Halál… Oly sok életet oltottam ki gondolkodás nélkül, újra és újra. Soha nem féltem vérben mártózni meg, az áldozataim vérében. Többnyire ezek vámpírok voltak, vagy olyan emberek, akik őket segítették. Nem bántam meg, amit tettem. Nem bántam meg, hogy oly sok lelket küldtem a másvilágra, s nem mondom, hogy ez idő alatt végig legyőzhetetlennek éreztem magam, hiszen tudtam, hogy nem voltam az. Tisztában voltam az emberi lét gyenge mivoltjával, csupán csak nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem, mennyi sérülés éri ezt a szánalmas testet, addig nem, amíg sziklaszilárdan tudok haladni a célom felé. Hiszen…. nem volt több okom élni. Egyedül a bosszúm tartott életben, egyedül azért küzdöttem még ebben a nyomorult világban. És most, a halál kapujában… még is nehéz volt elengednem azt.
A beletörődés érzése, amit a Deanről szóló emlékek okoztak, hirtelen tűnt el, ahogy szúró fájdalom hasított a tüdőmbe. Égett belülről minden egyes porcikám, ahogy szinte sikított levegőért, de hiába nyílt ki a szám, képtelen voltam levegőért kapkodni. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam volna a betonba, de képtelen voltam fogást találni rajta, s csak annyit értem el, hogy betörjenek a körmeim, de nem érdekelt. Ám aztán… aztán meghallottam egy hangot. Egy hangot, ami képes volt áttörni minden fájdalmamon és kétségbeesésemen, amit a halál közeledtének érzése okozott. Áttört a sötétségen, némi reményt adva nekem a túlélésre. Elképzelésem sem volt, hogy mi hajtott még most is, hogy miért kapaszkodtam a szánalmas létezésembe, de nem tudtam elengedni. Élni akartam…
Minden megmaradt erőmet összeszedve megragadtam a hanghoz tartozó illető karját, és ittam a véréből. Valahol az elmém legmélyén tisztában voltam azzal, hogy kihez tartozott a hang, s ismerős illat, de sem név, sem arc jelent meg előttem. Abban sem voltam biztos, hogy bízhatok-e benne, vagy hogy miért segít nekem, de ezeket a gondolatokat elnyomta a kétségbeesett élni akarás érzése.
Amint úgy éreztem, hogy elég vért sikerült lenyelnem, fejemet újra hátradöntöttem a betonra. Szemeim félig nyitva voltak, így tekintettem fel a sötét égboltra. Gyengének éreztem magam, szörnyen gyengének. Nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is. Épp most döntöttem az élet mellett, habár fogalmam sem volt, hogy mégis mit fogok vele kezdeni. Folytatni a bosszúm? Igen, talán ezt fogom tenni, talán ezt kellene tennem. De most… most csak pihenni szerettem volna. Nem törődni a holnappal, a jövővel, hozzon az bármit is, csak pihenni, rengeteget.
A vérzés lassan elállt, a sebeim is összehúzódtak, miközben lehunytam a szemeimet, s átadtam magam az álomtalan alvásnak. Az utolsó, amit láttam magam előtt, az Dean mosolygós arca volt, ám valaki más illatát éreztem magam mellől, ahogy a karjaiba emelt. Valószínűleg csak a zavart állapotom okozta, de az illata, a közelsége megnyugtatott, s egy percig sem féltem leengedni a védelmem.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, egy ismeretlen helyen találtam mag. Elképzelésem sem volt, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, mint ahogy azt sem, hogyan kerültem ide, vagy hogy hol vagyok. Még kissé gyengének éreztem magamat, de ez sem tántorított vissza attól, hogy amikor nyílt az ajtó, egyből felpattanjak az ágyból, majd mit sem törődve azzal, hogy mi volt rajtam, vagy mi sem, védekező állásba álltam.
- Ki van ott?! – kiáltottam a szobába belépőnek fenyegető arccal, ám nem éppen azzal a személlyel találtam szembe magam, akire számítottam. Damien volt az… Az a vámpír, akit hónapokig kínoztam, majd végül elengedtem. Nem bántam meg a döntésemet, de ő volt az utolsó személy, akire számítottam, hogy megment… Feltéve, hogy ez történt.
- Damien? – kérdeztem némileg hitetlenkedve, de továbbra sem engedtem le a védelmemből, hanem arra vártam, hogy ő mit fog lépni.

