Bólintottam egy aprót. Nyilvánvaló volt, hogy túl akarom élni és igen, tisztában voltam vele, hogy ehhez szükségem lesz Ő rá. Függtem tőle. Ő jelentette számomra jelenleg a túlélést, ami valahol bosszantott, de mégis… valahol úgy éreztem magam tőle, hogy egy kicsit fontos lettem valakinek. Rebekah törődött velem annak ellenére, hogy egy szörnyeteg lettem és öltem. Nem érdekelte, hogy meghalt egy ártatlan miattam. Furcsa volt ebbe belegondolni. A válaszát hallgatva elfintorodtam egy rövid pillanat erejéig, de bólintottam is egy aprót. - Így érthető, hogy miért itattál meg a véreddel… - Morogtam. Még mindig magam előtt láttam, ahogyan megtette, sőt, a számban éreztem a vérének az ízét. A saját kezemre, csuklómra pillantottam, majd a hangját hallva lassan vissza rá. Nem tetszett ez a fenyegető hangnem, de nem volt túl sok választásom. - Felfogtam. – Vágtam rá kissé morgósan. Szinte éreztem, ahogy a felfokozott érzelmeim ki akarnak robbanni belőlem. De aztán próbáltam lehiggadni. Nem tetszett, hogy fenyegetve érzem magam. - Bár remélem, hogy erre nem kerül sor. Élni akarok, Rebekah. Ha szörnyetegként kell, akkor így… - Tettem hozzá egy sóhajjal, miközben a hajamba túrtam. Fel-alá kezdtem járkálni, közvetlenül a lány előtt, mígnem megálltam előtte. Ráemeltem a tekintetem és pár pillanattal később el is mosolyodtam. Csak halványan. - Rendben. – Nem akartam csalódást okozni neki. Sőt, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába: azt akartam, hogy büszke legyen rám. Rám, akit teremtett. De miért jutottak ilyen furcsa dolgok az eszembe? Nem tudtam rá választ találni. - Lehet korai még ez, de… - Kezdtem bele, miközben közelebb léptem hozzá. - …köszönöm. Azt, hogy mellettem vagy és segítesz. Meg talán, egy egészen kicsit azt is köszönöm, hogy vámpírrá tettél. – Tettem hozzá halkabban, egészen elgondolkodva. Megfordult a fejemben, hogy felkeresem Zacket és Clarissát. A düh, a csalódottság, a becsapottság érzése túl erősnek bizonyult bennem. Lehet, hogy ez is a vámpírlét csodálatos előnye lett volna? A mellkasomhoz húztam a kezem, majd a felsőmbe markoltam, miközben tovább gondolkodtam, de végül lebeszéltem magam róla. Nem, semmiképp nem kerülhettem még a szemük elé így, ilyen állapotban. A tekintetem újra a szőkeségre tévedt és készen álltam arra, hogy elkezdje a tanítást. Mindent tudni akartam, ami a vámpírokkal kapcsolatos.
Nem mindig a legjobb döntéseimről vagyok híres, hiszen elég sok butaságot csináltam már az életem során, és fogok is még csinálni, azt hiszem. De mégsem bántam meg soha semmit. Talán csak azt, hogy újra és újra bizalmat szavazok a bátyámnak, aki mindig csúnyán vissza is él vele, majd végül egy koporsóba dug, mintha csak valami rongybaba lennék, akit akkor vesz elé, amikor csak kedve tartja. De ez most más helyzet. Látok valamit ebben a srácban, ami mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Szenvedett, pont úgy, ahogyan én is szenvedtem. Azzal, hogy vámpírrá tettem pedig egy célom volt csupán: megmutatni neki, hogy az élet nem olyan elcseszett, mint amilyennek eddig látta. A mostani képességeivel Ő lehet a saját maga ura, és Ő dönthet mindenről, amiről korábban nem tudott. Az Ő kezében van az emberek élete. Nem értem, hogy minek kell ez a gyerekes viselkedés. Csak egyszerűen megköszönhette volna és kész. Nem kell túldramatizálni mindent. Hiszen minden rosszban van valami jó. Teljes mértékben egyet értek azzal, hogy vámpírrá válni nem egy áldás, hanem inkább átok, de volt ezer évem beletörődni a sorsomban. Majd Ő is azt teszi, mert nem lesz választása. Ölj, vagy téged ölnek. Nincs harmadik lépés. Megforgatom a szemeimet a kijelentésére, és válaszra sem méltatom. Nem értem, hogy minden szavamat miért kell szó szerint értelmeznie. Úgy érzem magam, mintha egy értetlen kisgyerekkel beszélnék. Már nem is olyan meglepő számomra, hogy a barátnője egy másik fiút választott helyette, hiszen ez a gyerekes viselkedés nem nagyon jön be nálunk lányoknál. Jó pasi, az igaz, de mindez nem számít. Kérdésére felvonom a szemöldökömet, majd rámosolygok végül. Ha ismerne, akkor esze ágában sem lett volna feltenni egy ilyen ostoba kérdést. Minden bizonnyal csak nem jól fejezte ki magát. - Én kellek neked, és nem fordítva. Már ha túl akarod élni ezt az egészet. - felelek végül magabiztosan, miközben rá kacsintok. Sosem változtattam senki át csak úgy szórakozásból, mindig mindent szeretek előre megfontolni. A vámpír létet különben