New York. Sosem éltem itt huzamosabb ideig, de időnként mindig megfordulok egy kis ereszd el a hajamra. Pont, mint ma, amikor is egy egész pubot igéztem, hogy megünnepeljük Addie huszonegyedik születésnapját. Igazából az utolsó pillanatban öregítettem rajta három évet, mert azért tizennyolcnak mégsem tudjuk eladni feltétlen. Ahhoz túl sokszor volt morcos miattam és hála nekem ez öregített rajta. Amúgy igazából nem, mindössze szeretem ezzel szívatni, ha éppen olyan hangulatában van. Szimplán nagyobb bulikat szoktak tartani ezek az amerikaiak, ha valaki hivatalosan is nagykorú lett itt. Európában lentebb van ez a szám, kivéve azt hiszem Norvégiában. Ott húsz évesnek kell lenned, hogy kiadjanak húsz százaléknál erősebb alkoholt. Alatta már tizennyolc év alatt is vásárolhatsz csak éppen nem fognak beengedni egy kocsmába sem. S hogy ezt honnan tudom? Pár hónapot eltöltöttem ott északon tíz évvel ezelőtt. Aztán meguntam és továbbálltam plusz Meneast sem találtam ott. - Remélem tetszik a hely, amit kibéreltem neked mára – vezetem körbe Addie-t a hangulatos pubon, ami Brooklyn szívében található. Mind a ketten jól tudjuk, hogy mit értek kibérlés alatt. Már régen nem használok olyan dolgokat, mint a pénz. – Még tortád is lesz – kuncogok. Nem tudom, hogy hogyan sikerült azt is elintéznem. Két jointot is elszívtam, míg beszélgettünk, így néhány dologra nem figyeltem éppen a legjobban. Szerettem volna, ha Atlas is velünk tart, de a mai nap nem éppen úgy jött össze. Amúgy sem tudom, hogy mennyire vagyok képes kettejüket egyszerre kezelni. Még nem volt rá sűrűn példa és mostanában inkább a srác lakásán lógtam. Nem tervezem elhanyagolni Addie-t, ám most az utóbbi pár napban nem néztem a motel felé. Azt hiszem, ha Denverben akarunk maradni, akkor lassan választanunk kellene magunknak egy normális lakást vagy akár kertes házat. Már kezd a faszom kilenni a motellel, egyáltalán nem otthonos. - Ha sikerül eléggé leitatnod, akkor a pulton fogok félmeztelenül táncolni neked a szülinapodra ugyebár – nevetek fel. Nem igazán ünnepeltünk meg semmit az elmúlt ötven évben. Random bulik és a nyolcvanas évek azért becsúsztak elég rendesen, de kezdek kimászni a vége láthatatlan depresszióból, így azt gondolom, hogy ideje Addie-t megünnepelni. A nőt, aki nélkül már régen nem lennék itt. Talán már élni sem élnék. – Hogy sikerült a múltkor Atlasszal a buli New Orleansban? Írtam neki, hogy jó szórakozást, de soha nem válaszolt és nem a legmesélősebb fajta. Elég szűken letudta, hogy miket csináltatok – mosolyodom el, ahogy eszembe jut az eltűnt szerelmem. Ugyan nem telt el hosszú idő mióta újra egymásra találtunk, de már elég keveset idézem fel magamban Meneas arcát. Kezdek hozzászokni teljesen az új külsőhöz és sosem vallanám be neki józanul, átgondolva, de azt hiszem jobban tetszik, mint az eredeti.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Júl. 21, 2018 9:13 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az egykoron meleg, illatos vér a bőrömön folydogált. Most rászáradva repedezik fel. Kék szemeim világítanak ki közüle. Szinte megigéz amit magam előtt látok. A káosz. A fellógatott testek. A rengeteg vér. A leszakadt végtagok. A darabokra szaggatott porhüvelyek. Életek... Finom falatok. S nem maradt semmi, csak ezaz őrülten művészi hullagyalázás, amit szomorúan közlök, de