Kérdésemre. egy könnyed mozdulattal emberi alakját veszi magára. Bár egyidősek vagyunk, halandó szemnek ő úgy fest mint egy tinédzser, vagy egy nagyon baba arcú 20-as. Rezignáltság sugázrik minden pórusából. Szemem megrebben egy pillanatra erre. Nincs benne harag, nem akar most rezsimeket döntögetni. – Nem kell keresned, megtalál az magától is.- Nézek végig rajta miközben puha mozdulatokkal mellém telepedik. Ellazít a testhője, amúgy is nyugodt légzésem, még lágyabb lesz. Becsukom szemem, fejem kicsit az égfelé fordítva pihenek kezeimre támaszkodva. – Nincs konkrét kiszemeltem, szemezgetek. Rengeteg lehetséges opció van, de most valami vérpezsdítő érdekelne. Egy kis vadászat sem ártana cseresznyének a tortára. – Mondom elmélkedve. Fejemben cikáznak a lehetséges opciók. Mit? Merre? Milyen sorrendben? Hm. Kicsit rágcsálom számat miközben szavait hallgatom. Lent maradt a dühe? Érdekes, talán kezd túl lenni a halandó elvesztésén. Nem rossz, nem rossz. – Ingerekre van szükséged? Mi az a pokol nem tartogat semmit manapság? – kérdezem teljesen unott hanggal, tudom, hogy nem. Egy kis kínzás itt, sok ott. Megunja a démon, vagy róka néha napján. Kis büszkeség kötözik arcomra, szemem megvillan, ahogy rá pillantok. – Hát lett egy két érdekes szerzeményem. – testemen mintha áram fut át, ahogy új szerzeményeimről kezdek beszélni. Törökülésbe húzom lábaim és egésztestemmel felé fordulok. Szemem tágra nyílik az izgalomtól. Hm. Lehet megkéne vele osztanom új szokásomat.  – Mostanság az emberek modern tárgyai és alkotásaiból szemezgetem. Újabb hatásokat élek meg álltaluk, vagy nem csak álltaluk- fordítom egy pillanatra oldalra fejem, összehúzva szemöldököm- De mindegy is. Akarom őket, de nem mindegy melyiket. A tömegkultúra, oly mennyiségeket termel ki naponta, hogy már nem is művészetnek nevezik a művészetet, hanem kreatív iparágaknak. – húzom el számat kicsit lenézően, értelmetlenségnek tartom ezt az egész filozófiai fordulatot. Közben ő feláll, majd kicsit szentimentálisan felém nyújtja kezét. Gondolkodás nélkül helyezem enyémet az övébe és engedem, hogy felsegítsen, nem mintha nélküle nem menne, csak vele lehet, vele ezt is lehet. Kicsit már zavartabban folytatom a mondókámat. – Szóval időbe telik, és komoly vizsgálódásba megtalálni az igazit. De már kiépítettem egy kis rendszert az elmúlt hónapokban. Igazából??-ah nem is hiszem el mit akarok mondani, nem-nem az az enyém, nem akarhatom neki adni, vagy igen? húzom kicsit a szó végét de máshogy fejezembe mint ahogy először szándékom volt. – Igazából kutatásban vagyok most rendesen, a szemét nem érdekel, tehát meg kell nézni mi az mi nem. – Fura érzés, idegen ez a gondolat a számomra. De nem is, egyszer már megtettem végül is. Solrilonnak adtam már pár kis csecsbecsét. Végül is, Meguminak is adhatnék. Gondolataim sűrűjéből felvetett ötlete ragad ki, fejemet hirtelen kapom fel. Szembe találom magam két csillogó róka szempárral. – Múzsa? – ejtem ki elhalóan – Csak nekem készülne? – folytatom hasonlóan lefagyva. Nem csak, hogy az enyém. De nekem is készül. -  Senkinek még csak gondolati szinten sem lenne semmi köze hozzá. –folytatom már hangosabban, hangom meg telik mágiával, bőröm alatt forrong az erőm. Oh , igen erre vágyom. Ez az. –Igen, igen – hangomban élvezet és ördögi öröm keveredik. Nem tudok mit kezdeni magammal. Hirtelen kapom meg vállát és rántom magamhoz, ezt a vörös lompos farkast. Szorosan ölelem egy pillanatra, majd észbe kapok és elengedem. Kicsit zavartan túrok a hajamba, majd méltóságos léptekkel megindulok a parkból kifelé. – Khm. először is meg kell találnunk a megfelelő művészeket. Szintén fontos és alapos kutatást igényel. Esetleg csatlakozhatnál hozzám, van egykét üveg, hm…igazából bármim, amit tervezgetés közben elfogyaszthatunk -  igen, ez egy formabontő ötlet erre vágytam, szinte parázslik a tekintetetem, mint Mumbaiban. Megérdemli az ajándékot, telán még többet is egy két üvegnél. -New York remek terep, szerintem kezdésnek. A nagyobb művészek többsége itt él.- Hm, nem tudom. Nagyobb művész kellene, vagy egy kis, kezdő, de tehetséges. Nehéz döntés.  a kezdővel több a gond. Számat rágom belülről, nem tudok dönteni. Elgondolkodva nézek felé. –Szerinted egy idősebb sikeres művészt válaszunk, vagy Fiatal kezdőt? – Megumi ért az ilyenekhez, én eddig nem foglalkoztam az emberek személyiségével.

Nem érte váratlanul érkezésem, ő is érezte jelenlétemet. Ez csak természetes, hisz ki figyelne oda jobban az őt körülvevő eltulajdonítható halmazra, mint Asty. Nem mondhatnám, hogy a noteszem tele van pokolbéli barátaim neveivel. Néhány kivétel van, ennek a pokolfajzatnak a társasága kedves a szívemnek. Nincs szükségünk hatalom fitogtatásra, vagy afféle dominancia harcra, nem akarjuk meggyőzni sem a világot, sem magunkat, hogy vajon ki van fölényes helyzetben... ehhez, hogy úgy mondjam, talán kissé öregek vagyunk. Üde színfolt ez a találkozás földi éjszakában. Egészen az óta nem voltam fönt, most sem tudnám megmondani, van e konkrét oda itt létemnek.
Hamar a lényegre tér, megtisztelem azzal, hogy selymes róka prémemet erre a véftelen emberi küllemre váltom egy kecses mozdulattal, és kérdés nélkül mellé telepedek.
"Keresem a bajt. " válaszolom nemes egyszerűséggel, kertelés nélkül. Nincs szükségem játszmákra, és épp nem vagoyk vérmes kedvemben sem, ahogy feljöttem, a dühöt valahogy lent hagytam.
"Mi járatban Manhattanben? Valamit kiszemeltél magadnak? " Kérdezem talán szinte  reménykedve. Ki vagyok éhezve a zajlásra, emellett pontosan tudom, hogy a többiek helyezzem is rendet tartanak odalent, és a pokol pontosan ugyanott fog megvárni, ahol hagytam. Maximum pár szemforgatást kapok visszatérésemkor, talán néhányan a már megint- típusú szemforgatását kell eltűrnöm. Aztán nehogy egyszer ellássam valaki baját...
"Kezd remény éledni bennem, hogy van valami a furfangos fejedben, a dühöm egy jó része lent maradt... nem akarok visszamenni érte, de szükségem lenne valamire. Ingerekre. " Tekerem vissza a gondolataimat a jelenbe, közben megszemlélem Astrah-t, aki nyilván semmit sem változott, mint ahogy én sem.... elég egy rövid idő az emberek közt, akik egy év elmúltával is megdöbbenve áradoznak, hogy "hisz te semmit sem változtál"... Noha érthető, és szomorú is egyben.
"Odalent egy két pofátlan teszi be néha a lábát, aztán általában kisebb leckéztetéssel és szadizással engedem útnak őket... de ha túl jól végzem a munkát, egy idő után csak azok jönnek majd, akik maradnak is... szóval hallgatom, mesélj milyen izgalmak vannak épp?" És pontosan tudom, hogy lesz egy pár érdemleges új szerzeménye, és talán néhány története is. Ez az este jobban alakulhat, mint vártam. Közben felegyenesedek a földről, Sötét van, de jól látom odébb az embereket, akik még mozgolódnak, fontoskodnak, kitudja mi jár a fejükben.... Őszintén, most nem is akarom tudni. Kezemet Asty felé nyújtom, felajánlva a segítségemet, noha pontosan tudom, nincs rá szüksége. Szeretem, hogy vele időnként szabad szentimentálisnak lennem. Ha magának nem is ismeri be, akkor is kimondható, hogy művész a drága.
"Kérdezhetek egyet? Ha szeretsz birtokolni neked tetsző dolgokat.... nem gondolkoztál még, hogy inspiráld az alkotókat? Hobbiból lehetnél egy két évszázadig múzsa, kíváncsi lennék, milyen hatással lennél a képi, hangi és egyéb kivitelezésekre.."
Mondom ki a kósza gondolatomat. Valószínűleg tetszeni fog neki, hogy nem csak megszerezhet valamit hanem eleve neki is készül, ha az alkotó nem is tudja. Gyenge lábakon áll a művészeti tudásom, de amennyit tudok, az éppen elegendő. Egy halandóhoz képest bőven sok is. Csillogó szemeim megtelnek várakozásra, és egy pillanatra érzem magamban az életerőt, a tenni akarást.

Zúg, robog, kattog, pittyeg, csoszog, dudál majd pár méterrel arrébb újra pittyeg, zakatol és pöfög. Itt-ott játssza felül egykét kellemes melódia New York hangzavarát. A kastélyom termeiben szinte már fülsüketítő kopogása a cipőmnek itt csak apró ütemes dobogás, ahogy kényelmes tempóban vágok át a sötét utcákon. Mégis lenyűgöz, az elmúlt hónapok elképesztően gyümölcsözők voltak a felszínen. Az emberi technológia az utóbbi pár száz évben ugrásszerű fejlődésnek indult. Én pedig nem figyeltem oda. Pazarlás! Undorító elképesztő Pazarlás volt ez a részemről. Először eléggé elkámpicsorodtam, mikor tudatosítottam ezt, de hamar túl jutottam ezen, hisz megszerezni való dolgom volt. Sok-sok drágaság. Mikor ez a gondolat át fut a fejemen kicsit felnevetek. Valamelyik nap néztem meg a Gyűrűk Ura trilógiát. Az eredeti vágattalan  rendezői verzió pihen most már biztonságban, a széfemben.” Új élmény.” Mindig megszereztem ami tettszett. Ami szép volt, érdekes a szememben. Az enyém lett és szépen elraktam, biztonságban, és csak nagyritkán végig futtattam rajtuk a szememet. Ritkán vettem őket kezembe. Most viszont órákat töltöttem e kincsem szemlélésével, hisz az időnek még én sem vagyok urnője. Nem tudhatom melyik film lesz az, amit igazán akarok. Régi zeneszerzők munkáinál egyszerűbb volt a dolog, elég volt egy két taktust meg hallgatnom és tudtam, hogy az enyém vagy sem. Körülbelül két hónapja kezdődöt:, hatalmas rajongó tábora miatt és az úton-útfélen pakolt plakátoknak köszönhetően, úgy gondoltam - A szürke 50 árnyalata film kell nekem. Hasonló példányban meg is szereztem, és szépen ahogy kell elraktam, majd véletlenül megpillantottam egy részletét miközben egyéb csecsebecséket szereztem be. Förtelmes élmény volt. Elbizonytalanodtam saját ízlésembe, ami sosem történt még meg. Fösvénység démona vagyok, nem az ízléstelenségé. Szóval nem volt mit tenni, meg kellett néznem ezeket az emberi alkotásokat. Mint mondtam új élmény. Solrilon büszke lenne rám. Mindig mondta –Azt hogy csak a tiéd nem jelenti azt, hogy te magad nem élvezheted. Nem csak a megszerzése okozhat örömet.- Ma is moziban voltam, egyszerű és gyors módja eldönteni, hogy akarom e vagy sem. A gyűjteményem darabja e vagy nem. Hab a tortán, hogy a horror filmek és pszicho-thrillerek alatt egy két nyúlszívű külön csemegével szolgál nekem, a rettegésükkel. Az új észleléseimmel telve magamról szép lassan elérem a Central park bejáratát. Egyetlen üde foltja ennek a fémhalmaznak. A tapadós levegő, mely telve van a kipufogó gázok és egyéb rettenetek szagával, erre kicsit megtörik. A természet kicsi szelete minden erejével harcol az indusztriális környezet térhódítása ellen. Meg mosolyogtat. Ez is „új élmény”, észrevettem. Lassabb léptekkel vágok át az úton, a sofőrök teli torokból üvöltenek és nyomják a dudát. Leszarom. Az egyik elrántva a kormányt belerohan a mellette lévő sávba, hallom ahogy a biztonsági öv megroppantja a bordáit, a másik épp, hogy lefejeli a műszer falat talán eltört az orra. Én meg könnyeden sétálok be a parkba, a legmélyére. Nem kifejezetten tudom, hogy miért, de szokásommá vált. Mozis estek után szeretem magam át rágni a történéseken, a karakter fejlődésén, a vizualitás minden kis képkockáján.
Itt van. Már mikor neki iramodott a parknak éreztem.  Erős jázmin illat, csipetnyi friss mentával. Ezredévek is eltelhetnek, mindig felismerem. Solrilon előtt ő volt az, akit egyedül közel éreztem magamhoz. Egyszerre születtünk, nem csak egy időben, első érzetem a keletkezésem után Ő volt. Megumi. Akkor nem fektettem sok figyelmet felé, a gyűjtés, a birtoklás vágya oly erős volt bennem. Sok-sok évnek el kellett telnie, már emberi formát is öltött mikor újra találkoztunk. Épp az Alexandriai könyvtár kötetei között válogattam, mikor épp a felégetésével foglalatoskodott.  Ezután már csak a farka elvesztésekor láttam. Mikor megbüntették. Szenvedett. Úgy szenvedett, hogy megsajnáltam. Vissza gondolva az volt az első „Új élményem.” Már itt van mellettem, én még mindig a fűben heverek csukott szemekkel, hajam legyezőként szétterülve. Az energiái finoman simogatják a bőröm. Morog egyet, féloldalas mosoly terül el az arcomon ma már megint. Fura. Valamire készül, érzem, vibrál. Lassan engedem ki a levegőt, majd oldalra fordítva fejem felülök. Szinte korom sötét van, ide nem jut a lámpák fényéből, csak Megumi szemeinek tüzében rajzolódik ki sejtelmesen a környezet. – Mit tervezel? – Kérdezem minden bevezető nélkül. Nem kellenek köztünk a felesleges körök.

