Az utóbbi évek remek leckéül szolgáltak arra, hogy megértsem, csakis magamra számíthatok és csakis magamban kell hinnem. Borzasztó nehéz volt újra felépítenem az életemet ezekre alapozva, és most jött Darren és megpróbálta lebontani ezt az egészet. Úgy éreztem, újra ott vagyok azon a napon, a szüleim megölése és Skyler megsebesítése, az ő feltételezett halála után. Megint ugyanazt éreztem, ürességet, kétségbeesést, tehetetlenséget és fájdalmat, olyan mérhetetlen fájdalmat, amit az elmúlt időszakban sikerült haraggá és erővé formálnom, most azonban... Most nem voltam dühös, csak fájt. Annyira fájt, hogy azt hittem, ott helyben belehalok. Nem volt már mibe kapaszkodnom. Hogy mondhatta, hogy szeret? Hogy nem gyűlöl? A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy csakis magamban, magamnak hihetek, erre most tükröt tartott elém, ami szerint én gondoltam rosszul. Azt várta, hogy neki higgyek magammal szemben, és ehhez hátat kellett volna fordítanom mindennek, amit az elmúlt években felépítettem. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy neki hittem. A lelkem mélyén egy hideg, sötét veremben még ott raboskodott a régi Astrid, aki még mindig Darren szeretetére vágyott és aki még mindig szerette őt, és az a lány tudta, hogy igaza van. Hinni akart felé, kinyúlni érte és letörölni minden fájdalmat az arcáról. Hogy lehetett ez a lány még életben bennem? Halottnak kellett volna lennie. Meg kellett volna ölnöm aznap, amikor a szüleimet is... Teljesen összezavarodtam, a könnyeim pedig egyre csak folytak, ahogy Darrent figyeltem. A szavai megfosztottak az utolsó csepp erőmtől is. - Hogy mondhatod ezt? Nézz magadra. Hogy vagy képes nem szörnyetegként kezelni ezek után? - Annak idején, bár akaratomon kívül, de bántottam őt, most pedig szánt szándékkal okoztam neki ismét fájdalmat, és még mindig hitt bennem? Ezt képtelen voltam megemészteni, ahogyan arra is képtelen voltam, hogy a szemébe mondjam, mit éreztem iránta. - Utoljára kérlek: ne kövess! - Nem akartam tovább ártani neki. El kellett mennem, mielőtt teljesen összeomlok előtte. Néhány lépést hátráltam őt figyelve, majd sarkon fordulva futásnak eredtem. Talán szégyellnem kellett volna, hogy elmenekülök, de túlságosan összezavart a viselkedése ahhoz, hogy most rögtön döntést hozzak. Át kellett gondolnom, mi is történhetett pontosan azon a bizonyos napon, ehhez pedig információkra volt szükségem. Meg kellett ölnöm azt a lányt magamban, aki még mindig hitt Darrenben; ha pedig mégis neki volt igaza, úgy fel kellett szabadítanom.
