Silhouette in the Darkness
Whoever enters here

give up all hope
Karakter neve ℘
Jelszó ℘
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
We're broken souls
in the darkness
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (415 fő) Kedd Okt. 15, 2024 11:27 am-kor volt itt.
It always seems impossible
until it’s done
Hesperus
Csüt. Márc. 16, 2023 1:09 am


Always and Forever
Vas. Dec. 12, 2021 10:34 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:53 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:52 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:48 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:40 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:39 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:37 pm


Always and Forever
Pént. Dec. 10, 2021 1:36 pm



Megosztás
ÜzenetSzerző
TémanyitásRaphael Roth EmptyHétf. Jan. 01, 2018 3:48 pm

Raphael Roth
Ha valaki sírni tud, az nagy szerencse. Az a pokoli, mikor az
embernek elapadnak a könnyei, és már nem tud sírni.


Becenév:
Raph - bár nem szeretem, ha becéznek
Titulus:
Warrior witch
Születési hely, dátum:
London, 1990. augusztus 18.
Faj:
Boszorkány
Beállítottság:
Biszexuális (?)
Play by:
Chris Evans

Család:
A család számomra mindig fontos volt. Imádtam a szüleimet, tényleg jól éltünk így együtt, boldogok voltunk, mígnem egy nap... az elátkozott Schilling házaspár véget nem vetett ennek. Mindennek. A családomból csak én maradtam életben, ugyanis ez a házaspár megkínozta, majd végzett a szüleimmel. Azóta pedig eldöntöttem, hogy ha addig élek is, megkeresem azt a családot és bosszút állok.

Ez az én történetem
It's only been a lifetime

A család számomra mindig szent és sérthetetlen volt. Apám rengeteget törődött velem, tanítgatott a boszorkányság minden trükkjére, míg anyám gondoskodott mindannyiunkról. A családi idill egészen addig állt fent, míg egy nap vérben ázva nem találtam meg őket. Ahogy beléptem a házba, már minden gyanús volt: a légkör feszült, valami furcsa szag terjengett a levegőben. Beljebb haladtam lassú, kimért lépésekkel. Tulajdonképpen szerencsének is mondhattam, hogy nem voltam a nagy mészárlás idején otthon. A városban az egyik haveromnál töltöttem az időt, tanultunk meg beszélgettünk suli után, mint minden normális tizenhárom év körüli gyermek. Talán, ha aznapra nem ez a programom, már én sem élnék. Tehát, ahogy beljebb léptem, megláttam először apámat a földön. Tele volt sérülésekkel, horzsolásokkal. A nyakán apró, milliméter vastagságú hegek húzódtak. A szemei fennakadva a plafont bámulták. A hideg egyszerűen kirázott és hátrébb léptem egy lépést.
- Apám… - A szemeim megteltek könnyekkel. Apám mindig arra tanított, hogy egy férfinak nem szabad sírnia, hisz amikor sírunk, azt magunkért tesszük és nem másért. De most nem tudtam ezekre az intő szavakra koncentrálni, mikor is… holtan láttam őt. Végül a tekintetemet tovább futtattam és a földön megpillantottam valamit. Vérnyomok. A szoba felé vezettek. Nyeltem egy nagyot, ahogy végül sietős léptekkel vettem a szobába az irányt.
- Anyám…? – Egy kis részem reménykedett abban, hogy ő él. Neki túl kellett élnie mindezt. De tévednem kellett, ugyanis a földön, az ágy mellett feküdt. A vérmennyiség, ami körülvette őt, ezer százalékosan megerősítette, hogy ő sem él már. A könnyeim ekkor kezdtek el végérvényesen lefolyni az arcomon.

Ki az, aki ilyesmire képes? És ami a legfontosabb: miért tesz ilyesmit valaki? Ezekkel a gondolatokkal futottam ki a házból. Gyűlöltem az egész világot, úgy éreztem, senkim sem maradt. És ez így is volt. A haverok az életemben nem jelentettek szinte semmit, de a családom… rengeteget. Tényleg csak rájuk számíthattam és most nem voltak többé. Nem tudtam, hová futok, vagy miért, de nem akartam a lakásunkban lenni egyedül. Ahogy lefordultam az egyik utcán, belebotlottam egy nőbe.
- Bocsánat… - Vetettem oda rosszkedvűen, ahogy tovább indultam volna, de elkapta a karomat. Maga felé fordította gyengéden a fejemet, így a szemembe nézhetett, míg én az övébe.
- Hova futsz, kisfiú? – Kérdezte gyengéd hangon, mire én megpróbáltam kihámozni magamat a fogságából. A vállamat vonogattam a kérdésre és félrenéztem. Miért kellett volna egy idegennek bármit is mondanom? Egy apró mosolyra húzta az ajkait, miközben letörölte a könnyeimet. – Sírsz. Tudod, bármi is fáj ennyire, jobb lesz, ha átengeded magad neki. Hisz a fájdalom erősebb. Viszont, ha átengeded magad neki, előbb-utóbb megtanulsz vele együtt élni… mígnem… rájössz, mit is kell tenned. – Az arcomra simított, én pedig végül felpillantottam rá. Akkor még nem egészen értettem, mire is gondol pontosan. Soha többé nem láttam ezt a nőt, aki vigasztalni próbált egy lelkileg összetört kisfiút: engem.

Évek kellettek, mire összeállt a szüleim gyilkosságának minden apró részlete. A bosszúnak kezdtem élni, feltett szándékom volt revansot venni a Schilling házaspáron. Hisz ők… ők tették tönkre a családunkat! Az egész életünket. Mindent. Igyekeztem mindent megtudni róluk, a boszorkány vérvonalukról. Azt is sikerült kinyomoznom, hogy volt két gyermekük is. Bár az egyikről semmi más információt nem találtam, de Jeffersonról annál inkább. Ő a szülőkkel élt, valószínűleg ugyan olyan romlottá vált ezáltal, mint ők. Azt is kiderítettem, hogy szülők már nem élnek – de ez nem tántorított el a bosszúmtól. Hisz ott volt Jeff, az az átkozott leszármazott, aki a bosszúmnak tökéletes célpontjává vált. Talán a bosszú teljesen elvakított, de úgy éreztem, csak így tudok továbbjutni a szüleim halálán.

- Mystic Falls… - A határnál megálltam az autóval és a táblára pillantottam, ahol nagy betűkkel ki volt írva a városka neve. Megtudtam, hogy Jefferson ebben a városban éldegél már jó ideje, így hát… nem volt más választásom, mint idejönni. Halvány mosolyra húzódtak az ajkaim. – Azt hiszem, ideje egy kis játéknak, Jefferson… - Hajtottam át végül a városhatáron, nem titkolt szándékaimmal: a bosszúval karöltve.

but tonight you're a stranger or some silhouette

Vendég
Vendég
avatar
163
C szint:
Kalmithil

Raphael Roth Empty
 

Raphael Roth

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal