Skyler & Astrid

the first stage of your last dance

Megjátszott érdeklődéssel, értőn bólogattam Skyler szavaira és hagytam, hogy úgy érezze, ő maga jött rá minderre. Épp csak finoman terelgettem az általam óhajtott végjáték felé, ám ügyeltem rá, hogy ne legyek túl átlátszó, sem pedig erőszakos. Szerettem volna, ha a végén nem tudja eldönteni, kinek az ötlete is volt ez az egész: tényleg az enyém, vagy pont, hogy az ő fejéből pattant ki? A manipuláció mesterének éreztem magam néha, és ez nem csak örömmel, hanem elégedettséggel is eltöltött.
- Akkor biztosan segíteni fognak. De ha mégsem, hívj és kitalálunk valamit. Nem hagyjuk őt elveszni, rendben? - rámosolyogtam, azt akartam, hogy még utoljára tökéletes legyen a színjátékom. Alig vártam, hogy lássam az arcát, amikor rájön a trükkre, amikor már túl késő lesz és az Ötökkel együtt az ereje forrását is elveszíti... Az ölelésére ellenben nem készültem fel, annyira váratlanul ért, hogy el is felejtettem reagálni rá. Volt abban valami jóleső, hogy a megmentőjének, a hősének tartott, nem pedig egy szörnyetegnek. Ahogy ölelt, szinte olyan volt, mint nagyon régen, annyira régen, hogy már nem is kéne rá emlékeznem... Mielőtt túlságosan elérzékenyültem volna, átöleltem és megsimogattam a hátát.
- Majd akkor köszönd, ha sikerült. Addig ez csak egy ötlet, semmi több. - szabadkoztam, enyhén megkönnyebbülve, ahogy elhúzódott tőlem. Nem tetszett, hogy egy egyszerű gesztus tőle ennyire felkavart. Igyekeztem visszaerőltetni a mosolyt az arcomra és a továbbiakra koncentrálni.
- Csak vigyázz magadra, kérlek! Tudom, hogy elszánt vagy, de fő az óvatosság. - A jelenléte ugyan még szülhetett némi problémát a későbbiekben, ekkora részletekkel azonban nem akartam most foglalkozni. Majd ha ott leszünk... Túlságosan magamra vontam volna a gyanút, ha elkezdek tiltakozni az ellen, hogy velük tartson.
- Igen, menj csak. Nekem is sietnem kell, minél előbb munkához kell látnom. - Ez kivételesen még igaz is volt, a feladatom jellege azonban merőben más volt, mint amit Skyler képzelhetett. Rámosolyogtam még egyszer, majd az ajtó felé bökve jeleztem, menjen ő előre, nekem még össze kell pakolnom. Ahogy elindult, elfogott az érzés, hogy most látom őt utoljára - így, ebben az értelemben, és ettől különös érzések kavarogtak bennem.
- Skyler! - szóltam utána hirtelen, de ha megállt, akkor sem tudtam, mit akartam mondani. Egy darabig csak fürkésztem őt, keresve a szavakat, végül halvány mosollyal megvontam a vállam. - Sok szerencsét! - Megvártam, hogy elmenjen, és ha egyedül maradtam, hevesen kalapáló szívvel lerogytam az ágy szélére. Sikerült. A terv beindult. Innentől minden egyes lépés élesben megy, és minden egyes döntés számít...

we used to ••• köszönöm szépen ezt a csodás kört! ••• kredit

Egyszerűen nem tudtam elhinni és mégis elhittem. Furcsa kettősség kavargott bennem, megannyi érzelem, mégis egyetlen egy elnyomott minden mást: a boldogság. Elhittem, hogy Zack él. És mihamarabb tudatni akartam a társaimmal is a hírt. Hiszen tudniuk kellett. Bár Astrid picit rombolta az örömömet azzal, hogy nem tudta, vissza tudjuk-e őt hozni. Némileg kétségbeesve néztem rá és így hallgattam végig.
- Új test? Igen, ez… ez logikusnak tűnik – Bólogattam, magam elé pillantva. Ahogy kimondta, hogy szükségem lesz mágiára, segítségre, nekem is a vadászok jutottak az eszembe.
- Igen, úgy van, ahogyan mondod. Legalábbis elméletben így van… nem hat rájuk semmi mágia, védettek. Azaz én is az vagyok – Tettem hozzá gondolkozva. Furcsa volt mondjuk, hogy ilyen erővel lettek felruházva és ezt még meg is osztották velünk, beavatottakkal, de őszintén szólva jó ötlet volt. Így nagyobb erővel küzdhettek, avagy küzdhettünk a természetfelettiek ellen. De most sokkal nagyobb volt a tét: maga Zack Reed. – Biztos vagyok benne, hogy segítenek. A társuk volt és tudom, hogy nem csak engem, de példának okáért Larissát is nagyon megviselte a halálhíre… - Nagyot nyeltem. Nyilván a többieket is megviselte, de azt hiszem, a nők előbb mutatják ki az érzéseiket, mint a férfiak, nem igaz?
- Köszönöm, Astrid! – Ránéztem mosolyogva és hirtelen még meg is öleltem. – El sem hiszed, mennyire… mennyire örülök most! Visszahozzuk Zacket és ez a Te érdemed lesz! Köszönöm! A többiek is örülni fognak, ebben biztos vagyok – Motyogtam, miközben egy fokkal szorosabban öleltem, majd lassan elszakadtam tőle. – Megmondom neki, mit üzentél. És én is velük megyek – Már ha engedni fogják. Ebben nem voltam egészen biztos. Felálltam mellőle. – Most talán jobb is, ha indulok. Nincs vesztegetnivaló időnk… Zack eleget szenvedett már – Ebbe belehasadt a szívem is. Hiányzott a vadász az egész közösségből. Vártam, hogy visszatérjen hozzánk.

Skyler & Astrid

the first stage of your last dance

A válasza hallatán úgy éreztem, az elmúlt hónapok munkája végre révbe ért. A teljes és elvakult bizalmát élvezhettem. Ez nem csak azt jelentette, hogy konkrétan bármit hatalmamban állt megtenni vele, hanem hogy tényleg sikeres volt az emlékeinek a módosítása és a jelenlegi álcám is. Még csak nem is sejtette, milyen végzetesen mély szakadék felé vezettem. Kiszélesedő mosollyal könyveltem el a szavait, de mással nem reagáltam rá. Mielőbb túl akartam esni rajta. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy tökéletesen le tudjam vezetni előtte az illúziót. Hamis emlékeket kreálni és végig hű maradni hozzájuk sokkal bonyolultabb, mint azt első látásra gondolná az ember - szerencsére volt bennük már némi tapasztalatom.
Ahogy megszorította a kezem, megtörtem az illúziót és hagytam, hogy felocsúdjon. Elhúztam a kezem és érdeklődve figyeltem a reakcióját. Könnyek? Ennyire kötődött egy vadászhoz? Undorítónak találtam, habár valahol megértettem őt, hiszen tőlük kapta a mágiáját. Miattuk érezhette magát erősebbnek. Engem azonban ennyivel nem lehetne megvenni...
- Nem, nem halt meg. Én sem értem, hogyan lehetséges. - A fejemet csóváltam értetlenül, csodálkozva. Őszintén szólva tényleg nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges lenne. Hacsak nem vált testet valaki, úgy a lelke elvész, nos, örökre. A holtakat persze vissza lehetett hozni, de az a mágiának egy olyan sötét ága, mellyel még én sem szívesen próbálkoztam.
- Őszinte leszek hozzád: nem tudom. Ha szeretnéd, megpróbálhatok keresni egy módot rá, hogy visszatérhessen... Úgy tudom, a testét nem találták meg, de egy újat előkészíthetek neki. - felkeltem mellőle az ágyról és járkálni kezdtem, mintha gondolkodnék. - Viszont, ha a testtel foglalkozom, nem tudok veled menni. Szükséged lesz mágiára, valami erősre. - Merengve összefontam a karomat a mellkasom előtt, majd a sétát megszakítva Skylerhez fordultam, mintha akkor és ott jöttem volna rá a megoldásra.
- Az Ötök mágiája talán elég erős lehet! Elvégre rájuk semmiféle más varázslat nem hat, nem igaz? Ha mind az öten együtt vannak, talán megmenthetik Zack lelkét. - Az én tervemet egészen biztosan. Nem akartam túl feltűnően sugallni, hogy mind az öt vadászt oda kell csalnia, de reméltem, magától is érzi, hogy ez egy szükséges lépés a cél eléréséhez. Csak hát ugye mindkettőnknek más céljai voltak... - Küldd a bányákhoz mind az Ötöt. De azért figyelmeztesd őket, hogy veszélyes is lehet... Amit láttál, lehet, hogy csak valami hamis remény. - Sajnálkozón ingattam a fejem, mintha ez a tudat mélységesen aggasztana és elszomorítana. Elég könnyű volt eljátszanom, hogy féltem mind a vadászokat, mind Skylert.

we used to ••• hihi ••• kredit

Amikor azt mondta, hogy jó hír, kicsit megkönnyebbültem, de a továbbiakra újra görcsbe rándult a gyomrom. Most akkor jó vagy sem? Leültem mellé feszülten és a kérdésre eközben megráztam a fejemet.
- Nem. Talán csak hallottam róla régen, de… azt sem tudom, hol van – A térképre pillantottam és a helyre, ahol az elhagyatott bánya volt. Aztán visszanéztem a lányra, várva, mire akar kilyukadni, miért fontos nekünk most ez a hely.
- Hm? Mit hallottál? – A diktafonért nyúltam, de aztán a szavakra meg is álltam a mozdulatban. – Megbízom benned, Astrid… komolyan – A szemeit fürkésztem, majd a kezére néztem. Kissé aggódtam, vajon mit fogok hallani, vagy mégis mit fogok tapasztalni. Megfogtam lassan a kezét. Bíztam benne, tényleg, mégis… féltem.
- Rendben van – Ránéztem még egyszer, majd lehunytam a szemeimet. Annak, hogy beavatott vadász lettem, tényleg volt előnye… a mágia. De én nem tudtam úgy használni, mint mások. Astrid is sokkal erősebb volt nálam ebben a tekintetben és irigyeltem érte.
A gondolataim ott maradtak abba, mikor a bányáknál találtam magam. Körülnéztem, némileg aggódva. Az ismerős hangra összerezzentem. Zack? Nem hittem a fülemnek, annyira… hihetetlen volt. Tényleg ő lenne az? Él? Ahogy hirtelen megjelent előttem a férfi, akit halottnak hittem, szóra nyitottam a számat, de hamar eltűnt előlem.
- Zack… - Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, ekkor szorítottam meg Astrid kezét, jelezve neki ezzel. Aztán elengedtem őt és a könnyeimet kezdtem letörölni.
- Ott van… mármint… nem halt meg. Nem teljesen… ugye? Ez… ez hihetetlen és… azonnal tudniuk kell a többieknek… - Fürkésztem őt, már-már izgatottan, de még mindig az érzelmi lavinában, ami elöntött a tudattól, hogy a vadász él. Fontos volt mindig is számomra az a férfi, talán többet is jelentett egykor. El sem hittem, hogy van remény… remény arra, hogy újra köztünk lehessen. Talán.
- Várj… vissza tudjuk őt hozni? Tudunk segíteni rajta? – Kétségbeesve néztem a lányra. Zack teste már halott volt jó ideje, ha a lelke nem is… nem volt hová visszatérnie.

Skyler & Astrid

the first stage of your last dance

Az ujjaimat tördelve csuktam be Skyler után az ajtót és szembefordultam vele, ahogy beljebb lépett. Aggódva, gondterhelten, de kissé izgatottan figyeltem, igyekeztem előadni a szokásos szerepemet. Mennyire untam már megjátszani ezt az egészet! Hányszor jutottam el odáig, hogy felfedem a lapjaimat! Úgy terveztem, ez az utolsó találkánk így. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy át kell vernem. Ha a tervem sikerül, legyőzzük az Ötöket és felfedhetem magam a húgom előtt. Addig viszont...
- Jó hír, azt hiszem. Attól függ. - A homlokomat ráncolva kerültem meg Skylert és leültem az ágy szélére. Neki is intettem, jelezve, tegyen így. Ha kellett, félrepakoltam ezt-azt, helyet csinálva neki.  - Hallottál már Auraria elhagyatott bányáiról? - széthajtogattam az ölemben a térképet és megmutattam neki, hol keresse rajta. Denverhez közel volt, bár nem lepett volna meg, ha még nem járt volna arra.
- Észrevettem, hogy különös mágia fakad onnét, és amikor elmentem kinyomozni, mi lehet a forrása, ezt hallottam. - kézbe vettem a diktafont és készültem megnyomni a lejátszás gombot, de aztán inkább meggondoltam magam, megráztam a fejem. - Nem, tudod mit? Inkább nézz bele az emlékeimbe. Megosztom veled, mit éltem át, hogy elhidd, tényleg igazat mondok. - A kezem nyújtottam a lánynak biztató, barátságos mosollyal. Az illúzióm, amit emlékként szerettem volna megosztani vele, már rég készen állt, csak arra volt szükségem, hogy belesétáljon.
- Hunyd le a szemed! Fel fogom tárni előtted az elmém. Ha úgy érzed, nem bírod, vagy kiszállnál, csak szorítsd meg a kezem. Oké? - Türelmesen vártam, mit reagál, és ha belement és azt tette, amit kértem, akkor lassan én is lehunytam a szemem. Elkezdtem halk, latin szavakat mormolni, és a varázslat, az illúzió kezdetét vette. Skyler a bányáknál találhatta magát, lent, a hasadék mélyén, ahol ismerős hang szólongatta, segítséget kért. Zack volt az. A lelke megrekedt az élő és a Szellemvilág határán, testetlenül bolyongott, csapdába esve a bánya alatt futó ley-vonalak varázserejének. Hallhatóan szenvedett, de felismerte Skylert és halvány, áttetsző alakot formálva megjelent előtte a régi Zackként néhány pillanatra. Aztán az alak szertefoszlott és csak a segítségért fohászkodó hangja maradt utána.

we used to ••• kezdődjön hát ••• kredit

Astrid hívása után magamra kaptam a kezem ügyébe akadó, legelső ruhadarabokat, magamhoz vettem a kulcsaimat és már rohantam is. Fogalmam sem volt róla, pontosan miket talált, mire jutott, de éreztem, hogy fontos. Máskülönben nem hívott volna fel így, s rendelt volna oda azonnal magához. Féltem és egyben reménykedtem is. Féltem, hogy olyan információval szolgál, amivel összezúzza a jelenlegi életemet, és reménykedtem, hogy olyan hírrel szolgál, ami megnyugvást ad. Mondjuk azt mondja, hogy egyik vezetőnek sem volt köze Zack halálához.
Ugyanakkor… azt hiszem, a legnagyobb félelmem Blair miatt volt. Nem akartam, hogy bármi kiderüljön róla. Túlságosan fontossá vált a számomra, rövid idő alatt, elég volt az a múltkori edzés hozzá. Gyengén megráztam a fejemet, majd előszedtem vissza a telefonomat. Beírtam a GPS-be a motel nevét, mert… nos, fogalmam sem volt, hol van. Viszont ahogy megtaláltam, már szedtem is a lábaimat. Beletelt azért némi időbe, mire bejutottam az épületbe és megtaláltam a szobát. A 107-est. Nagyot nyeltem, mielőtt kopogásra emeltem volna a kezem, de az ajtó azelőtt kinyílt, hogy bármit is tettem volna.
- Mi? Dehogyis! – Nem tudtam. Nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy hátranézzek és azt vizslassam, követ-e bárki is… beléptem a szobába, majd feszengve néztem körbe. A besötétítés kissé baljós volt, mármint, közel sem bizalomgerjesztő. Még beljebb léptem, majd az ágyon kiszúrt holmikra. Összeráncolt szemöldökkel léptem oda, majd egy sóhajjal Astridra néztem.
- Mit… találtál? – Újra a holmikra emeltem a tekintetemet, majd még közelebb léptem, végül leültem az ágy szélére. Hol a térképet, a diktafont, hol a lányt figyeltem. – Jó hír, ugye? Vagy…? – Bizonytalan voltam. Nem tudtam, akarok-e bármit is hallani. Nem tudtam, felkészültem-e erre egyáltalán. Hiszen fogalmam sem volt róla, mit fogok hallani. Talán jobb lett volna akkor és ott felállnom, hogy eltűnjek. Akkor talán minden bajt megelőztem volna, ami ezután következett…
Talán.

Skyler & Astrid

the first stage of your last dance

- Siess, kérlek. - Azzal kinyomtam a mobilt és elmosolyodva figyeltem az elsötétülő képernyőt. A tervem végre beindult, és eddig tökéletesen alakult. Még egy utolsó, hatásos színjátékot kellett előadnom Skyler előtt, aztán talán a következő lépésemmel oda is csaphattam egyet az Ötöknek. Ehhez azonban az kellett, hogy minél meggyőzőbben át tudjam ejteni a húgomat, tőrbe csalni őt úgy, hogy fel tudja állítani a tudtán kívül a többi vadásznak is a csapdát. Nekem nem hittek volna, benne viszont semmi okuk nem volt kételkedni.
Félrehúztam a függönyt és kilestem a motelszoba ablakán. Könnyen megközelíthető, de eléggé kívül eső helyet választottam, ahol nyugodtan megbeszélhettük az általam "felfedezett" részleteket. Egyelőre még jelét sem láttam a lánynak, de csak az imént hívtam fel, tudtam, hogy időbe telik, mire ideér. Hátranéztem a vállam felett az ágyon szétszórt "bizonyítékokra". Volt elég időm előkészülni, mindent alaposan megtervezni, begyűjteni, és természetesen meghamisítani.
Letettem a mobilomat az éjjeliszekrényre és az ujjaimat tördelve, újra és újra átvettem magamban a tervet. Eljátszottam, mit fogok mondani, mikkel fogom alátámasztani az érveimet és hogyan sürgetem majd mielőbbi cselekvésre, hogy ideje se maradjon elbizonytalanodni bennem. Újra és újra ott lyukadtam ki, hogy a tervem tökéletes. A démonokkal az alku megköttetett, a terep készen állt, már csak az Ötök hiányoztak.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire meghallottam Skyler közeledtét. Egyből felpattantam az ágyról, ahova idő közben letelepedtem, és az ajtóhoz sietve feltéptem azt, hogy a lány elé mehessek. Gondterhelten, aggódva körbenéztem a 107-es szoba előtt.
- Nem követtek, ugye? - Gyanakvó pillantást vetettem rá, mielőtt félrehúzódtam volna az ajtóból, hogy beengedjem őt. Besötétítettem a függönyökkel, így a szobában erős félhomály uralkodott, melyen az asztali lámpa fénye próbált némileg enyhíteni. Az ágyon különböző tárgyak hevertek, többek között egy filccel összefirkált térkép és egy diktafon-szerű valami.

we used to ••• kezdődjön hát ••• kredit

Too late to turn back...