Én érted kutattam át az egész univerzumot, hogy megtaláljam önmagam a szemeidben
Egy idióta voltam, hogy azt hittem, ha megtalálom, mindent rendbe tudok hozni. De azt hiszem, tévedtem… legalábbis addig a pontig ezt hittem, mígnem odalépett hozzám. Kezeivel az arcomat érintette, én pedig teljesen ellágyultam. A kezére simítottam. - Tss, ne sírj… - Suttogtam, miközben figyeltem a legördülő könnycseppet az arcán. A visszakérdezésre tétován bólintottam, de a hisztérikus nevetésére kicsit értetlenné is váltam. Aztán a nyakamra csúsztatta a kezét, de ekkor még nem gyanakodtam… - Nem, mi- - A kérdést azonban nem tudtam befejezni, mert hirtelen szorítást éreztem a nyakamnál. Pánikolni kezdtem, mégsem nyúltam a kezéért. Igyekeztem levegőhöz jutni és a szavaira koncentrálni. - Sosem … sosem tartottalak…annak… - Egyre lejjebb nyomott, egyre erősebben szorított és egyre inkább fogyott a levegőm. Kétségbeestem, aztán a csuklójáért nyúltam, ráfogtam, de csak gyengén. Fuldokoltam. Letérdeltem előtte, a szemeimet összeszorítva. – Engedj... ez nem… nem te vagy… - Hinni akartam Astridban. Magam sem tudtam, miért, hisz a mellékelt ábra alapján tényleg lazán végzett volna velem. A szavai pedig rosszul estek. Elengedett, nagyjából az utolsó pillanatban, aztán lökött is rajtam egyet… az oldalamra fordultam köhögve, majd felültem. Az egyik kezemmel magam mellett támaszkodtam, a másikkal a nyakamhoz nyúltam. Aztán remegni kezdtem és könnyek szöktek a szemembe. Így néztem fel rá. Sosem ártottam neki. Sosem tettem semmi rosszat és nem értettem, ő miért teszi ezt. - Ez nem te vagy… nem vagy szörnyeteg, én… én szerettelek, Astrid… - Nem tudtam, mennyit hall belőle. A hangom erőtlen és már-már halk volt. Nem vettem le róla a tekintetemet. – Miért csinálod ezt? Gyűlölsz, Astrid? – Ezt már kicsit hangosabban kérdeztem meg, de mégis rekedtes volt a hangom az előbb történtektől. Tudnom kellett, mégis hogyan áll hozzám. Ha gyűlöl… akkor talán tényleg feleslegesen áldoztam rá az eddigi éveket. De nem adhattam fel, amíg meg nem próbáltam… és megtaláltam… és még mindig ugyanazt éreztem iránta, mint akkor. Szerettem. Nehéz volt elviselnem a viselkedését, de ha tényleg semmi esélyem nála, akkor talán öngyilkosság lenne tovább kergetnem őt… nem?
A szavai a szívembe markoltak. Én is azt hittem, sosem látom többé, és most itt ez a nem várt, kéretlen lehetőség... Ha elengedem, ha elenged, talán tényleg nem találkozunk többé. Legközelebb óvatosabb leszek. Akartam, hogy elengedjen? Tényleg el akartam szabadulni, vagy egy kis részem azért fohászkodott, ő legyen az erősebb, győzzön le és ne hagyja, hogy újra elszakítson minket egymástól a végzet? Tétovázásom észrevehette, mert egy kicsit ellazultam és a parancsolgatás helyett is enyhe kérlelésbe kezdtem. Nem akartam bántani, de minden egyes makacskodással töltött perccel ezt kockáztatta. Sosem tudnék megbocsátani magamnak, ha megint bántanám. Megrezzentem, ahogy megérintett, teljesen lefagytam. El akartam húzódni, de nem tudtam mozdulni, csak nagy, kerek szemekkel bámultam rá. Képtelen voltam elhinni a szavait. Ez valami vicc? Keresett engem? Egész végig? Mégis miért tett volna ilyet? Próbáltam a gesztusai mögé látni, próbáltam felfejteni a valódi szándékait, hogy milyen trükk állhat az egész mögött. Talán lebuktam Skyler előtt és ő bízta meg? Vagy Darren is mindvégig benne volt? Teljesen összezavart. Minden porcikám azt súgta, hogy szakadjak el tőle, lökjem el és meneküljek, mégsem tudtam megmozdulni. Eltemetett, fiatalkori érzéseim elborítottak. Könnyek égették a szemem. Idejét sem tudom, mikor sírtam utoljára. Ahogy elengedett, lassan közelebb léptem hozzá és két tenyerem közé fogtam az arcát. Ijedten visszaszívtam