Üveges tekintetemet az égre emeltem. Egy felhő sem volt látható, így a hold és a csillagok fénye egyenesen az arcomra vetült, még kísértetiesebben sápadttá téve egyébként is falfehér bőröm. Éreztem, ahogy lassan hagyja el a testemet a hő, lélegzetem fehér páraként szállt az égbe. Hiába éreztem égető, elviselhetetlen fájdalmat a sebeimnél, mégis fáztam. Az érzékeim tompultak, kezdtem egyre távolabbinak érezni az egész környezetemet, még a testem, a végtagjaim is olyan ismeretlennek hatottak. Szerettem volna megmozdítani a kezemet vagy a lábamat, kísérletet téve arra, hogy felkeljek a földről, de képtelen voltam rá. Csak feküdtem egy helyben, mozdulatlanul, egyre közelebb sodródva a halálhoz. Mert ez volt az igazság. Haldokoltam.
Kedvem lett volna felnevetni a sors iróniáján, hogy pont most, oly közel célomhoz, ér véget az utam. Hiszen megtaláltam őket, az ősieket. S végül csak ez lett végzetem. Harcoltam Elijah Mikaelsonnal és New Orleans önkényes kiskirályával, de nem véletlenül vezették ők az itteni vámpírokat. Erősek voltak, s még nekem sem volt esélyem ellenük. Boldogan halnék meg, ha tudnám, egyet magammal tudnék vinni közülük, hiszen ott volt a vadászok átka - ha valaki megöl egyet, akkor annak a szelleme addig kísérti a gyilkosát, amíg az is nem végez magával. De erről természetesen ők is tudtak. Miután halálos sérülést okoztak nekem egy hosszú és keserves harc során, megigéztek egy véletlen erre tévedt embert, hogy bevégezze a munkájukat. Alábecsültek, piszkosul alábecsültek. Nem számított, hogy már alig álltam a lábamon, hogy annyi vért veszítettem már, hogy homályosan is láttam, hajtott az élni akarás. A bosszúmért. Nem engedhettem meg, hogy itt és most érjen véget a küldetésem, ennyire közel a célomhoz. Úgyhogy minden megmaradt erőmet összeszedve valahogy megöltem a támadómat. Hogy aztán pontosan mi és hogyan történt, arra nem emlékszem pontosan. Csupán arra eszméltem fel, hogy fekszek az úton, egyre gyengébben és gyengébben.
Nem akartam meghalni, nem engedhettem meg, hogy itt és most meghaljak. Még sok elintézni valóm volt, el kell pusztítanom az összes vámpírt, addig nem nyugodhatok! Mindenkin átgázolok, nem törődve a fájdalommal, vagy azzal, hogy magam miféle szörnyeteggé válok közben, mert ezt kellett tennem. Nem volt szent és nemes küldetés, de az én életem célja volt, és mégis… a kezdeti elhatározás is folyamatosan hagyta el testemet, minden más erőmmel együtt.
Lassan már összefüggő gondolatokra sem voltam képes, csupán különböző képek keringtek lehunyt szemeim előtt. S meglepő módon, nem életem legborzalmasabb pillanataiba menekültem, hogy erőt merítsek a fájdalmamból, a bosszúvágyból és dühből, hanem a legféltettebben őrzött emlékeim felé nyúltam. Dean arca jelent meg előttem, kedves mosolyával, azzal, amibe beleszerettem annak idején, azzal, amit mindig csak nekem mutatott meg.
Valahogy, ahogy a közösen eltöltött pillanatokat éltem át újra és újra, egyfajta békesség lett úrrá rajtam. Nem küzdöttem tovább az életben maradásért, hanem belenyugodtam a sorsomba. Abba, hogy az én utam itt és most véget ér. Küldetésemet ugyan nem tudtam befejezni, nem sikerült megtisztítanom a földet azoktól a szörnyetegektől, de most már ez sem számított. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre valahára én is megpihenhetek, kerüljek bárhova is a túlvilágon, úgy éreztem, végre minden súly lekerült a vállamról. Többé nem volt az Ötök egyike, egy vámpírvadász. Nem. Most már csak egyszerűen Hazel volt, Hazel, akit Dean minden bizonnyal vár már a túlvilágon, én pedig csak most eszméltem rá, hogy mennyire, de mennyire látni is akartam őt. Bocsánatot kérni, amiért megöltem, s még ha el is taszítana magától, legalább még egyszer láthatnám.
Egy könnycsepp folyt le az arcomon, majd lassan… lassan elsötétült minden. Tompán hallottam még ugyan léptek zaját, és egy ismerősnek tűnő hangot, ami mintha engem szólongatott volna, de nem volt okom kapaszkodni az életemhez, így csak elengedtem azt, s hagytam magam elmerülni a sötétségben.