Nem szeretem a karácsonyt. Egy ideje már nem ünneplem, mióta a szüleimmel megritkultak a közös programok, és igazából eddig is anyám miatt szenvedtem végig a mizériát évente egyszer. Fa vásárlás, díszítés és az ajándékok... valahogy nem az én világom, bár bevallom a közös ebédeket szerettem mert nagy evő vagyok, és nem tartott vissza semmi hogy jól degeszre is tömjem a hasam, és aztán vámpírként is két napig nyöszörögjek az utóhatástól. Ez az ünnep valahogy elvesztette számomra a jelentőségét, mert nem arról szól amiről kellene, elvitte az egészet a szenzációhajhászás, és a marketing. Jó hogy nem kezdik már nyár közepén a promótálást, egyszerűen mire odajutunk hogy szenteste már a hátam közepére sem kívánom, és ilyenkor csak egyszerűen leülök megnézni a Grincs-et hogy eltereljem a figyelmem arról, hogy... mennyire egyedül vagyok. Igazából egyetlen szavam sem lehet, hiszen én építettem a falakat, azért hogy másokat kint tartsak, de mégis valahol félek attól hogy örökre egyedül maradok. Vámpír lettem, vagyis előttem a végtelen, de egyedül... Menni fog ez nekem vajon? Nem akarok egyedül meghalni, és nem akarom egyedül leélni az életem, legyen az bármennyire is hosszú de egyszerűen félek attól hogy valakinek megnyílok, és aztán ezt kihasználva pofára ejt, és csak játszik velem. Azt... nem bírnám ki, sehogy sem.
Minden ember fél valamitől. Egyes emberek a haláltól, más emberek attól, hogy elveszítenek valaki fontosat, mások attól, hogy önmagukat vesztik el. Minden ember cipel valamit magával, de ez nem mindig látható teher – van, hogy csak a lelkünk mélyén őrzünk valami olyat, amiről úgy véljük, nem szabad tudnia senkinek és semminek ezen a világon. A félelmekről nem szívesen beszél az ember, ahogyan én sem. Azonban van valami, amit soha nem vallottam még be sem másnak, de még önmagamnak sem. Életem Sorsfordító napján, mikor is az a kisgyermek meghalt az én hibámból – abból, hogy részegen kocsiba ültem a 16. születésnapomon, egy kiadós veszekedés után a bátyámmal, a legjobb haverommal… tehát, azon a napon olyasmit éreztem, amit azóta mélyen eltemettem magamban. Miért hangoztatom annyiszor, hogy nem érzek semmiféle bűntudatot? Miért mondom annyiszor, hogy jogos volt a gyermek halála? Talán azért, mert… egy részem tényleg nem bánta a halálát. Egy részem nem érzett bűntudatot. Egy részem örült, sőt… sőt… élvezte, hogy az a gyermek az én hibámból halt meg. Ezzel szembenézni viszont még soha nem néztem. A gyilkolást élvezni…? Én? Nem, ebbe még belegondolni sem akartam és most sem akarok. Összerezzentem. Hallottam a fékcsikorgatást, amint ráléptem erővel a fékre. A kormányt is abban a pillanatban tekertem jobbra, hogy kikerüljem az úton álló alakot, de végül hallottam a csapódást. A motorháztetőnek zuhant, míg a kocsi az árokban végezte végül, velem és Jeffel együtt. Nem volt túl sok lélekjelenlétem. A szívem hevesen vert, az adrenalin dolgozott bennem, feszült voltam és ideges. Magam elé bámultam, a kezeim továbbra