a levegőt, ahogy a kezem a bőréhez élt. Tényleg ő volt az. Életben volt. Nem öltem meg. Életben volt és keresett. A könnyektől elmosódott a látásom, egy kósza csepp legördült az arcomon. - Darren... - Ez az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen - és pont ezért tudtam, hogy hazugság minden egyes szó. Azt hitték, ilyen könnyen átverhetnek? Azt hitték, büntetlenül belém rúghatnak még egyet? A szívem meghasadt a fájdalomtól. Mindennél jobban szerettem volna hinni neki... De az az Astrid már régen meghalt. - Hogy boldog vagyok-e? - Röviden, kissé hisztérikusan felnevettem és megráztam a fejem. Az ujjaim lassan lejjebb siklottak az arcáról a nyakára. - Igen, Darren. Boldog vagyok. És tudod, miért? - elkezdtem szorítani a torkát. Bevetettem a varázserőmet is, hogy erősebb lehessek. - Mert többet már nem dőlök be nektek. Többet nem hagyom, hogy bántsatok. Mindig is szörnyetegnek tartottatok. - Egyre lejjebb nyomtam őt, azt akartam, hogy térdre boruljon előttem, miközben még mindig két kézzel szorítottam a torkát. A könnyek sorra folytak az arcomon. - Hát tessék... Megmutatom, milyen egy igazi szörnyeteg. - sziszegtem a fogaim közt. Ha sikerült elérnem, hogy térdeljen, akkor nem nyomtam tovább, de a torkát sem engedtem el. Nem érdekelt, ha nem kapott levegőt, de arra ügyeltem, hogy ne szorítsam annál erősebben. - És ha az utamba állsz... Megöllek. - Egy hirtelen mozdulattal elengedtem a nyakát és az erőmmel löktem rajta. Kisebb légáramlat csapódott neki, és ha nem tudta kivédeni, elsodorta tőlem. Reméltem, elég komolyan veszi a fenyegetésemet ahhoz, hogy ne próbáljon többet kapcsolatba lépni velem. El kellett üldöznöm Denverből. Nem maradhatott itt, az Ötökkel folytatott csata kellős közepén, és nem üldözhetett egy ábrándot, amely már nem volt többé. Nem az voltam, akit keresett, és muszáj volt ellöknöm magamtól, mielőtt ismét ártanék neki. Még ha ebbe bele is tört az, amiről azt hittem, már rég elveszett.
Én érted kutattam át az egész univerzumot, hogy megtaláljam önmagam a szemeidben
A tűzre ugrottam egyet, el is engedtem a lány csuklóját, de aztán újból nyúltam felé és elkaptam, gyengéden, mégis, ha újból el akarta volna húzni, szorosabban fogtam. - Kérlek… - Nem tudott átverni. Tudtam, hogy ő Astrid és nem érdekelt rajta kívül ezúttal senki. Még az sem, hogy néhányan felsikoltottak körülöttünk; csak a lányt figyeltem. - Nem, nem igaz! Kérlek… ne csináld ezt… - Nem tudtam, mivel kellene érvelnem, hiszen úgy éreztem, el akar lökni magától és ez ellen mégis mit tehettem volna? De aztán kimondta a nevemet, ezzel pedig tönkretette a saját kis meséjét. - Nem eresztelek el, mert akkor soha többé nem látlak… - Suttogtam. Egy részem elégedett lett, mikor feladta az ellenkezést és nem akart többé szabadulni. Jobban mondva szökni. - Pontosan az vagy, akit keresek… akit mindvégig kerestem. – Szabad kezemmel az arcához nyúltam lassan, gyengéden simítva rajta végig. – Fogalmad sincs róla, milyen régóta kereslek… hány éve, atyaég! És már majdnem lemondtam rólad… - Sóhajtottam, majd megköszörültem a torkomat. Nem szabad átengednem magam az érzelmeknek, hiszen ő… nyilván sosem érzett irántam semmit. Jobban mondva sosem derült ez ki, de… de ennek már úgyis mindegy. - Csak azt akartam tudni, hogy jól vagy-e, mert én… mármint… sok dolog van, amit régen nem mondtam el, vagy nem tettem meg, de már nem is tehetem, szóval… csak… nyugtass meg, hogy boldog vagy, jó? – Az állára simítottam, majd lassan visszahúztam a kezemet. A másikkal viszont még mindig fogtam, de sokkal gyengédebben, mint eddig. – Még mindig gyönyörű vagy… - Bukott ki a számon, s ekkor engedtem el a kezét is, mikor is tudatosult bennem, mekkora idióta vagyok.