sem érdemli meg mindenki. Volt időszak, amikor mindent megtettem volna csak azért, hogy ember lehessek, de miután kicsúszott a kezemből az egyetlen gyógymód, ami segített volna, feladtam. Hiszen a vámpírlét erről is szól. Akárhányszor feladjuk, mindig elölről kell kezdenünk. Egy újabb kérdés, ami szintén megmosolyogtat. Úgy tűnik, hogy kezdünk jó fele haladni. Talán hamarosan kimondja azt a köszönöm szót is, amit már rég ki kellett volna mondania. Nem olyan nehéz az. Majd meglátja, hogy egy olyan lehetőséget kapott tőlem, amire ez az egyszerű szó talán nem is lesz majd elég. - Igen. Adsz egy kicsit a véredből, majd kitöröd a nyakát. Pár óra és az áldozatod jobb lesz, mint új korában. De azért vigyázz! Ne ess túlzásokba. - felelek végül kérdésére kissé fenyegető hangon. Semmi bajom azzal sem, ha valaki hobbiból változtat át embereket, viszont ez nagy felelősség. A fiatal vámpírok többsége, akik egyedül maradnak, mind holtan végzik. Személy szerint én sem szeretem Őket, a legtöbbjük azt hiszi, hogy csak azért, mert erősebbek lettek, mint szánalmas emberként voltak, legyőzhetetlenek is. Damien tökéletes tükörképe a régi életemnek. Mintha magamat látnám átváltozásunk után. Pont ilyen riadt és tehetetlen voltam, mint amilyen most Ő is. Persze nekem könnyebb volt, hiszen ott voltak a testvéreim, akikkel együtt átsegítettük magunkat a nehéz időszakon. Ennek a srácnak pedig most csak én vagyok. Na meg a nővére, de vele azt hiszem, hogy jobb lesz nem találkoznia egy darabig. Különben nekem mindegy. Az biztos, hogy ha én lennék az Ő helyében, akkor az első akit felkeresnék az a hűtlen barátnőm és a szeretője lennének. - Akkor elmagyarázom másképpen. Vedd úgy, hogy kaptál tőlem egy ajándékot, amit pont olyan könnyen vissza is vehetek tőled. Ha az utóbbi megtörténik, akkor pedig már nem lesz több lehetőséged, csak halott maradsz. Tudsz követni? - kérdem széles vigyorral az arcomon. Eszem ágában sincs ráijeszteni, vagy ártani neki, hiszen nem azért változtattam át, hogy utána megöljem, de ez is egy lehetőség, ha ezt szeretné. Én a helyében nem elégedetlenkednék tovább. Kezd unalmas lenni. Én pedig ha unatkozok, akkor valami rosszat fogok csinálni, amit tényleg nem akarok. Hátat fordítok neki, majd fel le kezdek sétálni, magassarkú cipőm hangosan kopog. Én annyi minden van, amit meg kell tanítanom az ifjú tanítványomnak, bár azt hiszem, hogy a bátyáim nem fognak neki túlságosan örülni. Főleg most, hogy az a farkaslány terhes, Niktől. Mindent, ami veszély lehet a számára távol kell tartanom tőlük. Ahogyan a Damien szavait hallgatom, elégedetten állok meg ismét előtte és felé küldök egy apró félmosolyt, ami egy kicsit megkönnyebbülés is, hogy hosszas felesleges szófecsérlés után végre közös nevezőkhöz jutottunk. Talán mégsem kell megbánnom, hogy magamfajtává tettem Őt. - Jólvan. Megegyeztünk. Segítek neked, te pedig cserében nem fogsz majd csalódást okozni. Rendben?
Könnyen beszélt ő, miszerint hagyjam abba a drámázást, mikor ő döntött az én Sorsom felől. Hagyott volna békén! Emberként legalább nem ártottam senkinek. Max annak a Zacknek vertem volna be a képét, akivel Clarissa sikeresen megcsalt és ki tudja, mióta… hogy mióta röhögtek a hátam mögött és mióta űztek gúnyt belőlem. A szavaira elgondolkodtam, majd a szemeimet forgattam. Mégis miféle második esély ez? Ez az élet… ez nem is élet, kezdjük ott. Sőt, nem is élek. - Annyira nem ittam le magam, hogy belefulladjak a… - Legyintettem. Arra utaltam csak, hogy a nővéremnek valószínűleg nem kellett volna azonosítania a holttestemet sehogyan sem, mert aznap éjjel hazamentem volna. Valahogy. Taxival, gondolom. Sóhajtottam, majd a földre pillantottam. Nem tudtam, miért, de kezdtem mellette megnyugodni. Tényleg lövésem sincs, miért. - Kellek neked akkor valamire? – Kérdeztem rá egy fokkal halkabban, miközben magam elé néztem. Azt mondta, nem az a fajta, aki buliból átváltoztat másokat, ezért is gondoltam, hogy valami terve lehet velem. De ha nem így volt, akkor is csak vállat vontam végül. Bólintottam a szavaira, majd ráemeltem a tekintetem, ami eléggé kérdő volt. - Én is át tudok változtatni másokat? Nem mintha akarnék, csak… szóval, lehetséges? – Tényleg érdekelt. És tényleg nem szándékoztam mások életét tönkretenni ezzel a „második eséllyel”, ami valójában egyet jelentett a halállal és a szörnnyé válással. Érdekes volt hallgatni a szavait, az álláspontját erről az egészről. Lehetőség? Tanuljam meg