"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Teljesen beborított a sötétség. Egyetlen épkézláb gondolatom sem volt, semmi, amibe kapaszkodhatott volna a nyomorultabbik énem, a gyáva eretnek. Csak a vadász volt, az erőszakos, az idegesítő, a kitartó. Az erősebbik. Aki jelenleg rászállt egy másik vadászra. Fogalmam sem volt, miért épp őt szúrtam ki, ilyen hosszú ideig nem szórakoztam még egy vadásszal sem. Ha erős volt, mint én, akkor szabadulhatott, ha nem, akkor meghalt. A szégyenteljes, méltatlan vadászok nem élhettek, mert nem érdemelték meg ezt a kiváltságot, amivel illethettem volna őket, ha akarom. A lány kitartó volt, nem adta fel, ha a nyomomra bukkant, azonnal cselekedett, ezért nem végeztem még vele. De egyelőre nem győzött meg arról, hogy élnie kell, s tökéletes kis unaloműző volt a csinos pofijával, és a mocskos szájával. - Tehetsz ellene. Ha tudsz. - vontam vállat, mintha a saját halálom egyáltalán nem érdekelne. És ha mennem kell, hát mennem kell, tényleg nem érdekelt túlzottan, jelen állapotomban egyáltalán nem. Küzdöttem persze, minden adandó alkalommal, amikor kellett, de ha eljött volna értem a kaszás, úgysem tehettem volna már semmit. Persze komoly hivatásom volt, a vámpíroktól, és a magamfajta eretnek korcsoktól megszabadulni, mielőtt lejárt az időm, és mindent megtettem, hogy ezt meg is valósítsam, ehhez kellettek a kitartó, erős vadászok. A szemetet pedig el kellett takarítani, akár vadászról, akár vámpírról volt szó. A varázserőmmel rengeteg szemetet tüntettem már el, könnyű volt megzavarni a tudatlan vadászokat, de ezt a nőt nem! Ő aztán tényleg bizonyítani akart, mintha direkt nekem imponált volna minden egyes szavával, és cselekedetével, pedig nyilván nem erre ment ki a játék. Ő ilyen volt, erősnek mutatta magát akkor is, ha a földön volt, sőt, nem csak annak mutatta magát, az is volt. Tettszett, de több kellett az én meggyőzésemhez, s kíváncsi is voltam, meddig megy el csak azért, hogy megölhessen egy mocskos vérszívót, amilyen én is voltam. - Szerintem téged senki véleménye sem érdekel. Bár... a kis pajtásaid elküldted, ahogy kértem. - Tehát fontos volt neki a csapata, de egyedül is helyt tudott állni, nem mankóként használta a társait. Talán mégsem volt olyan korcs, mint a legtöbb fiatal vadász, akikkel dolgom volt. Okos volt, megfontolt, a váratlan helyzeteket is jól kezelte, és a döntésektől sem riadt vissza. Egy elég furcsa, és nem épp helyénvaló terv kezdett körvonalazódni bennem. Mert a hozzá hasonló vadászokra mindig szükség lesz, és áldozatokat kell hozni ahhoz, ha el akarjuk törölni a férgeket a világunkról, méghozzá nagy áldozatokat, talán még én sem sejtettem, mekkorákat. Egészen idáig.Ördögi vigyort villantottam rá, teljes mértékben még nem győződtem meg az igazamról, ehhez kellett egy kis idő. Még több idő. - Hm. Igen, közös az érdekünk. Ámbár mondd csak, ha nem lennének vámpírok,és ugyebár te sem lehetnél vadász, akkor mit kezdenél az életeddel? - Magamnak is rengetegszer feltettem ezt a kérdést, általában úgy végződött, hogy én is mennék a vámpírok után, a saját fajtám után, mert ha valakit igazán gyűlöltem, az saját magam volt, a másik énem, az a Noah, aki inkább menekült és bujkált, minthogy a tettek mezejére lépett, s borzasztóan szerettem volna megszabadulni tőle. Magamtól, hiszen az is én voltam, csak életcélok és önbecsülés nélkül. - Csalódás. Mocskosabb szóra számítottál? Nyilván tudnálak "szebb" szavakkal is illetni, de ez az igazság. Ti mai vadászok mind-mind csalódás vagytok számomra. Pazarlás, fölösleges időpazarlás. - szinte köptem a szavakat felé, bár valójában kezdtem épp az ellenkezőjét gondolni róla, amiről neki ugye nem kellett tudnia. A legjobb ösztönzés az, ha valakit lenézel, alábecsülsz, és lépten-nyomon szidalmazod. Ő pedig egész jó alapanyag volt, belőle akár mesterművet is faraghattam volna, amire talán nagyobb szükségem volt mint gondoltam. Egy tanoncra, aki segít még több tökéletes vadászt keresni, vagy épp kreálni, hogy véget vessünk az undorító vámpírfajzatok uralmának. - Nem vagy köteles, de hallgatni sem vagy köteles engem, valamiért mégis megteszed. Miért? - habozott, húzta az időt, már csak az érdekelt, hogy a stratégiája miatt, vagy csak ennyire tehetetlen volt. Ha az utóbbi, akkor tényleg hatalmas csalódás a csaj, nem is kicsit.