Hogy lehetett életben? Láttam, hogy a támadásom eltalálja és nem mozdult. Biztos voltam benne, hogy... Megráztam a fejem, igyekeztem rendezni a gondolataimat. Nem eshettem szét. Ha valóban él - márpedig nagyon is élőnek tűnik -, az még nem változtat semmin, hiszen nem miatta, nem ellene szól ez az egész bosszúhadjárat. Nincs semmi köze hozzá, hozzám, ezzel hitegetem magam, de az érzelmek egyre inkább lemosnak a lábamról. Sírni tudnék a megkönnyebbüléstől, amiért mégsem ártottam neki akkorát, mint hittem. Reszketni tudnék a félelemtől, vajon gyűlöl-e a történtek miatt, megvet-e, utál-e érte. Felemészt a féltékenység, ha arra gondolok, Skyler mindvégig tudott erről, tudott róla, és valószínűleg ők ketten... És nem bírok a haragommal sem, a dühömmel saját magam iránt, amiért egyetlen fiú ennyire összezavar. Így hát menekülni próbálok, de a csuklómnál fogva visszaránt. Meglepetten tántorodom meg, régen ugyanis nem volt ennyire határozott. - Eressz el! - A tenyeremben lángok gyulladtak ki, mire a körülöttünk állók közül néhányan felsikkantottak és a tömeg rögtön oszolni kezdett. Csak ekkor kaptam észbe, hol is vagyunk, és egyből eloltottam a varázslatot, szégyenkezve lesütöttem a pillantásomat. Ezért adta nekem vissza a sors? Hogy újra bebizonyíthassam előtte, mekkora szörnyeteg vagyok? - Meghalt, oké? Mindketten meghaltak. - Miért nem maradhatott ennyiben? Miért kellett megkeresnie? Hogyan fogom őt megóvni magamtól? Most az egyszer nem magamért, hanem mások miatt próbáltam kordában tartani a dühömet. Nem akartam, hogy a varázslatom megint kirobbanjon és megsebezze őt, de nem sokat segített a dolgon, hogy nem volt hajlandó elengedni. A bennem feszülő haragból merítve erőt próbáltam kitépni a kezem a fogságából. - Komolyan mondom, eressz el, Darren... - megszeppentem, ahogy kicsúszott a számon a neve. Olyan természetesen, észrevétlenül kúszott a nyelvemre, hogy mire ráeszméltem a hibámra, már késő volt, és ez végre rábírt, hogy felhagyjak a szabadulással. A karom elernyedt, izmaim ellazultak, csüggedten hajtottam le a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni, azok után nem, ami történt. - Hidd el, hogy nem az vagyok, akit keresel, és ez jobb, ha így marad. Engedj el, kérlek. - Ezúttal nem a kezemre értettem, hanem átvitt értelemben. Ne keressen, ne akarjon válaszokat, ne foglalkozzon se velem, se a múlttal. Engedje el azt a képet, ahogyan a fejében élek, és ha már az égiek megkegyelmezték, élvezze az életét és legyen boldog - hiszen én mindig is ezt akartam, ezt kívántam neki, soha semmi rosszat. Legyen boldog, mellettem úgysem lehetne az.