használni azt, amit kaptam? Mit kaptam? Gyilkos ösztönöket és vér utáni sóvárgást, amivel képtelen vagyok megküzdeni. A napon is elégek. Nem tudom, miért jó ez. Sóhajtottam, majd felhúztam a lábaimat és félig átkaroltam őket. - Lehetőség… komolyan, ez… nem tudom. Én… fogalmam sincs, mi lesz velem. – Magyaráztam, de meg-megakadtam. Nem tudtam, mit hoz majd a holnap, az, hogy mi lesz velem. De egy valamiben biztos voltam. Méghozzá abban, hogy ez a nő, ez a vámpír velem lesz. Vagyis, segíteni fog. Hisz most mondta! Egyengetni akarja az utam, tehát ez egyet jelentett azzal, hogy nem hagyhatott teljesen magamra. Nem? A számat húztam, majd ökölbe szorult az egyik kezem. A szabad kezem, ami amúgy mellettem volt. Lepillantottam rá, majd mély levegőt vettem. Dönteni. Nos, a nagy döntések sosem tartoztak a kedvenceim közé. Nehezen hoztam döntéseket, mindig is bizonytalan voltam. De valamiért elkezdtem reménykedni abban, hogy a vámpírlét majd megváltoztat. Hogy talán erősebb lehetek, határozottabb, jobb… vagyis ez relatív, mert már most sokkal rosszabb vagyok, mint egykor. Hisz öltem. Ráadásul egy ártatlant. - Nézd, ez nem önsajnáltatás… vagyis, talán az. De talán idővel levetkőzöm ezt magamról. – Még egy halvány mosoly is kiült az arcomra és úgy pillantottam rá. Ahogy a lányt említette, elhúztam a számat. – Ha meg tudnám állni, hogy ne öljem meg… az sokat segítene, de a vére… arra szükségem volt, egyszerűen… nem bírtam leállni. – Szusszantam, majd a hajamba túrtam, végül félrenéztem. De ideje volt választ is adnom a lánynak, a teremtőmnek, így néhány pillanat múlva újra felé fordultam, immár egy határozottabb arckifejezést felvéve. - Döntöttem, Rebekah. Vállalom ezt… ezt az életet. Nem akartam soha egy szörnyeteg lenni, de azzá váltam, igaz? Elfogadom. El, csak… segíts. Taníts meg mindent, amire szükségem lehet. Kérlek! – Még fejet is hajtottam előtte. Kíváncsi voltam mindenre, amit a vámpírlétről tudni kellett. Biztos van ezer meg egy dolog, amiről még nem tudok… elvégre ez egy teljesen másik élet, más életstílus. Azt már tudtam, hogy a vér elengedhetetlen a túléléshez. És a többi? Feltápászkodtam a földről, eleget ültem már, de nem akartam túl messzire menni. Csak felnéztem az égre, ahol csillagok sorakoztak. Egy keserű mosoly futott végig az ajkaimon. Már sosem láthatom a felkelő napot… a szívem összeszorult ennek tudatában, de kénytelen voltam elengedni ezt. Az enyém innentől az éjszaka. Én az… éjszaka gyermeke vagyok. Vagy Rebekahé? Ő lenne most az anyám? Nem, inkább nem gondolkodtam ezen többet, csak lepillantottam rá, hátha belekezd a tanításba.
Teátrálisan forgatom meg szemeim, ahogy a halált kívánja inkább, mint a vámpír létet, mintha az egyik jobb lenne a másiknál. Emlékeztetnem kell magamat, hogy túltengenek benne az érzések, mint anno bennem is, amit nehéz kontrollálni fiatal fejjel. Csak ezért állom meg, hogy ne törjem ki a nyakát, amiért rám kiabált. Egyébként nem tolerálom az ilyesmit senkitől, főleg nem egy ifjonctól, akinek még oly sokat kell tanulnia a körülötte lévő világról, és a mágiáról, ami körbeveszi. Hisz, lényegében egy bizonyos varázslat miatt lehettem most itt, vámpírként, hogy átváltoztathassam. De a tömény történelmet egy másik napra kellene hagyni, amikor már kicsit lenyugodott, és képes lesz befogadni a boszikat és vérfarkasokat is. – Hagyjuk a drámaiságot, rendben? És mondd csak, eddig mi értelme volt a te drága életednek? – nézek rá hamis kíváncsisággal, mert valahogy sejtem a választ. Nem választottam volna őt, ha tudom, hogy olyan múltja van, ami felismerhetővé teszi évek, esetleg évszázadok múlva, már ha kibírja addig és nem öleti meg magát egy vadásszal. Impulzív cselekedet volt ugyan, de nem vagyok olyan idióta, hogy ne tekintsek előre is. Vagyis, nem vagyok a bátyám, aki csak úgy halmozza a meggondolatlan lépéseket, anélkül, hogy belegondolna, mit is tesz pontosan a jövőre nézve. Az okos emberek a saját hibájukból tanulnak, a náluk is okosabbak pedig mások hibáiból. Azt hiszem, én az utóbbiakat erősítem. Nem sokkal később pedig már egymás mellett ülünk, és ugyan bepiszkolódott kicsit ruhám alsó része, de megnyugtat a tudat, hogy mindig szerezhetek másikat. Úgyis kezdtem már megunni a ruhatáramat, ideje felfrissíteni azt. Apró mosoly jelenik meg szám szegletében, ahogy újfent kérdésekkel bombáz meg. Jobban élvezem a helyzetet, mint kéne. És zavart arckifejezése, miközben próbálja összerakni a kirakós darabjait