Magam sem értem, hogy miért nem végeztem vele.. vagyis de, valami miatt sosem sikerült, vagy elmenekült vagy mellé lőttem vagy éppen túl gyors volt.. De.. nem is tudom, én még sosem lőttem mellé és még sosem voltam ilyen helyzetben, mindig minden könnyen ment, talán túl könnyen és vele pedig nem.. Ami baromira idegesít. De nem tudtam rájönni, hogy mi volt a gond, hogy milyen hibákat csináltam, amik miatt életben maradt, azonban szerintem semmi olyat nem csináltam, mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Ez a férfi baromira idegesítő volt és már a stílusa is felcseszett, legszívesebben már rég nem lennék itt, már rég a többiekkel ülnék egy helyen és iszogatnánk, hogy végre ez a dög meghalt és nem fog már többet visszatérni. De ez túl korai lett volna, még nem volt halott és ha így megy, akkor nem is lesz egyhamar. - Sajnos.. - mindössze ennyit mondok neki, majd próbálok rájönni, hogy mi lehet a gyenge pontja vagy éppen hol lehet. Azt tudom, hogy van egy olyan csont lábszárában, amit ha eltörök, akkor órákig nem fog tudni majd lábra állni, hiába regenerálódik gyorsan, de ha ez így fog menni, akkor nem fogom tudni eltalálni azt a pontot. Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy magam sem értem.. Miért van neki ereje, hogyan képes ő varázsolni, hisz a vámpírok nem tudnak.. Azonban nem hagyom, hogy ennyire meglepjen ezzel a dologgal, mert.. az nem lenne jó senkinek sem, főleg nekem nem. Nem félek, ha most meg is ölne az egyik boszorkány varázslata miatt felébrednék, mintha mi sem történt volna, jelenleg még vámpírrá sem tudna változtatni.. DE jó, hogy a boszorkányok is a mi oldalunkon állnak. Ha nem lenne ez a varázslat, ha nem lenne ilyen védelmem, talán már rég visszavonultam volna, de van. - Mintha érdekelne a véleményed. - nevetek fel halkan. Sajnos azt hiszi, hogy érdekel a véleménye, hogy azonnal összerezzenek, mert ilyeneket mond és az arca, hát magam is megundorodok. Olyan undorítóan néz ki.. De mindegy is, majd ha meghal, akkor valamivel le fogom takarni az arcát, végén még belehánynék a szájába vagy nem is tudom.. Bár zavart, hogy társaimat el kellett küldenem, hogy nem lehettem velük együtt, de jelenleg ez tűnt helyesnek, ez tűnt a legésszerűbb dolognak, ők biztonságban lesznek. Majd elkezd sétálni, fel-alá járkál én pedig csak követem a szememmel.. Van nálam egy könnygránát, ami légnemű verbénát áraszt a levegőbe, ha sikerülne ezt oda dobnom közvetlen elé, akkor elkábulna és lenne lehetőségem egy tárat a testébe engedni. - Én kifejezetten örülnék, ha nem léteznének vámpírok, ha nem lennél te. - mondom neki mosolyogva, majd végül ismét csak rászegezem a fegyvert. - És fejezd be csak a mondatot. - mondom neki. Tényleg érdekel, hogy milyen dolgot hallgatott el, biztos valami negatív dolgot, talán normális esetben érdekelnie kéne, de jelenleg nem tud.. Kicsit sem érdekel.. És mikor megint megszólal. - Nem vagyok köteles neked válaszolni. - húzom meg a ravaszt és kezemet hátra rakva a könnygránátért matat. Remélem, hogy megint megjelenik előttem és végre használhatom.. Hamar meg kell ölnöm, nincs időm játszani.