Az esti óra sötétségét csupán csak a lámpafénye tompítja. Olykor-olykor élesen villódzik, szinte már vibrál, míg máskor meg csak pislákol, kihagyva egy-egy nagyobb szünetet. Bár számomra nem a fényjátéka okozza a közzavart, valamiért ebben kevésbé látom az akadályt, mintsem abban, hogy a velem szemben lévő, sőt megkötözött vámpír képtelen beszélni. Egy árva szót sem ejt, csak alkalomadtán sziszeg és fennhangon káromkodik egy sort.. Míg a drága 'anyukám' emlegetése és a szidásom változatosságának egyvelege között, azt hiszem, miként keríthetne sort arra is, miszerint eláruljon egy-két részletet. Hisz' még, ha nem is gyorsan, de azért apránként nem ártana.. Ehelyett meg csak... ez a nyamvadék kis dög túlhúzza az éjszakai műszakomat, nem beszélve arról, hogy mások ilyenkor már rég alszanak. Ez meg csak ellenáll itt nekem; egy rohadt szót sem ejtve ki az ajkain. Mégis mit hisz? Azt, hogy egyszer feladom, vagy azt várja.. tovább maradhat életben? Oh, ugyan már! Ő is tudja a tényt, meg én is, miként előbb-utóbb meghal. Tehát... igen, feleslegesen pazarolja az értékes időmet és egyaránt a magáét is. Szépen elfecseghette volna az infót, ami azt illeti, már vagy százszor, de nem... ő úgy érzi jól magát, hogy kussol. Ami roppantul idegőrlő, főként, akkor.... ha haladnál. De ez őt nem zavarja; beleröhög a képembe, dorgálóan szidja a huszonhetedik nénikémet és élvezi a kis előadásának a rivaldafényét. Mintha nem az lenne a vége, ami, mintha... lehetne számára remény. Milyen kis hiú ábránd... milyen naiv egy vámpír.. milyen megölni való áldozat. Esküszöm... Próbálom elnyomni az ösztönszerűen növekvő haragot, legyűrni lassacskán magamban és egészen mélyre taszítani. De valahogy a kelleténél egyre erőteljesebben vág oda, sőt intenzívebben befolyásol, mintsem máskor. Nem vagyok hirtelen haragú, illetve.. nagyon nehezen lehet engem felhúzni. De most ennek a...
- Figyelj... - Próbálok vele kedves lenni, vagy legalábbis valami nyugodtabb hangnemet megütni. - ...utoljára mondom el neked, miszerint sokkal jobban jársz, ha beszélsz. S nem viccelek, amikor ezt mondom. Mint láthatod.... nekem nem nevetséges a szituáció és neked sem kellene, hogy az legyen. Esetleg, ha tovább folytatod... levághatom egyesével az ujjaidat, netán ki is vájhatnám a kis szemecskéidet -, sőt csak egyetlen szavadba kerül. - Beszélek hozzá ridegen, s kellő mértékben gúnyosan. Lehet nem hiszi el a szavakat, viszont én nem szórakozok.. Ha kell cselekszem, de abban nem lesz köszönet, így erősen ajánlom neki, miként kezdjen el dalolni.
- Dögölj meg... - Köpi a szavakat. - ...te és a fajtád. - Sziszegi ingerülten. - Az összes vadász... nem vagytok jobbak, csak kis szánalmas férgek... - S bár folytatná a monológot, én pofán vágom teljes erőből. Erősebb vagyok, mint egy sima ember, és gyors, mint ő.
- Pofa be! - Döfök a gyomrába egy jókora karót, miként érezze a vadászi szeretet előnyeinek egyik kifejezett értékét. Remélem még értékeli is, hisz' nem mindenkit kínzok így és ilyen sokáig... Némileg felszisszen és már megint az anyucit szidja. Milyen választékos szóhasználattal rendelkezik és még ez.... ez a nyamvadt vámpír él évtizedek, évszázadok, vagy... jó hosszú idő óta. - Ha hiányzik az anyukád, akkor mondd el neki. Üzend meg a túlvilágon, mennyei szeretettel. - Ejtem ki halkan a szavakat, de mégis nyomatékosan, aztán... az egész hangulat hirtelen megfagy. Megjelenik egy harmadik fél is a játékban, s már épp', de csak pont, hogy neki esnék, amikor is észreveszem, hogy Thersez az. Remek, mindjárt a szövetségesemet is lekaszabolom egy idióta túlkapás miatt, pedig csak...
- Ha-ha-ha, de vicces. - Nyugtázom egy grimasszal a jelenlétét, ami egyáltalán nem személyes. - Csupán csak információra volna szükségem. - Térek egyből a lényegre, ahogy hátrébb lépek ettől a szerencsétlentől. - Egy elég értékesre, amelyet bezzeg nem hajlandó elárulni. - Mérem végig az újdonsült démont; az öltözékét, a vonásait.. Elég emberi, sőt, ha nem vadász lennék és egyben ötök tag, akkor el is hinném, hogy ő egy szimpla halandó, de így... igen, tudom az igazat. - Szóval a sok harapás... mondjuk úgy, hogy most nincs a számláján. - Mutatok a félig sem megkínzott egyedre. - De nyugi, Thers', minden figyelmem hamar a tiéd lehet... - Mosolyodom el sejtelmesen. - ...ha beveted a kis trükködet és előhorgászol egy kellemes kis apróságot az elméjéből. - Tekintettem némileg kérdővé válik, hiszen nem utasíthatom rá, pusztán csak remélhetem, miként segít. - Hidd el, neked is megérné. S tudod miért? Mert ez... - Rúgok bele a vámpírba. - ...valamit titkol Kai-ról. - Komolyra váltok. - Valamit, ami előrébb lendíthetné az ügyet. - Hajolok le az áldozathoz, szigorú pillantással. Még van ideje meggondolnia magát és csevegni, de ha nem.... hát, én a helyében, nem akarnék egy démont. De persze, ezt csak ő tudja értékelni..

words: 748 ❖ Payback ❖ note: Elnézést kérek a csúszás miatt - ❖ kredit