Én érted kutattam át az egész univerzumot, hogy megtaláljam önmagam a szemeidben
Soha nem éreztem még ekkora megkönnyebbülést… nem hittem el, hogy él és megtaláltam, de igaz volt, hiszen a karjaimban tarthattam őt. Mi ez, ha nem bizonyíték? Bizonyíték arra, hogy a remények olykor beváltják magukat. Hogy a kívánságok néha valóra válnak… hogy néha a munka, amit másokért teszünk, kifizetődik, mert bizony a sors mindent visszafizet. A jót is. Nem csak a rosszat. Egy részem úgy érezte, hogy azért kaptam vissza Astridot, mert önzetlen módon minden rászorulónak segítettem megtalálnia az elveszett rokonát, szerelmét, barátját, kiskutyáját, akárkijét… most pedig én… megtaláltam őt. A sors segített nekem. Ám a sors pofán is csapott, mikor a lány eltolt, sőt, lökött magától. A könnyeim kireppentek szinte a szememből a lökés által, én magam pedig majdnem visszaestem a földre, de még időben megtámaszkodtam a kezemmel. Összekeverem valakivel? Hogy érted ezt, Astrid? Annyira ledöbbentett a válasza, hogy képtelen voltam megszólalni. Mi ez a viselkedés, kedves? Csak direkt csinálod, hogy eltaszíts magadtól? Rám sem nézel, úgy beszélsz hozzám. - Egek… ne csináld ezt – Felpattantam végre a földről, majd utána lépve megragadtam a csuklóját. Tanulhattam volna a múlt történéseiből, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat és ne lepjem őt meg, vagy ne dühítsem fel, de… egyszerűen nem hagyhattam, hogy csak úgy elsétáljon. Visszahúztam, közelebb magamhoz. - Tudom, hogy te vagy az. Ezer közül is felismernélek. Mégis miért… - Elhallgattam, majd szusszantam, mielőtt újra megszólaltam volna. – Egyáltalán hol voltál eddig? Évek teltek el… már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál. Te és a testvéred is – Tettem hozzá egy fokkal halkabban. Megtanulhattam volna ezt is már: nem szabadott volna a testvérét idekevernem. A kezem, amivel fogtam, kissé remegni kezdett. Tudtam, hogyha elengedem, újra elveszítem és szem elől tévesztem, talán ezúttal örökre… Bár az, hogy ennyire menekülni akart előlem, elgondolkodtatott. Talán annak idején jól tettem, hogy kerülni kezdtem őt? Talán tényleg nem lett volna nála esélyem, ahogyan gondoltam? Hagynom kéne… elmenni? Bármi is lett volna a helyes, nem eresztettem.
314 words ❖ világítótorony ❖ note: ez övön aluli volt, Astrid ❖
Nem hittem a szememnek. Ambivalens érzések kavarogtak bennem, az egyik részem azért imádkozott, hogy ne az legyen, akire gondolok, legyen valami ijesztő hasonlóság, távoli rokonság, bárki, de ne ő... A másik felem viszont könyörgött azért, hogy ő legyen, hogy életben legyen, hogy hosszú évek bűntudatát emelhessem le a vállamról vele. Ahogy kimondta a nevem, az egyik oldal megsemmisült. Megrázkódtam. Annyi érzelem tört fel bennem, képtelen lettem volna megnevezni őket. A szememet könnyek égették, alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Életemben talán először fogalmam sem volt, mit tegyek, teljesen lefagytam. Darren... Tehetetlenül hagytam, hogy átöleljen. Néhány könnycsepp kicsordult és lepergett az arcomon, de mivel nem láthatta, nem is foglalkoztam vele, hagytam, hogy a felsője felszívja őket. Csak bámultam mögötte a teret, az embereket, még mindig képtelenül arra, hogy megszólaljak vagy megmozduljak. Keresett? Miért? Mióta? Remegő kézzel megérintettem a hátát, gyengén, épp csak, alig, próbáltam feldolgozni, hogy tényleg ő az és tényleg életben van. Ha ez a kárpótlás a tervem kudarcáért, újra és újra elbuknék... Hála az égnek, amiért nem vette őt el! Kipislogtam a szememből a könnyeket és összeszedve az erőmet eltoltam, ellöktem őt magamtól. Igyekeztem uralkodni a vonásaimon és közömbös hangszínt megütni de úgy éreztem, az egész bensőm remeg. - Összekeversz valakivel. - felkeltem a földről, futólag leporoltam a nadrágomat, de nem igazán foglalkoztam vele. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb elmenekülhessek és itt hagyhassam őt anélkül, hogy ennél is nagyobb feltűnést keltenénk. Ha tényleg Darren volt az, akkor nem szabadott itt lennie. Mindent tudott a múltamról és rólam, veszélybe sodorhatta az egész akciót - ráadásul a csatatér kellős közepére keveredett. Mi garantálta, hogy nem sérül meg ismét? Ezt muszáj volt megakadályoznom valahogy. - Kösz a mentést. Örülök, hogy nem esett bajod. - vetettem oda anélkül, hogy képes lettem volna ránézni, és máris indultam, hogy faképnél hagyjam. Nem érdekelt többé az étterem, úgy éreztem, mielőbb el kell tűnnöm, mielőtt valami visszafordíthatatlan történik.