Valahol lenyűgöz a vadásznő kitartása, ha nem élne bennem a vadászösztön, ha nem lepné be elmém a sötétség, békén hagynám őt, újra elfedném a nyomaim,mert jobb neki nélkülem. Jobb, ha nincs a közelemben. De nem tudok tisztán gondolkodni, és semmi tiszteletreméltót nem látok benne. Csak undorodom, amiért ennyire elkorcsosultak a vadászok, hogy nem képesek rögtön a lényegre térni, és ölni. - Hát, még itt vagyok, nem? - vigyorodtam el, aztán türelmetlenül megnyaltam ajkaim, arcomról lefagyott a mosoly, bosszantott a viselkedése. Oldalra billentett fejjel mértem végig, és legszívesebben újra használtam volna az erőmet, hogy megmutassam neki, én nem vagyok könnyű eset, és talán inkább többet kellene gyakorolnia, hogy le tudjon győzni, vagy hagyni a vadász szakmát a fenébe. Mert ebben a világban nem csak vámpírok voltak, én magam voltam az élő példája az elkorcsosult fajoknak. Ráadásul a vadászok néha ezerszer rosszabbak voltak a fajtámnál. Mindegyik szégyent hozott ránk, puhányok voltak, gyengék... A nőre nem volt igaz teljes egészében mindez, de ostoba módon hallgatott rám, ahelyett, hogy végzett volna velem, vagy szólt volna a társainak, elküldte őket. Pont úgy, ahogy számítottam rá. Benne sem volt meg mindaz, aminek meg kellett volna lennie, és ez elszomoríthatott volna, de valójában nem lepett meg. Őt viszont az én képességeim nem lepték meg túlzottan. Láttam a tekintetében, hogy egy pillanatra meghökken, de aztán mindez eltűnt, szavaival pedig a tudtomra hozza, hogy ez új neki, mégsem retten meg. Viszont izgatottsága egy kicsit sem nyűgöz le, nem a feladatra koncentrál, túlságosan élvezi a dolgot... Én annak idején sosem élveztem ennyire a vadászatot, a jelenlegi énem pedig nem volt épp az összeszedettségről, vagy ép elméről híres. Tudtam magamról, hogy nagy gázok vannak a fejemben, és a normálisabbik énem minden adandó alkalommal próbált szabadulni, nem sok sikerrel. Az elszántság azonban megvolt, ki akartam irtani a vámpírokat, de a semmirekellő vadászokkal is végezni akartam, különösen azzal, aki a nyomomba szegődött. - És most sem fogsz. Mert nem vagy elég jó. - vágtam oda félvállról, undorodó grimasszal képemen, egy horkantás kíséretében. Az egész világ gusztustalan volt, eltorzult, elkorcsosult fajokkal, vámpírokkal, akik vadászokat cserkésznek be, és tesznek magukfajtává. Gyűlöltem az összeset, nem csak Victort, minden egyes kibaszott vámpírt ezen a világon, beleértve magamat is. Kivártam, amíg cselekszik, dönt, majd elküldi a társait, a telefon pötyögése törte csak meg a csendet, no meg a lélegzetvételeink. Nem szóltam egy szót sem egészen addig, míg teljes figyelmét felém nem fordítja, és közli, hogy kettesben maradtunk. Helyes. Apró biccentettem, és fel-alá kezdtem járkálni tőle nem messze, amíg ő a fánál kuporgott, mint egy szerencsétlen. - Boldog akkor lennék, ha nem lennék vámpír. Ha nem léteznének vámpírok, és ha nem lennél ekkora... - felsóhajtottam, elharapva ezzel a mondatot, és egyetlen pillanatra lehunytam a szemeim, hogy aztán újra rápillantsak. - Kíváncsi lennék rá, hogy miért élvezed ennyire a vadászatot. - vetettem fel, bár valahol értettem. Fiatal volt még - ahogy én is -, élettel teli, tetszett neki, hogy az ő kezében van az irányítás, az adrenalin nyilván megtette a hatását, ráadásul fegyvereket tarthatott a kezében. Egy nőnek egy különösen csábító lehetett, olyan munkát végezni, amiben bizonyíthatja, hogy ő sem különb a férfiaknál, de... a túlzott izgatottság nem tesz jót egy vadásznak. Nem lesz tőle profi, és egy idő után inkább kedvtelésből fog ölni, megszokásból, mintsem azért, mert ez az életcélja. Pedig elszántnak kellene maradnia, aki ennek szenteli az életét. Megérdemelné, hogy valaki megbüntesse, mondjuk életét vegye, vagy egy rahedli vámpír elé vesse a testét. Annyi gyűlölet lakozott bennem, hogy csaknem szétfeszítette a mellkasom, nem gondolkodtam tisztán, az erdőből pedig előbújtak az árnyak, akik engem figyeltek, és akik újra és újra az őrület szélére taszítottak. A saját képmásom a hátam mögött röhögött a markába, és a túláradó érzelmektől előbújtak a szemfogaim, szemeim alatt pedig apró, sötét erek éktelenkedtek. Kezdtem elveszíteni az irányítást, s ettől csak még veszélyesebbé váltam.
