Az életem régóta csak egyetlen egy ember, azaz boszorkány körül forgott. Valahogy már az első pillanatban éreztem, hogy Ő lesz az igazi. Sosem voltam az a szerelmes típus, hosszú évszázadokig elkerült engem ez a dolog, ez az érzés, de amikor őt megláttam, minden megváltozott. Mindenki, aki volt már valaha szerelmes, ismeri az érzést, nem igaz? Valahogy mindent jobb színben lát az ember, az ég kékebb, a fű zöldebb, az embereket kedvesebbnek látjuk, mi is pozitívabban állunk a világhoz és így tovább. Tényleg, egészen felemelő szerelmesnek lenni, amíg abban a bizonyos rózsaszín ködben vagy. De aztán eljön az a pont, az a pillanat, amikor a rózsaszín szemüveg végül lekerül és meglátod a párod, az imádatod tárgyának valódi arcát. Aztán, hogy így is elfogadod, akarod-e, az már egy egészen más kérdés.
Én viszont még, miután megtudtam, Killian Knight milyen valójában, azután is akartam. Igen, talán túlságosan hajtotta a bosszúvágy és talán nem is volt teljesen épelméjű, mégsem tudtam elszakadni tőle. Vonzott, akárcsak egy mágnes. Még az sem érdekelt volna, ha felindultságában bánt engem. Mindent elviseltem volna tőle, vele, érte. Szerelmes voltam belé menthetetlenül. A kapcsolatunk fejlődött, évről-évre még inkább egymáshoz láncolt minket a Sors, mígnem…


Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, teljesen tönkrement az életem. Killian folyton kimaradozott, nem járt haza, vagy ha épp velem is volt, gondolatban valahol máshol járkált. Zavart, mert nem tudtam, mi ennek az oka. Napról-napra egyre inkább elhidegült tőlem és féltem, rettegtem tőle, hogy végül el fog hagyni.
Késő éjjel volt, mikor lassan bemerészkedtem a szobába. Az ágyához sétáltam lassan, félénken, majd rápillantottam az alvó arcára. Édes volt és legszívesebben megsimogattam volna, majd a hajába túrtam volna, de… most nem szabadott felkeltenem őt. Elléptem tőle, majd halkan kutakodni kezdtem. Úgy éreztem, hogy van valami rejtegetnivalója előttem és mindenképp rá akartam jönni, hogy micsoda. Vagy inkább kicsoda. Biztos, biztos, hogy van valakije! Már ez futott át az agyamon, kétségbeesésemben és pont ebben a pillanatban húztam elő egy fotót a nadrágja zsebéből. A szemeim elkerekedtek. Egy lány nézett rám vissza a képről. Hosszú, barna haja volt, bájos, aranyos arca… fiatalabb lehetett nálam, így külsőre. A fejemben azonnal összerakódott az a bizonyos kirakós. Egy nő. Titkolózás. Kimaradozás. Fotó… Tényleg van valakije! Hitetlenkedve kaptam szabad kezemet a számhoz. A szemeim megteltek könnyekkel. Akaratlanul is elképzeltem, hogy Kill és ez a nő csókolózik, vagy épp egymás kezét fogják, egymást ölelik… nem. A fejemet ráztam, majd a fotót visszagyűrtem Kill nadrágjába és visszaraktam a helyére. Hátráltam, úgy néztem el a férjem felé. Ó, a férjem...! Biztos, hogy már azt tervezgeti, miképp dob el magától..! A könnyeim végigfolytak az arcomon. Véletlenül nekimentem az egyik kisasztalnak, ami kissé hangos volt, így sietve megtorpantam. Killian megmozdult, de végül csak a másik oldalára fordult át, a takarót magára húzva. Én néhány pillanat múlva megfordultam és kirohantam a szobából. Ezúttal én voltam az, aki elment otthonról.


…eljött a nap, amikor megkérte a kezem. Egy teljesen átlagos napnak indult tulajdonképpen. Ugyan eretnekként éltem le az elmúlt közel 400 évet, mégis szerettem olykor elvegyülni az emberek közt és úgy tenni, mintha egy átlagos, normális nő lennék. Bár nem voltam. Killian mellett megváltoztam, hisz ha együtt élsz valakivel és napi szinten érintkezel vele, az… nos, eléggé hatással van rád, nem igaz? Átveszel jellemvonásokat, stílust, apróságokat úgy, hogy észre sem veszed. Aznap késő éjjel végeztem a kórházban, ahol nővérként dolgoztam. Killian, a tőle meg nem szokott módon eljött elém. Ahogy megpillantottam a bejáratnál, egyből elmosolyodtam.
- Szép estét, kedvesem. – Húzott oda magához, amint a közelébe értem. A mellkasához simultam és úgy pislogtam fel rá.
- Killian… nem is mondtad, hogy kijössz elém. – Hajoltam fel hozzá egy csókra, amit hosszan viszonzott, majd végül megfogta a kezem. Összekulcsoltam vele az ujjaimat és így indultunk hazafelé. A csillagos eget figyeltem, ahogy sétáltunk. Szinte csak a lépteink koppanását hallottam, mert hosszú ideig egyikünk sem szólt semmit. Azonban az egyik utcán, ahol le kellett volna fordulnunk, tovább húzott. Kérdő pillantást vetettem rá, miközben megszorítottam a kezét, azonban ő csak elmosolyodott.
- Kill? Hova megyünk? – Kérdeztem halkan, mire végül rám emelte a tekintetét.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Bár, ez a te esetedben… nos, annyira nem játszik. – Biccentette meg a fejét, mire én továbbra is kérdőn fürkésztem. Ennél többet nem reagált. A kikötőbe vitt és továbbra is tele voltam kérdésekkel.
Kiderült, hogy egy vacsorával akart kedveskedni. Sokat beszélgettünk és sokat nevettünk is, aztán egyszer csak felcsendült egy zene. Először halk volt, majd egyre hangosabb, így körbenéztem. Mire visszaemeltem Killre a tekintetem, már ott térdelt a székem mellett, egy kicsi dobozkával a kezében. Én pedig egyszerűen lefagytam. Egy gyönyörű gyűrű volt benne, amihez egy kérdés is társult.
- Hozzám jönnél feleségül, Kyra Knightley? – A tekintetünk szinte egybeolvadt, majd néhány pillanattal később elsírtam magamat örömömben. A földre másztam, egyenesen a karjaiba.
- Igen! Igen… a feleséged leszek, Kill! – Forró csókot leheltem az ajkaira.


Sírva sétáltam végig azon az útszakaszon, ahol a lánykérés estéjén együtt mentünk végig. Ironikus volt, hisz ezúttal egyedül voltam, tudatában annak, hogy a házasságom, a boldogságom épp ezekben a pillanatokban törik apró szilánkokra. Azaz nem pont ma este, nem pont most, hanem az elmúlt hónapokban fokozatosan ment tönkre, míg én… míg én semmit sem tehettem ellene. Gyűlöltem ezt a tehetetlen érzést, azt, hogy elveszítem azt, aki a legfontosabb a számomra. Vagyis, aki az egyetlen a világon, akiért érdemes még itt lennem, legyen ő akármilyen is. Őrülten, szerelmesen, durván, kedvesen… mindenhogyan csakis Ő kell nekem: Killian Knight.