igazán szórakoztatóan néz ki. Mielőtt válaszolnék, apró sóhaj hagyja el számat, amit talán meg sem hallana, ha nem lenne vámpír, de most már… most már képes erre is. - Kérlek, ne hidd azt, hogy te egy igazán különleges ember vagy… voltál, - helyesbítem ki magam gyorsan, aztán tovább folytatom - amiért pont téged változtattalak át. Csupán jó helyen voltál jó időben, nevezzük ezt Sorsnak, vagy aminek szeretnéd, és… emlékeztetsz a régi önmagamra. Téged is megbántottak. – nézek fel rá, egyenesen a szemeibe, hogy tudja, nem beszélek össze-vissza, ez az igazság. – Egyszerűen csak, volt egy olyan érzésem, hogy megérdemelsz egy második esélyt, mielőtt az alkoholba fojtod a bánatod és a szegény nővérkédnek kell majd azonosítania a holttested. Majd az idő megmondja, hogy tényleg megérdemelted-e, mert hidd el, nem vagyok az a fajta, aki csak úgy buliból átváltozgat másokat. – még nem hozom fel azt, hogy én voltam az első a családomból, aki megtette ezt, és végül is miattam jöttünk rá, hogy képesek vagyunk erre. Nem, már eldöntöttem, hogy a történelem leckéket későbbre hagyjuk, amikor már lejjebb vette a sértődöttségét és megnyugodott. Addig nincs sok értelme, mert csak még jobban a frászt hozom rá. Bólintok egyet, mikor elmeséli, hogy mire emlékszik az estéből, mert nagyjából ennyi is volt az egész, nem kell túlkomplikálni. – Igen, kapnod kell a véremből, aztán meg kell halnod, végül pedig emberi vért kell innod, hogy teljesen vámpírrá változz. Jegyzetelsz? – nézek rá a szemem sarkából, egy gunyoros mosollyal kísérve, furcsa érzés, hogy valakinek a mentora vagyok, és végig kell vezetnem a lépéseken, amiket én már több, mint ezer éve ismerek. Kicsit frusztráló is, de élvezetes. Várom, hátha van még kérdése, de újfent szerencsétlenkedni kezd azzal, hogy felhozza a családját. Felállok mellőle, kissé hevesebben a kelleténél, és teszek pár lépés, majd szembefordulok vele. - Tudod, mit látok én? Lehetőséget. Ha megtanulod használni, azt amit kaptál, mindent újrakezdhetsz. Hogy jobb legyél, vagy épp rosszabb, mint az előző éned. Ölhetsz másokat nagyobb jóért, vagy saját magadért, szabadságot látok, hisz oda mehetsz ahová csak akarsz, nincsenek többé kötelékek, amik visszatartatnának. A választás a tiéd, én nem állok az utadba, hogy merre szeretnél menni, csupán egyengetni szeretném azt. – hangom kissé kioktató, az arcomon pedig leheletnyi düh látszódik, amiért még mindig a nyavalygását kell hallgatnom. Egy pillanatra végigfut a fejemben, hogy rossz döntést hoztam, de gyorsan elhessegetem és nyugodtabb pózt veszek fel. – Nézd, nem kívánok az ellenséged lenni, sőt, ez áll a legtávolabb tőlem. Szóval, próbáld meg elfogadni, hogy a régi életednek vége és egy teljesen új fejezet kezdődik számodra. Amíg ez nem sikerül, addig nem sokat tehetek érted. – vágom a fejéhez kíméletlenül, de mégis őszintén. Tudnia kell, hogy innen már nem fordulhat vissza, nem nézhet vissza a családjához, és nem kapaszkodhat beléjük. Egyedül van, vagyis velem van, ha elfogadja ezt. Hagyom, hogy az eszement vámpír megjegyzése elsuhanjon a fülem mellett. - Az önsajnáltatás nem visz se előre, se hátra, ezt tapasztalatból tudom. Ha pedig nagyon tudni akarod, épp elegen vagyunk vámpírok, meg persze mások is. De megtiszteltetésnek veheted, hogy az egyik legidősebbel van dolgod. – elkapom a levegőben a kendőt a vámpír sebességnek hála, majd egy közeli kuka felé dobom. Telitalálat. Visszafordulok Damien-hez, akinek a bűntudat az arcára van írva, ami a lánnyal történt. – Ha bűntudatod van, ami a lánnyal történt, tudok segíteni, hogy kontrolláld magad, és többé ne történjen meg, de – nyomom meg az utolsó szót, és keményen nézek rá – csak abban az esetben, ha képes vagy elfogadni magad, és az új életed. Ez az utolsó lehetőséged. Türelmetlenül várom válaszát, és igazán remélem, hogy helyesen fog dönteni. Biztos vagyok benne, hogy okkal tetszett meg, és ha rosszul választ. Nos, az rám is elég csúnya fényt vetne. Tudom, nem kellene siettetnem, hiszen mégiscsak pár órája történt az egész, de sosem a türelmemről voltam híres, valamint úgy érzem, ha most nem dönti el, mit akar pontosan, akkor sosem fogja. Márpedig hiába van meg nekem - és most már neki is - a világ összes ideje, ha ebben a pár percben nem sikerül előhozakodnia egy olyan válasszal, amit megfelelőnek találok, elbukott a szememben. Szemem sem rebben, ahogy várakozok rá, de bal lábammal idegesen toporgok. Ne merj csalódást okozni nekem.