Ma meg fogom ölni! Nem tehetek másként, meg kell ölnöm, meg kell tisztítanom a földet ezektől a mocskoktól. Ha másért nem is, akkor a szüleim halálának tisztelete miatt, nem hallhattak meg a semmiért, oka volt a haláluknak, oka volt annak, hogy túléltem. Azóta csak erre koncentrálok, csak arra figyelek, hogy minél jobb vadász legyek és minél több vámpírt öljek meg, mielőtt ők irtanának ki minket embereket. Ez a lény itt előttem.. felfordul tőle a gyomrom és hányni lenne a kedvem. Már elég régóta üldözöm ahhoz, hogy tudjam nem lesz ez könnyű menet, nem lesz könnyű megölni és lehet, hogy itt fogom hagyni a fogamat, bár ez mindig benne van a pakliban. Egy rossz mozdulat, egy elhibázott célzás, egy rosszul karbantartott fegyver elég ahhoz, hogy halott legyek. Szavai megmosolyogtatnak, hogy én ezt mennyiszer hallottam már.. Komolyan mondom minden vámpírnak van ez a felsőbbség érzete.. Pontosan hetvenkettővel végeztem én a fajtájából. Mindegyik ezt mondta nekem, mielőtt egy csinos kis karót döftem volna a szívébe. - Persze, téged senki sem tud megölni. - mondom szemet forgatva. Majd meglátjuk, talán sikerülni fog neki elmenekülni, talán most sem fog meghalni, de én sem tervezek meghalni. Meg sem hat, hogy megjelenik előttem, majd mögöttem, pattog mint valami majom, egy beképzelt öntelt majom. Élvezet lesz a testébe ereszteni a verbénás golyókat és végül szívébe elhelyezni ezt a szépen kifaragott fadarabot. Már éppen terveztem volna valami csinálni, amikor pár másodperccel később arra leszek figyelmes, hogy eltaszít, de hát.. nem. Ilyen gyorsan nem mozoghatott, csak varázserővel lehet ilyen hatást elérni. Ez nekem új, de nem lep meg. - Ilyen vámpírt még nem öltem. Ez tetszik. - biztosra veszem, hogy szemeim felcsillantak és izgatottság ütközött ki az arcomra. Szépen egyik fa tövéhez hátráltam, miközben fegyveremet magam előttem tartottam. Nem fog ki rajtam, így nem kell háromszázhatvan fokos szögben figyelnem körém, elég így csak kétszázhúsz fokkal. Egyedül akkor nem tetszett a kialakult helyzet, amikor szóba jött a csapatom.. Nem akarom, hogy bajuk essen és sajnos eltudom róla képzelni, hogy képes nekik esni.. másfelől ők nem tudják, hogy varázsereje van. Gyorsan kell döntenem, gyorsan kell tennem valamit és kénytelen leszek lerázni őket. - Komolyan nem hiszem el, hogy képes lennél belekeverni őket.. - kezdem el játszani a játékot, majd kiemelem a zsebemből a telefont, majd a fegyverem mögé teszem és néha rá, néha pedig a képernyőre figyelve kezdek pötyögni SmS-t a csoportnak. "Elmenekült, észak felé halad, kövessétek én majd később csatlakozom." Nem sokkal pedig később jöttek az üzenetek, hogy rendben, elindultak. - Remélem most boldog vagy, kettesben maradtunk. - rakom el a telefont.
Élveztem a hajszát, a vadásznő kitartó volt, még akkor is keresett, amit nem tombolt bennem a vadászösztön, amikor csak Noah voltam, az eretnek. De megint nem tudtam uralkodni magamon, a vadász átok, vagy akármi is volt ez, teljesen az uralma alá hajtott. Hét évvel ezelőtt teljesen megváltozott az életem, amikor átváltoztam, Victor rendesen átcseszte a fejem. Azóta semmi sem volt rendben, ha eluralkodott rajtam ez a valami, még saját magamat is gyűlöltem, sőt, fulladoztam az önutálatban. Szerettem ilyenkor a vadászokat móresre tanítani, mert a legtöbbjük pocsék munkát végzett, de sosem jutottam dűlőre; tényleg ennyire rosszul végeznék a dolgukat, vagy csak akkora halálvágyam volt, hogy abban bíztam, valamelyikük megöl. - Mert senki sem tud megölni. - varázserőmet bevetve, a lányt néhány méterrel odébb löktem, miközben arcomon széles vigyor virított. Most először varázsoltam a vadásznő előtt, talán eddig fogalma sem volt róla, hogy nem egy sima, mezei vámpírral van dolga, valójában nem érdekelt, mennyit tud, mert nagyon erős lettem az utóbbi időben. Vágytam rá, hogy valaki felérjen hozzám, ugyanakkor küzdöttem is rendesen, hogy megvédjem a seggem. Ellentmondásos voltam. Egy paradoxon, de ilyen volt az én formám. Én csak családra vágytam, egy normális életre, helyette egy förmedvényt lett belőlem. - Már látod, miért nem. - nyugtáztam vállat vonva, mielőtt még a helyzet fordult volna. Meg sem lepődött, mikor mögötte jelentem meg, sőt, nem mutatott félelmet, nem vert hevesebben a szíve, csak egy kicsit, a dac és a harag miatt talán, viszont nem rettegett, egy kicsit sem. Szívós csaj volt, annyi szent, és ez baromira tetszett, de... ettől függetlenül még szerettem volna vérét tenni, bár a gondolatra is bukfencet vetett a gyomrom. Amikor szólásra nyitotta a száját, mozdultam, egy pislogásnyi idő alatt előtte termettem, és oldalra billentett fejjel méregettem. A fegyvert elég magabiztosan tartotta a kezében, ezért mozdítottam a kezemet, ám félúton meggondoltam magam. Nem varázsoltam, mert végre egy kis időt kettesben tölthettem vele, kár lett volna elrontani a "meghitt" pillanatot. - Igazad van, de elviselnéd, ha a társaid halála a te lelkeden száradna? Mert, ha nem rázod le őket, megölöm őket egytől-egyig, a szemed láttára. És nem lesz időd belém döfni a nyamvadt kis karódat. - léptem hozzá még közelebb, testem egy pillanatra súrolta az övét, aztán újra elsuhantam, és ugyanott álltam meg, ahol előzőleg, tőle jó néhány méterre. - Szóval... kockáztatod a barátaid életét dacból, vagy okos kislány módjára hallgatsz rám?