A változatosság kedvéért a poklot járom. Mint akit valami elfáradni nem akaró motor rángat. Mint a cápa az óceánban, aki nem tud megállni, számomra nincs béke. Talán sosem volt, csak egy szeletet kaptam az illúziójából. Üzemzavar van a fejemben. A gondolatok még csak értelmezhető gócokká sem hajlandóak összeállni. Egy pokollal egyidős lénytől jóval több bölcsesség volna elvárható, de basszameg, nem egy irgalmas szamaritárius vagyok… Megáldottak egy jó adag temperamentummal, bónuszba a szabályok betartása sosem volt az erősségem.
A feszültség járja át minden porcikámat, csak úgy gondolkodás nélkül a pokol tüzéből, ami bennem ég- formálok egy gömböt, és kezemmel tiszta erőből hajtom neki annak, amit ér. Különösebben nem érdekel. Most nem. Nem vagyok gonosz teremtmény. Kicsit sem, csak másképp normális és kíváncsi. Hogy magyarázhatnám ezt el bárkinek. A többiek értik, talán ez is tart össze minket ilyen szorosan. A fejemben uralkodó káosz mogorva gondolatokká érik. Mielőtt itt folytatnám a szánalomra méltó dührohamot, kell kerítenem valakit, akit bele lehet cibálni egy kis mókába. Mondjuk fent, a földön…. Hmm… Lehetne valami apró stresszlevezető "tréning"..Nem vágyom látni a halált, nem akarom hogy valamelyik remek vörös rokonom háborút robbantson ki… Szelídebb bohóságon töröm a fejem. Egyenes csatornán áramlanak az ötletek, mellé eszembe ötlik, mennyire utálom, hogy nem tudok hazudni. Talán az egyetlen gyenge pontunk a családommal, cserébe elég ravaszak vagyunk, hogy végeredményben a valóságot se mondjuk el. Ha most valaki megkérdezné, mi jár a fejemben, meg tudnám úgy fogalmazni, hogy ez ne legyen egyértelmű. Nekem az is elég lenne, ha valakit rávehetek pusztán szavakkal és kérés nélkül -magáénak érezné az ötletet… mindegy hogy fent járkáló démon, vámpr, banya vagy bármely lény…. Ember...hmm.. az emberekkel az a baj, hogy csöppnyi életüket azért töltik, hogy eleget hibázhassanak és végül a lenti öröklétbe végezzék. Szerintem ez igazságtalan, de nem én találtam ki, nem feladatom megkérdőjelezni. Tessék… megint itt tartunk? Megumi, szedd össze magad, nem számíthat ennyit pár év a száz és száz közt. Muszáj lekötnöm a gondolataimat, magam is unom az önutálatot épp most, és érzem, hogy lábaim óhatatlanul olyan helyre visznek, ahol nem akarok lenni most nem kívánok egy itt szenvedő lelket sem látni, pláne nem Őt, akit igyekszem irtani a fejemből is. Nagyot dobbantok, és máris a földön járok. Nincs miért emberi formámban legyek, így eredeti alakomban rovom az éjszakai utcát, nagyokat szippantok new york levegőjébe. Keresem a bajt. Zsigeri érzékelésem nyitva tartom.
Szar ötlet volt, mert fönt, a földön meg az fáj, hogy csak egy szellem vagyok. Van ráhatásom a dolgokra, de ők itt az életükben engem sosem fognak látni. Pedig néha cseles kis játékokkal segíthetnék is nekik...
Lépteim a Central PArk mélye felé vezetnek, meglepő, hogy ilyenkor is vannak itt emberek. Nem mondanám tudatosnak, hogy merre vezetnek a mancsaim, A tudatalattim, a zsigereim már hamarabb észlelték, ami csak most tisztult le a tudatomban. Pézsmás, édeskés illat.... Nagyon ismerős. Sutba dobom hát minden gondolatomat, ösztönből követem az orrom régi ismerősét... mikor célt érek, leülök pár méterre Astytól, és csak várok. Megengedem neki, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná, hogy itt vagyok. Mindössze egy apró morranás hagyja el a számat, afféle köszönés.