is a kormányon pihentek. Kissé szédültem is, hála az elfogyasztott alkoholmennyiségnek. Aztán vetettem Jeffre egy pillantást. A szája mozgott, valamit mondott, de nem jutott el a tudatomig. Az övért nyúltam, hogy kicsatoljam, de ekkor tudatosult bennem, hogy be sem volt kapcsolva. Kimásztam végül az autóból, visszaléptem az úttestre. Szinte óráknak tűnő pillanatok voltak ezek. Tekintetemmel azt kerestem, akit elütöttem és… hamarosan meg is találtam. A szívem még jobban verni kezdett, a torkomban lüktetett. Odasiettem hozzá, majd leguggoltam mellé és nyúltam felé, az arcra felé. Ekkor ismertem fel, ki ő… a kezem megállt a levegőben, mielőtt hozzáért volna. Ez annak a lánynak az öccse, akivel a bátyám évek óta törődik – helyettem. Erre rádöbbenve mély levegőt vettem, majd felegyenesedtem mellőle. A kisfiú körül vér volt, nem is kevés. Vörösre festette az aszfaltot. Hátrébb léptem. Ekkor ért el hozzám Jeff hangja, miközben a nevemet kiabálta. Időközben sikerült kiállnia a kocsival az árokból – nem lett semmi baja. Az én fejemben meg csak az járt, ez a gyerek mennyire is megérdemelte, hogy többé ne dobbanhasson a szíve… Ekkor, ebben a pillanatban nyitottam ki a szemem. Zihálva ültem fel, leizzadva húztam fel a lábaimat, majd karoltam át fél kézzel, míg másik kezemmel idegesen a hajamba túrtam. Mi a fene volt ez? Álom…? Csak egy álom… …de ez az álom igazság szerint csak ekkor kezdődött el igazán.
471 words || bad day || note: remélem, így jó || kredit
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Jan. 01, 2018 8:50 pm
Karácsonyi Álom
...az álmokkal az a gond, hogyha egyszer benne ragadsz,
akkor sosem ébredhetsz már fel...
A Karácsony előtti pillanat életem legszörnyűbb emlékeinek egyike, s az elkövetkezendő jövőben sem lesz a kedvenc élményeim között. Az a zsongás, amely az üzletekben áthatóan leng, s az az ezernyi ember, akik az utolsó pillanatban óhajtanak, avagy csak akarnak vásárolni. Rémes! Kijutni sem lehet a kasszánál, beülni sem lehet egy kávét meginni, s még meg sem említettem azt, ha netán beülnék valahová enni.. Kígyózó, hosszú, végtelennyi sorok kellege fogad, s ha csak ki nem lépek az ajtón, nos máris ott tölthetem a fél délutánomat, mire végre fizetni, vagy netán venni tudok valamit. Persze, sosem voltam Karácsony ellenes, hisz' meg van a maga szépsége: az ajándékok átadásánál, a család együttlétekor, a fa feldíszítésénél, s a rokonok jövetelénél -, meglátogatásánál. Nem beszélve arról a számtalan ételről, amelyet ilyenkor megeszünk -, azt hiszem, vége a fogyókúrás terveimnek. Persze, vannak hátrányok is, tekintetbe véve a pénztárca tartalmát, amely által igencsak kevés összeggel kezdhetjük meg az új évet. Költségesek a kiadások, az ételek, az ajándékok... de végeredményben az ünnep nem erről szól, hanem arról, miszerint együtt legyünk azokkal, akiket szeretünk, s máskülönben is.. Hol tölthetné az ember a Karácsonyt a legjobban, ha nem a családdal, a barátokkal, s a régen látott rokonokkal?!