Picsába, hogy rohadtul nem tudták nekem megmondani, hogy ez a féreg az érdekes példány, akkor talán teljesen máshogy álltam volna a dolgokhoz. Elegem volt már abból, hogy mindig meg tudott szökni és elmenekült, már annyira megakartam ölni, hogy a vágy talán kezdte eltüntetni az ösztöneimet. Nem kellett volna egymagamnak utána jönnöm.. Nem, egyáltalán nem a félelem mondatja ezt velem, de hozzászoktam már ahhoz, hogy valaki mindig fedezi a hátamat és ez egyfajta biztonságot nyújtott, egy kibaszott vámpír mindig szeret játszadozni, így én is szerettem velük játszadozni, most is mikor szembekerültem vele eluralkodott rajtam ez a vágy. Sose kedveltem a hozzá hasonló lényeket, sosem kedveltem a vámpírokat, felfordult tőlük a gyomrom. De sosem akartak elfogyni, mindig és mindig újabbak bukkantak fel, hiába öltünk meg tízet, jött tizenöt helyettük. De ő.. ő másmilyen, őt nem lehetett könnyen megölni, mintha nem is én játszadoznék vele, hanem ő velem és ez kiakasztott, szerettem, ha minden az én irányításom szerint megy, minden úgy történik, ahogyan én azt elképzeltem. Kérdése meglep, ő is nagyon jól tudja, hogy mindig elmenekül és nem igazán akar meghalni, pedig már igazán mehetne a társai után a szürkületbe, ha érted mire célzok. - Te miért nem halsz meg végre? - teszem fel a kérdést, de ekkor elmosolyodom, biztos neki is valami klisés története van, valaki átbaszta és ő vérbosszút esküdött, annyira komolyan vette, hogy halálában is tartja magát a bosszúhoz. Bár nem igazán érdekel a története és a kilőtt golyó elől könnyen eltér, hátra sem kell néznem, hogy tudjam ott van. Nem, egyáltalán nem esek pánikba, ha ez van elrendelve hogy itt és most haljak meg, akkor vállalom a sorsomat, de nem adom könnyen magam. Gyorsan kisujjamon megpörgetem a fegyvert, fejjel lefelé tartom felé, miközben a kisujjamat mindvégig a ravaszon tartom. Szavait sértésnek szánhatta, de kicsit sem érdekel engem mit akar vele elérni, erre a kijelentésére nem reagálok és nem is fogom felhúzni rajta magam. - Mintha érdekelnének a szavaid, majdnem, de tényleg majdnem szíven ütött. - mondom megjátszva, majd szabad kezemet a szívemre helyezem és próbálom a legjobb színészi teljesítményemet nyújtani. Még talán van egy kis időm, mielőtt ideérnek a többiek és gyorsan le kell zárnom a dolgot, mert ebből még baj lesz. Húzza az időt, megint úgy csinálja, mint múltkor.. de nekem már kurvára elegem van ebből. Már éppen terveznék megszólalni, amikor ő nyitja ki a száját.. - Nem vagy olyan helyzetben, hogy te parancsolgass nekem. - jelentem ki, majd megfordulok és pontosan a szemébe nézek. A fegyvert megint úgy pozicionálom, hogy rá nézzen, megcélozom a hasát, bár ha nem a legjobb megfigyelő, akkor észre sem veszi, majd kétszer meghúzom a ravaszt. - Bár mire ideérnek te már rég szürke leszel és a mellkasodon ülve fogom várni őket. - mondom neki, majd bal lábamra erősített sait és védekező állásba emelem a kezem. - Ideje most már tényleg meghalnod..