Én érted kutattam át az egész univerzumot, hogy megtaláljam önmagam a szemeidben
Amióta felkeresett Heather, neki próbáltam segíteni. Nyomoztam az öccse után, de egyelőre nem sok nyomra bukkantam. De határozottan elindultam egy úton, viszont sok volt még a teendőm ezzel kapcsolatban. Örültem, hogy segíthetek neki, hogy a hasznomat veheti, mégis volt bennem egyfajta… rossz érzés. Nem is, inkább irigység. Valójában az összes emberre, akinek valaha segítettem megtalálni az eltűnt ismerősét, rokonát, szerelmét, bárkijét… irigy voltam. Ez pedig határozottan rossz érzelem volt, olyan, amit nem volt helyes éreznem. Elvégre jót tettem. S jót is akartam tenni. A gondolataimba mélyedve léptem ki az egyik épületből, ahol épp kikérdeztem egy illetőt egy másik eltűnt személlyel kapcsolatban. A jó hír az volt, hogy ismerte a tagot, a rossz viszont az volt, hogy egy hónapja látta őt itt utoljára. Azonban egy rejtélyes csomagot itt hagytak nála, azt viszont nem hozhattam el. De szemügyre vehettem, s a címet megjegyezve volt egy újabb nyom, amin folytathattam a teendőimet. Ahogy felpillantottam a földről, szinte a gondolataimból is kirángatott a látvány – az, hogy egy teherautó veszett mód száguldott egy lány felé. A közelében voltam, a testem pedig automatikusan, ösztönösen mozdult, hogy az utolsó pillanatban félreránthassam előle. Nem számított, hogy megütöttem magam és a földön kötöttünk ki, csak az volt a lényeg, hogy a lány túlélte. Felkaptam a fejem, a pillantásomat is egyenesen rászegeztem, miközben ő… a kezét felemelve állított meg egy autót, ami tuti, hogy kilapított volna minket. De nem ez volt a legmegdöbbentőbb az egészben. - Nem, én… jól vagyok – Suttogtam a kérdésre válaszul, majd hatalmasat nyeltem. Nem hittem a szememnek, még az ajkaim is elnyíltak. Ez… ez ő. Képtelenség. Annyi éven át kutattam utána és most egyszerűen csak… A szemeit fürkésztem, hitetlenkedve, miközben a saját szemeim megteltek könnyekkel. Képtelen voltam uralkodni a hirtelen jött érzéseken, és meg akartam ölelni, de fogalmam sem volt, mit szólna hozzá. - Astrid… - Ismét csak suttogásra voltam képes. A karjára csúsztattam a kezem, miközben felültem, így egy szintbe kerültem vele. – Atyaég, hát tényleg te vagy az! – És bár nem tudtam, mit fog reagálni, magamhoz öleltem szorosan, ha akarta, ha nem. Az sem érdekelt volna, ha a mágiájával kárt tesz bennem, hiszen csak az számított, hogy ő él… és láthatólag jól van.