- Öljön! Sokkal jobb lenne, ha meghalnék végre… ez így… ennek semmi értelme. Ezt ne nevezd életnek! – Szinte kiabáltam rá. A dühöm és a kétségbeesésem keveredett a hangomban. A fejemet ráztam a további szavaira, miszerint a gyilkolás a természetemmé vált. Nem akartam elfogadni, nem akartam ezzel együtt élni és véleményem szerint nem is tudtam. Emberként is néha azt éreztem, mennyire életképtelen vagyok, főleg, hogy mindig mindenki kihasznált és általában hülyének néztek… tehát, végeredményben nem sok pozitívummal voltam önmagam felé a rossz tapasztalatok miatt, szóval, igen. Nem hittem el, hogy képes leszek így élni, vámpírként. Pedig ha jobban belegondolok, több erővel rendelkeztem, mint valaha. Gyorsabb voltam, fizikailag erősebb, megtapasztaltam a vámpírok szuperhallását és így tovább. Lényegében örülnöm kellett volna, hogy új lehetőséget kaptam az élettől és egy jobb, egy erősebb lényként térhettem vissza az életbe. Nos, igen, az ember a saját halálát nehezen dolgozza fel, ugye? És az újjászületés… ah, megráztam a fejem és úgy pillantottam vissza a nőre, aki megszabta az életem hátralevő részét. Aztán el a holttest felé. Ott hevert tőlem alig néhány méterre és tudtam, hogy az én lelkemen fog száradni a halála. Vajon ki várta ma este haza? A barátja? A családja? Talán a húga? Vagy senki? Lehet, hogy senki sem… várta? Idegesen igyekeztem a vért lemosni, letörölni magamról, de egyre inkább elmaszatolódott és csak még rosszabb, még látványosabb lett a skarlátvörös szín a testem és ruhám minden szegletén. Felsóhajtottam, ekkor került be a látókörömbe újra Rebekah. Összerezzentem és elhúzódtam tőle, majd figyeltem, ahogy leül mellém a földre. A kendőre pillantottam, majd bizonytalanul megfogtam és átvettem. A szavaira elgondolkoztam, majd a kendővel elkezdtem megtörölni a kezemet. A vér elkezdett eltűnni szép lassan. - Kösz a tanácsot… - Morogtam cseppet sem kedvesen, majd a továbbiakra odapillantottam rá a szemem sarkából. – Mégis itt vagyok és mégis vámpírt csináltál belőlem. Miért? Mit láttál bennem, ami miatt ezt érdemeltem? Mondtam valami rosszat? Emlékszem… rád. – A véres kendőre pillantottam. – Ott voltál te is abban a bárban, ahol én… és ittam. Rengeteget. Részeg voltam, mikor odajöttél és beszélgetni kezdtünk. – Emlékeztem vissza az első találkozásunkra, ami igazából előző nap volt. – Aztán már csak arra emlékszem, hogy követsz engem, majd megitatsz a… véreddel. Gyanítom. És megölsz. – Újra ránéztem. A tekintetem tele volt érdeklődéssel. Vagy inkább hatalmas nagy kérdőjelekkel. Válaszokat akartam, de úgy éreztem, nem fogok kapni. Lehet, sőt, biztos, hogy csak szórakozásból változtatott át. Pedig békén is hagyhatta volna a szerencsétlen részeget, aki azt sem tudta, hol van éppen. De nem… idegesen a hajamba túrtam, majd hátradöntöttem a fejem a falnak és lehunytam hosszan a szemeimet. - Tudod, mit értél el ezzel? Azt, hogy soha többé nem mehetek haza… a családomhoz. A nővéremhez, Heatherhez, aki mindennél többet jelent nekem. Nem mehetek oda, mert egy szörnyeteg vagyok. Kösz, Élet. Kösz, Univerzum. Jól megszívattál… - Felpillantottam a sötét égboltra. – A szerencsétlen emberek életét még jobban el kell baszni. – Morogtam újból dühösen, majd hirtelen elszakadtam a faltól és felálltam. Képtelen voltam egy helyben ücsörögni és várni valami csodára, égi jelre, megváltásra, vagy akármire, ami úgysem jön el. - Fogalmam sincs, mennyien lehettek, ti eszement vámpírok, akik szórakozásból mindenkit magatokhoz hasonlóvá tesztek vagy kinyírtok… de jobb lenne, ha mind egy szálig eltűnnétek. – Itt igazából önmagamra is gondoltam. A vámpírok létezésében tulajdonképpen sosem hittem, de most már az voltam, nem hunyhattam szemet a régi mesék fölött, amiket most az élet igazolt. A vámpírok pusztulást hoznak a világra és meg kell szabadítani az embereket ettől. Tőlem. Bár, lehet, ez csak az újonc vérem mondatta velem és a hevességem, a dühöm, amit nem tudtam hol és hogyan levezetni. Lehet, hogy holnap már másképp látom és én is őrült gyilkolászásba és vérengzésbe kezdek anélkül, hogy bűntudatot éreznék? Hisz Rebekah is megmondta. A gyilkolás a természetemmé vált és ez ellen nem sokat tehettem. A mellékelt ábra, a halott lány a földön is remekül alátámasztotta ezt. A kendővel még megtöröltem az arcom, majd visszadobtam a lánynak egy szó nélkül.