Tetszett, hogy követett, nagyon imponáló volt, hogy valaki ennyire a megszállottam. Attól már kevésbé voltam örömittas, hogy egy egész csapatot hozott magával, akik remek munkát végeztek, ezt nem tagadhattam le. Sok vámpírt legyűrtek már, bizony, egy kicsi utánuk néztem, ismerni akartam az ellenségem. De hozzám még egy csapat sem volt elég. Ha akartam volna, azelőtt előttük termek, és megölök mindent, hogy pislogni tudnának, ám egyelőre ilyen szándékaim nem voltak. Játszadozni akartam a lánnyal, megtörni, letörölni a vigyort a képéről, aztán... hm, ennél tovább még sosem gondoltam. Majd eljön annak az ideje is, messze voltam még, a közelébe akartam férkőzni, legalább annyira, hogy megismerjem a gyenge pontjait, bár volt egy sejtésem, hogy mi lehet az. Mindenesetre nem akartam túl hamar, túl könnyedén lerendezni, abban hol a móka? Nem voltam az a fickó, aki mindennel hamar a végére akart érni, nem úgy, mint a józanabbik felem, aki jelen pillanatban is megbújt a háttérben, emlékeztetve arra, hogy amit teszek, rossz, de akkor és ott nem éreztem hibának. Vadászni akartam, s bár a nő ember volt, a halálomat akarta, amivel akadályozta volna a szent célom, és ezt senkinek sem engedhettem, egy hozzám hasonló vadásznak sem. Közelebb léptem hozzá néhány lassú, megfontoltnak tűnő lépéssel, a fegyverrel egyáltalán nem tudott megrémíteni. - Akkor miért nem vetsz véget a hajszának? - kérdeztem, fáradt sóhajtást imitálva, mellé még fejemet is ingattam, mintha csakugyan elegem lenne ebből az egész üldözésből. Éppen ellenkezőleg... nagyon is élveztem! Legalábbis ebben a formában, ebben az állapotban. A megjegyzése után rögtön el is dördült a fegyver, amivel engem célzott be, de szinte látszott az arcán, hogy nem a halálomat akarja vele. Nem, h az lett volna a cél, fejre, vagy szívre céloz, amivel könnyen véget vethet az életemnek. Eléggé megkönnyítené vele a helyzetét ahhoz, hogy utána karót döfjön a mellkasomba, és elégedetten vigyorogjon elszürkült tetemem fölött. Egyszerűen csak arrébb suhantam, egyenesen mögé, talán két lépés választott csak el minket egymástól. - Remélem nem dőltél be a kiskutya szemeknek. Amúgy túl sokat tudsz a férgekről, nem gondolod? Te magad is közéjük tartozol. Szégyent hozol a vadászokra. - ingattam a fejem újfent, ezúttal elégedetlen cöcögéssel kísérve, ahogy tudtára hoztam valódi véleményem. Ő is csak egy semmirekellő volt, aki ahelyett, hogy első adandó alkalommal golyót repített volna a fejembe, újra és újra elszúrja. Jójó, kicsit én is rontottam az esélyein a varázserőmmel, no meg az eretnek énem a nyomeltüntetéssel, de úgy véltem jobban is megerőltethetné magát. Én azt tenném, nem mondanék le az üldözöttemről addig, míg meg nem kaparintom, nem is foglalkoznék mással. Ő azonban nem egyedül dolgozott, csapatban, amiről... eszembe is jutott valami. - Azt akarom, hogy rázd le a kis barátaid. - jelentettem ki, miközben egyik kezem ökölbe szorult törzsem mellett. Nem volt rájuk szükség, csak zavaró tényezők voltak ebben a játszmában, és... nos, vagy ez, vagy a másik, sokkal véresebb verzió, amiben mindenki halott, csak az előttem álló vadásznő él. Kínos volna. Neki.
Ne értsétek félre, én szeretem a barátnőmet, de hogy mindig ennél a kibaszott témánál kötünk ki, az már nem állapot. Tényleg, akárhányszor beszélek vele szóba jön az exe is, aki komolyan már fűvel és fával is megcsalta, de ő nem hitt eddig nekem, csak most hogy rájuk nyitott. Ebben az esetben nekem egyértelmű lenne, hogy mit tennék, úgy rúgnám páros lábon tokon az idiótát, hogy többet rám se merne nézni.. De ő, ő még átgondolja, hogy mit tegyen, mert annyira szereti.. Unom, annyira lekevernék neki két pofont, de nem tehetem meg, mert abból egy életre szóló sértődés lenne. - Ezerszer elpofáztam neked, hogy Roger egy beképzelt fasz, aki már mindenki megbaszott, aki hagyta magát és hagyd ott a picsába. - kezdek vele és ő már ellenkezni akarna vagy a védelme érdekébe szólni, de csak felemelem a kezemet. - Fogd be kérlek! Majd beszélünk, ha kirúgtad az a férget.. amúgy is dolgom van. - bár nem igazán tűnik elköszönésnek, én mégis ellépek mellette és elindulok hazafelé. igazi felüdülés volt számomra a pár órával később érkező SmS miszerint nekem ma este el kell mennem vadászara, találtak egy érdekes példányt. Vajon pedofil vagy nekrofil lesz az illető? Emlékszem.. kurvára emlékszem, hogy az utolsó esetben, mikor Lucy azt írta, hogy érdekes példányt talált, az a lecsapolt áldozatát dugta meg. Borzalmas volt végig nézni, ő sem tudott megszólalni és én sem tudtam megszólalni, megmozdulni meg pláne nem tudtunk, csak álltunk és néztük. Végül pedig beindultak az ösztöneim, beleengedtem egy tárat és feldobott, esküszöm valóban jól esett megölni egy ilyen undorító lényt. Sosem értettem, hogy mi vezet valakit erre, de felesleges ezen gondolkodni.. Végül kocsiba pattantunk, az erdő felé haladtunk, többiek szerint ott van és jelenleg is menekül, ami csak számomra volt furcsa, hogy elég szembetűnő nyomokat hagyott maga után. Ennyire kétségbe lenne esve vagy csak azt akarja, hogy kövessük? De várjunk.. már megint ez a szardarab az? Annyira rühellem.. Egyszer könnyű megtalálni, egyszer meg olyan, mint aki eltűnt volna. A többieket leintve egyedül indultam útnak, vagyis őket az erdő másik felére küldtem, majd középen összefutunk és talán végre lerendezhetjük ezt az egészet. Szépen lassan osonva utána fegyverrel a kezemben követem és már kezdem azt hinni, hogy nem is vett észre, mikor megszólal. Most szépen tehetnék úgy, mint aki nincs itt és csendben maradok, de biztosra veszem, hogy érzi a szagom és hallja a szívverésem, azt pedig nem akarom, hogy előttem csak megjelenjen. - Azt hiszem lebuktam. - sétálok elő és halványan mosolygok rá. Ma megölöm ezt a szarházit és nem érdekel, hogy mibe is fog kerülni.. Ma pontot teszek az ügy végére. - És én nem vagyok szégyenlős, csak nem bírom a bűzt, amit az ilyen szardarabok árasztanak, mint te. - mondom neki, miközben megforgatom a szemeimet, majd rászegezem a fegyvert. Nézem őt, próbálok egy gyenge pontot keresni rajta, hogy hova kéne lőnöm.. Fej? Nyak? Láb? - Szeretnél egyet táncolni? Bár a férgek nem igazán tudnak táncolni. - és már lövök is egyet a lába felé abban reménykedve, hogy arrébb ugrik.
