- Biztos vagy benne, hogy élvezed az életed...így? Mármint félre ne érts, tudod, hogy melletted állok, de...
- Állj le, Lindsey! A barátnőm vagy, bírlak, de akkora baromságokat tudsz kérdezni. Hogy ne élvezném az életet? Elmúltam 80, és nézz rám. Csak azt ne mondd, hogy meglátszik a korom. - Mutatok végig magamon, sőt még pörgök is egyet nevetve. Lindsey igazság szerint az egyetlen barátom, akivel kb. négy éve sodort össze az élet, amikor megmentettem őt. Tud az életemről mindent, hiszen idővel mindenbe beavattam. Bízom benne, és jól tudom, hogy számíthatok rá. De olyan sokat aggodalmaskodik, hogy komolyan féltem a halandó egészségét.
- Nem arra gondolok, hogy...izé...grrr...szóval na...tudod. - Nagyon vicces, ahogy vámpírt imitál. - Hanem arra, hogy anno leléptél. Látszik, hogy szenvedsz. Bár én nem ismerem a fickót, tekintve, hogy még meg sem születtem, amikor ti kavarogtatok együtt, de annyira érződik, hogy fontos volt számodra. - Na igen, ebben nagyon is igaza van. Bár már sok-sok éve, hogy másodjára is kiléptem Sam életéből, miután teljesen felforgattam azt, de egyszerűen nem tehettem mást. Túlságosan is tönkretettem őt aznap éjjel. Mégiscsak én változtattam át. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Eleve nem volt könnyű élete, én meg rátettem néhány méretes lapáttal. Már akkor sem kellett volna belemennem az egészbe, hiszen ő csak 18 éves volt, és az átkozott apja, na meg a nyomorult nővérem miatt a lelke is megtört, én mégsem tudtam távol maradni tőle. Aztán még meg is igéztem, hogy felejtsen el. Persze, elvégre pont arra volt még szüksége, hogy az elméjével is szórakozzanak. De nem tehettem mást, mert helytelen volt az egész. A fenébe is, akkor még alkoholt sem ihatott törvényesen. Nem is tudom, miért engedtem közel. Végül az élet pár évvel később ismét az utamba sodorta, amikor találkoztam vele egy házibuliban - elvégre már nem a korlátolt szüleim befolyása alatt éltem, és az évek alatt elvégeztem az egyetemet...többet is -, egyik dolog követte a másikat... Azóta sem volt olyan jó senkivel. Tessék, már megint az ajkamba harapok, ahogy eszembe jut. Lindsey el is mosolyodik, én meg hozzávágok egy díszpárnát.
- Mondjuk elég nagy nyomás lehet, hogy miattad változott át, de akkor sem értem. Mármint hányan mondhatják el, hogy HALÁLOSAN jót szexeltek azzal, akibe szerelmesek? - És röhög. Ezt nem hiszem el.
- Na jó, most már nem egy nyamvadt párnát fogok feléd hajítani, hanem valami sokkal keményebbet, ha nem hagyod abba. És én...nem vagyok szerelmes senkibe. Fejezd be, és inkább menj dolgozni. Kettőnk közül a te anyagi helyzeted a siralmasabb. - Látom az arcán, hogy mindjárt átvált vörösbe. Igen, ezzel mindig fel tudom húzni, míg végül be nem szól, hogy nekem könnyű dolgom van, mert ha arról van szó, akár bankot is rabolhatnék az igézésnek köszönhetően. Csak azt nem tudja felfogni, hogy ez pusztán elméleti síkon, a saját fejében merül fel rendületlenül, és valójában nincs szó másról, mint hogy tolmácsként rengeteget lehet keresni, és tök jól megélek belőle. Ahogy Lindsey pufogva távozik, még egy apró mosolyt megejtek, aztán komorrá vált arckifejezéssel bámulok ki az ablakon. Lehet, hogy igaza van? Persze, sokkal könnyebb menekülni, de...hiányzik. Ha nem félnék ennyire szembenézni vele, már rég felkerestem volna. Egyre többször sejlik fel bennem a kétkedés szikrája, hogy vajon helyesen cselekedtem-e, amikor köddé váltam, vagy hogy talán mégis az lett volna a jó döntés, ha mellette maradok. Mi lehet vele? Az ő lelkiállapotának nem biztos, hogy jót tett a vámpírrá válás. Lehet, hogy már rég gyilkos ámokfutásba kezdett...vagy...nem, bele sem merek gondolni, hogy talán már nem is él. Elég legyen. Ideje végre továbblépnem és elengednem a múltam ezen részét. Sokkal fontosabb, hogy végre megtaláljam azt, aki azon a rettenetes éjszakán a vérével meggyógyított. Igen, csak erre szabad fókuszálnom, nem pedig holmi romantikus zagyvaságokra.