Tagadni sem lenne érdemes a tényt, hogy élvezem ahogy szenved Damien, bár nem ez volt az ok amiért neki adtam ezt az áldást és egyben átkot. Pontosan azért változtattam át, mert megláttam magamat ebben a srácban. Ugyan az az elkeseredett gondolkodás menet és ugyan az a vágy a szerelem iránt. Bár nyilván én talán nem ölöm meg a választottjait, mint azt Klaus teszi ocsmány mód. Bár jobban hasonlítok rá, mint azt gondolnám. - Muszáj enned, különben legyengülsz és az első vadász lecsap rád és megöl. - Nem várom meg a reakcióját, szemfogaimat mélyen belemélyesztem a lányba, mire érzem lépteit a földön, ahogy közeledik. Felcsigázta a vér illata ami elönti az egész sikátort. Bizonyára már nem bírt magával. Én magam eltávolodok a fiatal testtől, teljes mértékben átnyújtva Damiennek. Most talán ezt nem értékeli. Én jól tudom mi lesz a vége, de megfog békélni. Csak azért fog mert ez lecsillapítja az éhségét és mert ez a lány a példája annak, hogy az Ő kezében az ex-barátnőjének élete. Ő dönti el életben maradhat-e vagy megöli. Ez a hatalmas áldás ebben a vámpír létben, hogy mi dönthetünk emberek életéről és ha jók vagyunk, el tudjuk tusolni a holtesteket. Márpedig én pont erről vagyok híres. - Jajj nyugi már. A gyilkolás már a természeteddé vált, jobb ha hozzászoksz és nem küzdesz az ellen ami vagy. - Mondandóm közepette körül járom a vállain végig húzva az ujjaimat a drámaibb hatásért. Igazán jó egy kicsit szórakozni vele, bár tudom, nem sokáig lehet. Hiszen rövidesen bepipulhat és akkor jajj nekem..vagy nem, nem olyan erős. Ettől a gondolattól pedig nevethetnékem támad. Kis idő múlva már kétségbe ejt a viselkedése a férfinak. Mert úgy vélem felfedezni csak a szerelmi csalódás beszélt akkor este belőle és nem is annyira hasonlítunk, mint azt gondoltam. Talán nem is sok hasonlóság van kettőnk között. De most már az én felelősségem. Ezért is úgy döntök, hogy egy kis lelkizés tán' még nekem sem árt meg. Táskámból előkaparok egy vizes törlőkendőt, olyat, amit Elijah is használ gyilkolás után. Pontosabban tőle is van ez a kis apróság. Leguggolok, bár még így is magasabban vagyok jóval, mint Damien arca, köszönhetően a magassarkúmnak. Ezért átnyújtom neki a kendőt és leveszem a cipőimet, úgy ülök a falnak dőlve a férfi mellé. - Ez leszedi a vért, garantálom. És legközelebb ne töröld a ruháidba, ha egy helyszínről véresen távozol az sosem nyerő. Ezt jegyezd meg! - Erőteljesen koncentrálok, hogy megértse, de nem bűvölöm, azt akarom, hogy tisztán, akaratból teljesítse, nem azért, mert azt parancsoltam neki. - A holttest miatt pedig ne aggódj, eltakarítom. - Még kacsintok is, hogy barátságosabbnak tűnjek, bár a lelkizés sosem volt az én terem. Az ilyesmit mindig Lijah oldotta meg, Ő ért az ilyen sérült újoncokhoz. Én csak gyilkolok és eltussolok. Már amikor nem egy koporsóban fekszem, szívemben egy karóval. - Kösz fivérem - Csak hogy tisztázzam magamat, nem toborzok sereget, nincs rá szükségem. - Na ezt véresen komolyan mondom. Mert valóban nincs szükségem buta kis vámpír ivadékokra. Az csak problémát okoz nekik, mikor meghalok. Márpedig Klaus élvezettel szúr le bennünket, nem szerencsés az ivadék. De ezt talán nem említem meg Damiennek, így is sok lehetett neki az információ. Nem óhajtom még ijesztgetni is.
Dühített ez a fruska. Még hogy nem lehet visszafordítani a folyamatot! Hát az eszem megáll, komolyan. Dühös voltam és csapkodtam volna mérgemben, de végül csak álltam és bámultam rá. Ő volt a teremtőm, miatta lettem más és valami azt súgta minden porcikámban, hogy hallgassak rá, tegyem azt, amit ő mond. Nyeltem egyet a szavaira. Őszintén, egy falatot nem ettem, így hát tényleg éhes voltam, de ahogy odarángatott egy félrészeg lányt, a gyomrom ugrott egyet. Mi…? Nem, én erre képtelen vagyok. Félrenéztem, majd le az előttem heverő lányra. A vére betöltötte az egész sikátort és a vámpírösztöneim el-eluralkodtak rajtam, az erek megjelentek a szemeim körül és a vámpírfogaim is megnőttek, de még küzdöttem ellene. Nem akartam szörnyeteg lenni. Nem akartam gyilkos lenni. Erősen tiltakoztam ellene, így hátrébb is léptem és a kezeimmel megfogtam a fejem, mély levegőket kapkodva. - Nem, nem, nem, vidd előlem…! Nem akarok ártani neki! – Magyaráztam kétségbeesetten. – Nem tudok uralkodni magamon… - A fejemet ráztam, majd felnéztem és ekkor a lány már a szőkénél volt. Ahogy így elnézegettem őket, nem volt már kérdés, mit teszek. Odasuhantam és a vámpírfogaimat ösztönösen mártottam a lány nyakába. Nem számított volna az sem, ha sikít, mert egyszerűen kizártam mindent a fejemből. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire finom a vére és hogy nekem mennyire szükségem van rá. A vállainál fogtam a lányt, miközben élvezettel ittam a vérét. Ha Bekah nem állított le, az utolsó csepp vért is kiszívtam belőle, mígnem élettelenül hullt a földre. Ekkor tért vissza az öntudatom és döbbentem rá, mit tettem. Megtöröltem a számat, így a kezeimre vér tapadt, amitől kétségbeestem. - Mi? Én… nem, ezt… ennek nem így kéne lennie… - A fejemet ráztam. A félelem ott volt a tekintetemben, ahogy Bekahra néztem. – Tényleg ezt akartad?! Hogy ez legyen belőlem?! Gyilkos lettem… - Néztem újra a földön heverő holttestre, majd vissza rá. Az arcom hamar dühössé vált és odasuhantam hozzá, hogy a falnak lökjem. - Miért? Miért jó ez neked? Vámpírhadsereget akarsz toborozni vagy mi a franc?! Engem hagyj ki ebből! – Emeltem meg a hangom, aztán körbenéztem. Így nem élhetek, nem maradhatok vámpír. Csak ez járt a fejemben, de nem tudtam, hogyan szabaduljak meg ettől… ettől az új énemtől. Mert biztos meg lehet. Ugye? Hinni akartam ebben, aztán csak hátráltam a másik falig, aminek végül nekidőltem és annak mentén a földre ültem. Magam elé bámultam, igyekeztem összeszedni magam és a gondolataim, miközben a kezemről a vért próbáltam letörölni. Hol a nadrágomba, hol a felsőmbe, hol a porba töröltem, de az csak nem akart lejönni rólam. Ékes bizonyítékként szolgált arra, hogy igenis megöltem valakit, méghozzá egy ártatlan lányt. Hamarosan az egész város a gyilkost fogja keresni és nekem nem lesz képem azt mondani, hogy bocs, nem tudok semmit róla.