Megint nem voltam önmagam. A vadászkényszerrel ébredtem, de ahelyett, hogy másik városba menekültem volna, ahogy a józan eszem diktálta, valahol ott bent, a tudatom alatt, helyette otthon maradtam. A vadász énem, aki olykor eluralkodott rajtam - aki tulajdonképpen én magam voltam -, nem akart bujkálni, ha tehette, szembeszállt az üldözőjével. A vadásznő pedig állandóan a nyomunkban volt, nem állt le egy pillanatra sem, nyilván az a fajta ember volt, aki ha valamit a fejébe vesz, nem nyugszik, amíg véghez nem viszi. Én pedig egy vámpír voltam, akinek nem tudott karót döfni a szívébe. Ó, mert nem voltam egészen vámpír! Valami más is, valami több, valami új, valami szokatlan. Ami tulajdonképpen nem akartam lenni, de akkoriban, mikor az eset történt, nem volt sok választásom. Vagy vadász maradok, amíg meg nem halok, vagy átváltozom, ami elvileg kiút lett volna a szenvedéseimből. Átkozott Victor... Nem erről volt szó, de ezen gondolatokat igyekeztem eltemetni elmémbe, bedobozolni, és a tudatom legmélyebb bugyraiba rejteni. Mert változtatni a múlton nem lehetett, elengedni szintén nem tudtam, így ez jutott nekem. Elrejtett gondolatok kínoztak, no meg az az átkozott vadász átok, ami nem volt teljes egészében átok - nem olyan volt, amiről minden vadász hallott történeteket -, mégis a bőröm alá férkőzött, az elmémbe fúrta magát, mint egy szkarabeusz bogár. Az eretnek dolog miatt lehetett, rám valamiért egész másképp hatott az, aminek nem is szabadott volna hatnia rám. Avagy... mégis? Vadász voltam, rejtett boszorkányképességekkel, aki vámpírrá változott. A történelem során ez azt hiszem nem volt túl gyakori. Az erdőbe menekültem, direkt nyomokat hagyva magam után, amiket józanabb pillanataimban varázslattal tüntettem el, most a kíváncsi szemek elé tártam. Mintha csak egy céltáblát tűztem volna a hátamra. Gyere, kövess! Morbid, joker-vigyorral arcomon haladtam egyre beljebb, már nem is az ösvényen haladva. Időközben besötétedett, túrázóknak, és táborozóknak nyoma sem volt, csak távoli nevetésük töltötte be az erdőt, amit én olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélgetnének, és mesélnének egymásnak horror történeteket. Ó, ha tudnák, hogy a legnagyobb rémtörténet odakint kószál, áldozatra várva! Mosolyom lefagyott az arcomról, de csak addig, míg a levegőbe szimatolva orromba kúszott az ismerős illat, a vadásznő illata, akit hol lerázni igyekeztem, hol magamhoz csábítottam. Olyan volt ez, mint egy morbid macska-egér játék, ahol teljesen elmosódtak a határok, lehetetlen volt megállapítani, ki a vadász, s ki a préda. Már közel volt, illatával együtt szívdobogása is közeledett, lélegzetvételei hangos szuszogássá erősödtek, lépteinek zaja visszhangot vert, már csak néhány méterre lehetett tőlem, talán kicsit messzebb. Én tudtam, hogy ott van valahol, a fák takarásában, a lombok mögött megbújva, de vajon ő is tudta, hogy megtalált? Mielőtt választ kaphattam volna a kérdésemre, a mosoly újra arcomra költözött, karjaimat szélesre tártam. - Tudom, hogy ott vagy. Mutasd meg a csini pofid, vagy mondjam inkább azt, hogy a csinos karót, amit a csinos szívembe akarsz állítani? Ne légy szégyenlős! - noszogattam, mintha csakugyan szüksége lenne rá. Inkább provokálás volt minden egyes szót, egy-egy rúgás a földön fekvő emberbe, aki már csaknem belehalt, hogy elkaphasson, és véget vessen a hajszának. Ellenben vele, én élveztem a játszmát.