A mobiltelefont nyomkodtam a kezemben, nem foglalkoztam a körülöttem lévőkkel. Nem igazán érdekelt a külvilág most, hogy a tervem teljes kudarcot vallott. Számtalan buktatóját láttam: Skyler átláthatott volna a hazugságaimon, az Ötök dönthettek volna úgy, hogy nem bíznak benne, a varázslatom cserben hagyhatott volna... De hogy pont a démonok húztak keresztbe? Akikkel szövetséget kötöttem? Thelion hiába próbált meg kibékíteni, hiába esküdözött, hogy Katherine-nel támogatják az ügyemet, többé már nem hittem nekik. A démonokat lehúztam a listámról, és őszintén szólva, bárhogy is próbáltak róla Kevinék lebeszélni, közel jártam ahhoz, hogy az ellenségeim kupacához csapjam őket. Ha a Pokol azt hitte, viccet űzhet velem, hát majd meglátja, hogy nagyot tévedett... Az emlékektől felindultan küldtem el az sms-t Kevinnek, aztán dühösen zsebre vágtam a mobilomat. A lámpa még mindig piros volt, az autók sorra özönlöttek előttünk. Türelmetlenül vártam, hogy zöldre váltson és átkelhessek a zebrán. A Larimer téren volt az egyik kedvenc éttermem, azt terveztem, hogy kérek elvitelre a kedvenc ennivalómból, amit majd otthon, a kedvenc zenéim hallgatva megeszek. Járt nekem ennyi, azok után, milyen hosszú és kimerítő tervezgetéseim mentek füstbe, arról nem beszélve, hogy valószínűleg Skyler bizalmát is elvesztettem. A lámpa végre zöldre váltott, épp csak egyet léptem előre, amikor rántást éreztem hátulról. Olyan gyorsan történt minden, hallottam a fékcsikorgást, a dudaszót, láttam a járdára felsodródó, uralmát vesztett teherautót, ami elől szinte a semmiből rántott félre hátulról az erő. Elestem, a megmentőmmel együtt, az autó pedig kis híján átgázolt volna rajtunk, ha nem szegezem reflexből neki a tenyeremet. A varázserőm pajzsként csapódott neki a lökhárítónak, a fém behorpadt kissé az erő nyomán, de az autó megállt. - Basszus! - Az ijedtségtől még szuszogtam kissé, amikor sikerült tudatosítanom, mi történt pontosan. Ülésbe toltam magam a félig fekvő helyzetemből és a mellettem fekvőre pillantottam, helyzetünkből adódóan enyhén fölé magasodva. - Nem sérült meg? - Nem elég, hogy ilyen pocsék karmám van mostanában, sikerült a boszorkányságomat is fitogtatnom egy vadidegen előtt... Már felkészültem rá, miféle magyarázattal álljak elő az autó megállítását illetően, amikor végre ránéztem a fickó arcára - a szívem pedig egészen biztosan ott helyben leállt. Vagy épp a látványtól indult el hosszú évek múltán újra?
"Sikeres példája egy város gondos felújításának a Larimer tér, ahol szinte kizárólag a polgárháborús időszakból származó épületek állnak. 1971-ben Larimer lett Denver legelső történelmi negyede, napjainkban elsősorban szórakozási lehetőségek terén központja a városnak. Galériák, üzletek, nyüzsgő éttermek otthona, útjait pedig korhű gázlámpások szegélyezik. A Larimer tér folyamatosan fejlődik és nagyon népszerű úgy a helyiek, mint a turisták körében. Napközben a legtöbben vásárolni jönnek ide, este pedig vacsorázni, kikapcsolódni. A Larimer tér arról is nevezetes, hogy itt élt egykor Buffalo Bill." x
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