Kezemben pihen a holttest, messziről hallom teremtményem lépteit, mire csupán annyit válaszolok, hogy eldobom a hullát. Felsóhajtok, amint a feje loccsan a falon, ahogy neki vágom annak. De halálának köszönhetően nem sok vér veszik oda a fal hűvös rejtekében. Felkacagok, mikor végre megérkezik. Nem vártam mást, minthogy nekem támad. Beigazolódott, mert jól tudtam így lesz. Nem csak a fizikai valója érinthet, hanem a szavai is áthathatnak és ez most meg is történt. Bár igazából nem annyira érint meg amit mond, vagy ahogy mondja azt. Az évek során találkoztam még nála is bun*óbb egyeddel és valljuk be, ez most nekem köszönhető. Valóban meg kellett volna kérdeznem, de annyira hasonlított rám, hogy képtelen lettem volna.. Miről is beszélek, én sem dönthettem, már miért hagytam volna döntési lehetőséget pont neki. Nem is ismerem igazán, csak a lelkét öntötte ki nekem. - Valóban vámpír lettél és ez a folyamat nem csinálható vissza, butuska. - Odalépek mellé és lágyan a buksiját simogatom, akár egy kiskutyusnak. Ő az én kiskutyusom és ha akarja ha nem, meg fogja tenni amit én mondok. Nem szegülhet nekem ellen. Különben is, csak a jussát akarom. Ha nem iszik vért, előbb vagy utóbb teljesen kiszárad, akkor meg minek ez a csodálatos ajándék? - Jobb ha táplálkozol, biztos éhes lehetsz már. - Kilépek a sikátorból hátra hagyva legújabb csatlósomat és egyben társamat. Az utcáról nem szedek össze árkit, mert ilyenkor erre sok a hajléktalan, kiknek a vérünk nem a legtisztább. Egy fiatal lány billeg ide-oda. Ha jól sejtem részeg, vagy csak nehéz napja volt. Azt hiszem tesztalanynak pont megteszi. Elbűvölöm, hogy esélye se legyen sikoltani, majd bevonszolom a sikátorba észrevétlenül. Damien lábai elé hajítom, mire az horzsolások sorait szerzi és vére illata tölti be az egész sikátort. Aromája egészen különleges, ami nem is csoda, mert fiatal lányról van szó, talán most kezdhetett dolgozni, vagy még talán diák. Kit érdekel is ez, a lényeg, hogy biztos jóllakik majd vele Damien. - Fontos, hogy tudd szabályozni az éhségedet, így megelőzheted a felesleges haláleseteket. Persze ha Te szeretnél ölni én annak sem vagyok ellene. - Nem leszek ünneprontó, ha úgy tartja kedve, csak ölje meg. Ha nem tudja kontrollálni magát? Csak ölje meg. Bánom is én, egy egész örökkévalóság áll előttünk, hogy megtanulja hogyan váljon a tápláléklánc élére. Érzem a lágy szellőt ami nem csak kellemesen rebegteti meg hosszú, szőke hajamat, de a vér illatával is betölti orromat. Nincs baj a kontrollommal, de ez az illat egyenesen megbabonáz. Ha Damien hamarosan nem kezd lakmározni, még kinézem a szájából a finom falatokat. Ennek elkerülése érdekében felemelem a lányt, aki eddigre feltérdelt és mókássá vált a látványa. Egészen olyanná, mint aki a férfi testére vágyakozik egy hosszú nap után. Damien felé tartom vállait fogva. Jobb válla fölött elnézek vigyorogva míg mélyen nyakába szagolok a lánynak. Jelezve ezzel is, hogy szabad a pálya. Talán nem tudja még hogyan és mit kell cselekednie, de ebben az esetben majd én megmutatom neki.