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Teljesen beborított a sötétség. Egyetlen épkézláb gondolatom sem volt, semmi, amibe kapaszkodhatott volna a nyomorultabbik énem, a gyáva eretnek. Csak a vadász volt, az erőszakos, az idegesítő, a kitartó. Az erősebbik. Aki jelenleg rászállt egy másik vadászra. Fogalmam sem volt, miért épp őt szúrtam ki, ilyen hosszú ideig nem szórakoztam még egy vadásszal sem. Ha erős volt, mint én, akkor szabadulhatott, ha nem, akkor meghalt. A szégyenteljes, méltatlan vadászok nem élhettek, mert nem érdemelték meg ezt a kiváltságot, amivel illethettem volna őket, ha akarom. A lány kitartó volt, nem adta fel, ha a nyomomra bukkant, azonnal cselekedett, ezért nem végeztem még vele. De egyelőre nem győzött meg arról, hogy élnie kell, s tökéletes kis unaloműző volt a csinos pofijával, és a mocskos szájával. - Tehetsz ellene. Ha tudsz. - vontam vállat, mintha a saját halálom egyáltalán nem érdekelne. És ha mennem kell, hát mennem kell, tényleg nem érdekelt túlzottan, jelen állapotomban egyáltalán nem. Küzdöttem persze, minden adandó alkalommal, amikor kellett, de ha eljött volna értem a kaszás, úgysem tehettem volna már semmit. Persze komoly hivatásom volt, a vámpíroktól, és a magamfajta eretnek korcsoktól megszabadulni, mielőtt lejárt az időm, és mindent megtettem, hogy ezt meg is valósítsam, ehhez kellettek a kitartó, erős vadászok. A szemetet pedig el kellett takarítani, akár vadászról, akár vámpírról volt szó. A varázserőmmel rengeteg szemetet tüntettem már el, könnyű volt megzavarni a tudatlan vadászokat, de ezt a nőt nem! Ő aztán tényleg bizonyítani akart, mintha direkt nekem imponált volna minden egyes szavával, és cselekedetével, pedig nyilván nem erre ment ki a játék. Ő ilyen volt, erősnek mutatta magát akkor is, ha a földön volt, sőt, nem csak annak mutatta magát, az is volt. Tettszett, de több kellett az én meggyőzésemhez, s kíváncsi is voltam, meddig megy el csak azért, hogy megölhessen egy mocskos vérszívót, amilyen én is voltam. - Szerintem téged senki véleménye sem érdekel. Bár... a kis pajtásaid elküldted, ahogy kértem. - Tehát fontos volt neki a csapata, de egyedül is helyt tudott állni, nem mankóként használta a társait. Talán mégsem volt olyan korcs, mint a legtöbb fiatal vadász, akikkel dolgom volt. Okos volt, megfontolt, a váratlan helyzeteket is jól kezelte, és a döntésektől sem riadt vissza. Egy elég furcsa, és nem épp helyénvaló terv kezdett körvonalazódni bennem. Mert a hozzá hasonló vadászokra mindig szükség lesz, és áldozatokat kell hozni ahhoz, ha el akarjuk törölni a férgeket a világunkról, méghozzá nagy áldozatokat, talán még én sem sejtettem, mekkorákat. Egészen idáig.Ördögi vigyort villantottam rá, teljes mértékben még nem győződtem meg az igazamról, ehhez kellett egy kis idő. Még több idő. - Hm. Igen, közös az érdekünk. Ámbár mondd csak, ha nem lennének vámpírok,és ugyebár te sem lehetnél vadász, akkor mit kezdenél az életeddel? - Magamnak is rengetegszer feltettem ezt a kérdést, általában úgy végződött, hogy én is mennék a vámpírok után, a saját fajtám után, mert ha valakit igazán gyűlöltem, az saját magam volt, a másik énem, az a Noah, aki inkább menekült és bujkált, minthogy a tettek mezejére lépett, s borzasztóan szerettem volna megszabadulni tőle. Magamtól, hiszen az is én voltam, csak életcélok és önbecsülés nélkül. - Csalódás. Mocskosabb szóra számítottál? Nyilván tudnálak "szebb" szavakkal is illetni, de ez az igazság. Ti mai vadászok mind-mind csalódás vagytok számomra. Pazarlás, fölösleges időpazarlás. - szinte köptem a szavakat felé, bár valójában kezdtem épp az ellenkezőjét gondolni róla, amiről neki ugye nem kellett tudnia. A legjobb ösztönzés az, ha valakit lenézel, alábecsülsz, és lépten-nyomon szidalmazod. Ő pedig egész jó alapanyag volt, belőle akár mesterművet is faraghattam volna, amire talán nagyobb szükségem volt mint gondoltam. Egy tanoncra, aki segít még több tökéletes vadászt keresni, vagy épp kreálni, hogy véget vessünk az undorító vámpírfajzatok uralmának. - Nem vagy köteles, de hallgatni sem vagy köteles engem, valamiért mégis megteszed. Miért? - habozott, húzta az időt, már csak az érdekelt, hogy a stratégiája miatt, vagy csak ennyire tehetetlen volt. Ha az utóbbi, akkor tényleg hatalmas csalódás a csaj, nem is kicsit. 
◆ 
️