Azt hiszem, miként a cím már magában árulkodó jelenség: Karácsonyi álom. Igen, ez szó szerint egy álom lesz, amely tele lesz egyaránt izgalmakkal, rémálmokkal, s egy kis ünnepi varázslattal. Mi a dolgod? Ne dőlj hátra semmiképpen sem, hisz' résen kell lenned! Az álmok általában csalókák, elhitetik veled, miszerint irányíthatod őket, s hogy a valóságban vagy, miközben csak az agyad egyféle alkotmányát láthatod levetülni a szemeid előtt. De te mégis... benne ragadsz, és csak felkelve döbbensz rá pislogva, miként már pedig olyan hűen ábrázolta a reális világot. Talán megkönnyebbülsz, talán nem... ez voltaképpen az álom kimenetelétől függ. A jelenlegi álom egy hatalmas nagy tér, amelyben bármit láthatsz, s bárkivel összefuthatsz. Van egy közös kiindulópont, amelyben jelenleg én is szónokolok, és vannak kisebbféle helyszínek, amelyeket ti alkothatok meg. Aztán a történet... lényegében ez az egyik leglényegesebb pont, amely felett nem hunyhatunk szemet. Tehát, még mielőtt letámadnál másokat egy külön részre, érdemes a közös térben kezdő szituációt felvezetned a jelenlegi helyzetedről: Mitől rettegsz a legjobban? Mi az, amitől nem tudsz megszabadulni, avagy, amivel nem tudsz semmiképpen sem szembenézni? Ugyanis jó hírem van a számodra, azaz, ez kíséri végig az egész utad! Addig nem kelhetsz fel, amíg meg nem oldódik a problémád, amíg szembe nem nézel a legféltettebb álmoddal, avagy, amíg nem szabadulsz meg a lelki gátlásaidtól. Mond csak mi tart vissza, hiszen minden rajtad múlik? Miért félsz a sarokban a legrosszabb rémálmodtól? Ez a kaland, ez a helyszín, ez a tér... nem egy átlagos Karácsonyi élményed lesz, hanem egy tanulságos részvét, amelyből, ha nem szabadulsz, nos benne ragadsz! Sok sikert neked!
Szabályzati pont:
A közös helyszín: - Az első írásodat mindenképpen oda írd! - Az első írásod tartalmazza azt a kezdő szituációt, avagy helyzetet, amitől a legjobban félsz / rettegsz / tartasz! - Szószám korlát nincs, de a gyorsaság érdekében jobban jársz, ha rövidet, és tartalmasat alkotsz, ugyanis előrébb jutsz, mintsem, ha 1000 szóval dolgoznál. - Limit korlátot nem igazán szeretnék bevezetni, mert közbe jöhet bármikor bárkinek bármi, amit természetesen megértünk, de célszerű lenne a haladás is ugyanakkor. - Függetlenül bármilyen másik általad nyitott topic-tól játszhatsz itt is, azaz, írhatsz, és részt vehetsz a többiekkel egy légkörben. - Mesélő jelenlét van!
Külön helyszínek: - Bármennyi tag részt vehet benne! - Szószám korlát továbbra sem áll fent! - A kezdő sztoridhoz mindenképpen igazodjon! - A topic neve: lehet helyszín név, vagy idézet! - Egyszerre több topic-ban is játszhatsz! - Mesélő jelenlét van!
Jó írást kívánok mindenkinek, Jeff!
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
|| 
A Karácsony előtti pillanat életem legszörnyűbb emlékeinek egyike, s az elkövetkezendő jövőben sem lesz a kedvenc élményeim között. Az a zsongás, amely az üzletekben áthatóan leng, s az az ezernyi ember, akik az utolsó pillanatban óhajtanak, avagy csak akarnak vásárolni. Rémes! Kijutni sem lehet a kasszánál, beülni sem lehet egy kávét meginni, s még meg sem említettem azt, ha netán beülnék valahová enni.. Kígyózó, hosszú, végtelennyi sorok kellege fogad, s ha csak ki nem lépek az ajtón, nos máris ott tölthetem a fél délutánomat, mire végre fizetni, vagy netán venni tudok valamit. Persze, sosem voltam Karácsony ellenes, hisz' meg van a maga szépsége: az ajándékok átadásánál, a család együttlétekor, a fa feldíszítésénél, s a rokonok jövetelénél -, meglátogatásánál. Nem beszélve arról a számtalan ételről, amelyet ilyenkor megeszünk -, azt hiszem, vége a fogyókúrás terveimnek.
