Szeretem az esőt. Olyan, mintha mindent képes lenne lemosni rólam, és eltűnne minden bánat, minden felelősség és minden elvárás. Mintha tisztára mosva megmutatná, milyen életem lehetne, ha nem lennék boszorkány és nem lennék a Rodrigez család tagja, és Jerome kovenének szerves része. Megmutatja, akár egy álomképet, olyan törékeny csupán, hiszen nem csinálhatom újra, nem születhetek újra hogy másképp alakítsam az életem, és nem is akarom. Jelenleg jó ez így, feszegetem a határaimat, és ki akarom deríteni mi mindenre vagyok képes, és nem csak a koven által diktált irányzatokra gondolok.
A temető hűvös szele megcsap ahogy belépek, és a sárban tocsogva vágok át a kriptához, amit feltörtem, és berendezkedtem némi magán gyakorlás címszóval, amiről anyámék se tudnak. Itt nem épp fehérmágiával foglalkozom, mert mutasson valaki nekem egy olyan boszorkányt, akinek soha eszébe se jutott ezzel foglalkozni.  A fekete mágia lehetőségei csábítóak és jobban megerősítenek mint bármely fehér. Én pedig erős akarok lenni, már csak azért is hogy kitörhessek a szüleim felügyeletéből, mert a kor szerinti nagykorúság csak egy dolog, szép papírforma.  Igazából semmit nem ér az egész.

A kriptában hideg van, összehúzom magamon a pulóvert, és behúzom magam mögött a rácsot, miután megbizonyosodtam róla hogy senki nem követ. Nem kéne lebuknom. Ez itt az én kis birodalmam és itt tárolom a fekete mágiás könyveimet is, amiket nem mindig legálisan szereztem meg. Sosem érdekelt hogyan szerzem meg amit akarok, amíg sikerült hozzájutnom. Nem vagyok éppen példás gyerek, de engem nem zavar. Sosem az átlagos kategóriába tartoztam, és sok szempontból én nem voltam igazán gyerek, nem olyan gyerek amilyenek mások. Nem volt igazán autómintás szőnyegem, és kis emelődarum, helyette volt mindenféle boszorkánykellékem. Kártyák, rúnák, könyvek ingák... A szüleim is jelentős könyvtárral büszkélkedhetnek amihez később már én is hozzátettem a magamét, és összeírtam az eddigi varázslataimat egy saját kis grimoárba, ami minden boszorkánynak sajátja.

Utólag belegondolva, nem tudom hol lett elegem abból, hogy a szüleim szeme fénye legyek, és mikor kezdett el érdekelni az önálló mágia. Azt tudom hogy sosem voltam nagyon balhés kölyök, csak amennyire ez a fiúknál általában szokott lenni, és volt egy két verekedésem is, de megtanultam hogy inkább húzódjak meg a háttérben, és onnan figyeljek. Az emberek nagyon logikátlanok bizonyos tekintetben és hamar rájöttem hogy a boszorkány erőm bizony felhasználható. Anyámék ki is tagadtak volna ha ezt tudják, de egy kicsit megkönnyíttem a saját életem. Megszerettem ezt a hatalmat, könnyű volt vele bánni, és nem okozott nehézséget. Az értékrendem is kicsit eltér a normálisnak nevezettől, de ugye ki mi a normális. Az egész koven nem egy szent, és Jerommal az élen, üldözzük azt a boszorkányt... hát ronda egy sztori mit ne mondjak, és nem feltétlen értek vele egyet.

Grace furcsa mágiával, vagyis inkább annak hiányával született és ezt Jerome nem tudta neki megbocsátani, így gyakorlatilag kitette a kovenből és hajtóvadászatot indított ellene, de valaki megszöktette, és most keressük. Azaz én nem, mert én pontosan tudom hol van. Nem árultam el nekik, és mindig úgy teszek mint aki keresi de nem jut vele dűlőre. Nem fűződk érdekem hozzá hogy tudassam velük, mert valamilyen oknál fogva... talán kedvelem Gracet, talán látok némi hasonlóságot kettőnk között. Mindenesetre megtartottam magamnak ezt az információt. Még nincs itt az ideje hogy kiterítsem a kártyáimat.
Hatásvadász mozdulattal csettintek, és koncentrálom az erőmet, mire fellobbannak a gyertyák.
- Remek, akkor lássuk, mire megyek ma - dobom le magam, ahogy az ölembe húzom az egyik régi boszorkánykönyvet, amiben különböző legális és kevésbé legális főzetek vannak. Vámpírok, és vérfarkasok ellen mi hatásos. Hm, igen hasznos kis olvasmány.