nem nekem köszönhető. Végignézve a testeken, rajzolódott ki egy hatalmas pentagramma. Jelek. Boszorkányság. De ez nem csak mágia volt. Éreztem. Szinte érezni lehetett a levegőben az őrületet. Olyan őrületet, amit Kai Parker óta nem éreztem. Arcomon undorodó fintor jelent meg. Hiszen megpillantottam az egyetlen olyan dolgot, ami miatt úgy éreztem akkor, abban a pillanatban, hogy meg fogok ölni valakit. - Kitépett torok. - Valaki másolta hetek óta a nyomaimat. A gyilkolási stílusomat. A jelet amit magam után hagytam. A kitépett torkot. De valami mindig kimaradt. Leguggoltam a falnak vetült testhez, aminek a mellkasán tátongó lyukat találtam. A szíve nem ott volt ahova én raktam idáig. Egyenesen a torkába. Vagy elfelejtette, vagy... Csak azt akarja, hogy még inkább meg akarjam találni, mint most. Hiszen eddig mindíg kifogástalan másolta a jellegzetességemet. Szívet a torok helyére. Valami megváltozott és ez az, ami a leginkább zavaró tényező ebben. A pult mögé lépve ragadtam a kezembe poharat, majd a Wishy-s üveget. Elmélkedtem, de sehova sem jutottam vele. Adeen nyomozott, de nem lettünk okosabbak. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy ki és miért teszi. Mi lehet a célja? Komótosan emeltem ajkaimhoz a poharat, majd bámuló tekintettel vizslattam a nyomokat. Kakukkfűt éreztem és örvénygyökeret. Talán némi ürömöt... A rengeteg vér között kész lehetetlenség volt bármilyen szagot is kivenni. Csak a gyomrom kordult meg. Bár nem épp díjazom a negroéttermet. Pláne ha egy ekkora katyvasz mellé a köret, mint boszorkányok meg sorozatgyilkos másoló. -Damon, találtál valamit? - jelent meg mellettem Adeen. Arcán komorság tükröződött. Nem volt ő sem jókedvében. Nem mintha érdekelne... - Apád... - pillantott rám érdeklődve.- A vén fakalaposnak köze lehet ehhez? -biccentettem a hullahalom felé. - Boszorkányság?..Talán. Gyilkosság? Lehet hogy őrült, de nem gyilkos. - Csóválta meg fejét. - Van néhány nyomom Denverben. Oda kéne mennem... Rá pillantottam hunyorogva, majd fintorogva vettem mély sóhajt. Sosem szerettem messze tudni magamtól. Hiba volt magamhoz vennem. Saját magamnak gyártottam egy gyenge pontot. Lehet ki kéne nyírnom.... - Menj. - vagy meghal magától Danverben. Sóhajtva egyeztem bele, majd rá pillantottam ahogy még mindig itt állt mellettem. Furcsa tekintete volt. Olyan, mint mikor megérzi a bajt. Valami nemlétező isteni áldás lehet, hogy balhé radarja van. - Biztos? - kérdezett vissza, amire fintorogva hessegettem kezemmel. - Tűnés már... Azzal távozott, én pedig reménykedtem benne, hogy Adeen valóban megérezte valaki közeledtét. Mondjuk az ördögi imidzs tolvajét... Így a kezemben a poharrát tettem néhány laza léptet a hulla halom közepén. - Csúnya, gonosz gyilkos... Én itt vagyok! Buj elő! - csak hallgatás volt. Egyedül a csillárról cseppenő vérnek halk, tompa koppanása törte meg a zúgó néma csendet.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Az egykoron meleg, illatos vér a bőrömön folydogált. Most rászáradva repedezik fel. Kék szemeim világítanak ki közüle. Szinte megigéz amit magam előtt látok. A káosz. A fellógatott testek. A rengeteg vér. A leszakadt végtagok. A darabokra szaggatott porhüvelyek. Életek... Finom falatok. S nem maradt semmi, csak ezaz őrülten művészi hullagyalázás, amit szomorúan közlök, de nem nekem köszönhető.