Az egész napot egy hotel szobában töltöttem, ahonnan képtelen voltam kijönni. Miért? Fogalmam sem volt róla. Annyit tudtam, hogy előző este megöltek. Igen, ebben ezer százalékosan biztos voltam, ugyanis az a pszichopata nő kitörte a nyakam! Miután… megitatott a vérével. Nem állt össze a kép. Emlékeztem az utolsó szavaira, amit nekem suttogott: „Egyszer még meg fogod nekem köszönni, hogy felemeltelek a porból, Damien…” Nem tudtam hova rakni és azt sem értettem, miért vagyok életben. Amikor felébredtem, volt az asztalon egy pohár… és valami innivaló. Gondolkodás nélkül beleittam, mert a szomjúság gyötört, de az íze annyira pocsék volt, hogy majdnem visszaköptem. Vér. Megint azt a fémes ízt éreztem, amit előző este. Azt gondoltam, hogy ez mennyire beteg. Vért inni. Aztán kezdett összeállni a kép. Eszembe jutottak a régi mesék, amiket még anyám mormolt, mikor gyerek voltam. De még a nővérem is ijesztgetett vele olykor… a vámpír históriák. Akkor jöttem rá, hogy másról nem lehet szó, amikor ki akartam lépni az épületből fényes nappal. Majdnem elégtem, így visszajöttem a szobába és egész nap kattogott az agyam, hogyan tovább. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell találnom azt a nőt. Azt a vámpírt. Valahogy biztos vissza lehet fordítani ezt a folyamatot. Vissza akartam kapni az emberi mivoltomat. Késő este, mikor lement a nap, végre kijutottam az épületből. A felé a szórakozóhely felé indultam, ahol összeakadtam a szőkeséggel, aki aztán végképp tönkrevágta az amúgy sem szép életemet. A gyűlöletem fő célpontja lett kezdetekben és fogalmam sem volt róla, megváltozik-e ez valaha. A szórakozóhelyen nem találtam, pedig még a pultost is kifaggattam. Már kezdtem feladni, hogy valaha látom még, de eszembe jutott a sikátor. Hát persze, talán minden éjjel odacsábítja az áldozatait. Teljesen logikusnak tűnt, hogy a pszicho lány ott lesz egy új szerencsétlennel. Aztán ahogy beléptem a sikátorba, egyből megpillantottam. Magamban eldöntöttem, hogy innentől lottózni fogok – mázlim volt, hogy tényleg ezen a szent helyen volt. A vámpírgyorsaságommal ott termettem mellette, bár akaratlanul használtam a képességet, szóval önmagamat is megleptem vele. - Mit műveltél velem?! – Igen, szia, rég láttalak, de hiányoztál. Ez a Damien-féle köszönési mód. Kishíján lendült a kezem, hogy felpofozzam, de végül rájöttem, hogy akármit is tett velem, ha elszúrom, nem fog segíteni visszacsinálni. - … Azaz, inkább az érdekel, hogyan tudod visszafordítani ezt a folyamatot. Majdnem megégtem a napon! Nem tudtam eljönni abból a hotelből, ahová vittél! – Fakadtam ki megemelt hanggal és cseppet sem érdekelt, meghall-e valaki engem. - Vámpír lettem? – Kérdeztem még mindig dühösen, a szemeim szikrákat szórtak. – Nem gondolod, hogy erről engem is meg kellett volna kérdezned?! – Vágtam hozzá, majd hátrébb léptem, mielőtt tényleg rátámadtam volna. A késztetés elég erősen bennem volt. Minden porcikámban szét akartam tépni, ártani akartam neki... aztán ahogy rádöbbentem ezekre az érzésekre, kissé meglepődtem. Sosem voltam agresszív, pláne nem ennyire. Végignéztem magamon, majd lassan a szőkére emeltem a tekintetem.
Az éjszaka hideg és félelmetes ködében ténferegtem végig a sötét sikátorok között, végig csak azon járt az agyam, mennyire neheztelek Klausra és a tetteire. Megint megtörtént, leszúrt és egy koporsóba dugott és azt kell, hogy mondjam, már ellenemre van ez a viselkedésforma amivel csak jelzi mások felé: képtelen türtőztetni magát. Az ősi vért hordozza magában, de nem lankad benne az állat, ami ezekre készteti, egy hibrid, ezt el fogadtam, de nem vagyok képes tétlenül nézni ahogy kedvére játszadozik velem és fivéreimmel, mikor neki úgy esik jól. Egy gyengéd mozdulat és már alszunk is, úgy 90 évre. Dühös vagyok, szinte forr a vérem és ölni tudnék, de még csak egy percig sem gondolkozom azon, hogy nem kéne emberek közelébe mennem. Egyszerűen fogom magam és beülök egy bárba, mert most valami erősre van szükségem. Alapvetően megvetem az alkoholt, de vannak pillanatok, mikor már rám is rám fér egy kis lazítás, a mai is egy ilyen. Többé nem fecsérelem el az időmet, amit megtehetek, meg is teszem, nem halogatom, míg nem már késő lesz megtenni. A bárpulthoz vetem magam és helyet foglalók a magas székek egyikén. Lábam kényelmesen leér a szék lábtartó részéig, halkan még a cipőm sarkát is kopogtatom rajta, játszadozok az alkatrésszel, míg észre nem veszem, hogy a pultos srác szabad lett. Felpillantok rá, pillogok párat, majd elmosolyodva kérem az italomat. Megtette hatását a pillantásom, ugyanis elém teszi egy alátét kíséretében az itallal teli poharat, majd csak annyit mond: a ház ajándéka. Ismét mosolygok, de már érzem, hogy nehezemre esik, így mielőtt lelepleződik a hamis nevetésem, belekortyolok italomba, miután leteszem magam elé, csak utána lankad mosolyom. Ezután tűnik csak fel a mellettem ücsörgő férfi, akiből csupa negatív áramlik és az aurája szinte gyilkol. Felé fordulok és legszebb bájaimat bevetve szólok hozzá.
…
Az este úgy alakul ahogy elterveztem; miután kiönti szívét nekem, távozik, de követem, majd berántom a sikátorba, ahonnan jöttem és ráharapok csuklómra, mit Damien szájához nyomok s odafeszítem, hogy ne nagyon tudjon ellenkezni. Mikor úgy látom eleget ivott, egy egyszerű mozdulattal eltöröm a nyakát. Kezembe rogy, akár egy műbaba, én pedig felkapom a vállamra és gyorsaságomat kihasználva el is tűnök vele. Magára is hagyom ugyan, de jól tudom, meg fog találni. A megszokott helyen vagyok, a sikátorban. Éjszaka van, ezért is olyan alkalmas az idő, Ő még nem járhat nappal, máskülönben porrá égne. Várom türelmetlenül érkezését és türelmetlenségem közepette egy embert is rabul ejtek, majd kiszívom a vérét. Egy csepp vért sem hagyok áldozatomban; hajtott már a vágy, hogy öljek és most hihetetlenül jó érzés. Ideje, hogy Damien is megtudja milyen az mikor öl, mikor táplálkozik és magához veszi azt a temérdek vér mennyiséget. Az életek az ő kezébe kerülnek és csakis rajta áll, hogy tovább élnek, vagy kihunyni látszik fényük. Ennél tökéletesebb nem is lehetne a vámpírlétben.
Kezdőlap
||
|| 
