten rendes volt tőle, hogy tudtomon és akaratomon kívül átcipelt ide. Ehh. - Járni azért még tudok, egy kis bóbiskolásba a könyvtárban pedig még senki sem halt bele. Habár rendes tőle, hogy ennyire félti a gyerekünk jólétét. Nyilván az enyém nem sokban érdekli... Kezdek már hozzászokni, hogy két lábon járó inkubátor lettem a Mikaelsonok szemében. Lehajtom magamról a takarót és kihúzódom az ágy szélére, lelógatva a lábaimat. Fázósan összehúzom magamon a kardigánomat, kidörzsölve az álom utolsó foszlányait a szememből. Még nem kelek fel, lábamat a papucsba bújtatom és igyekszem úgy tenni, mint aki a szeme sarkából nem Klaust lesi, és nem akarja olyan látványosan tudni, Elijah is hazajött-e vele.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Okt. 29, 2017 2:50 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
