Sometime in the Past

Egy megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Emiatt az a bizonyos terem felé vettem az irányt, ahová a testvéreimet helyeztem el büntetés céljából. A koporsók terme. Mondhatnám, hogy jelen pillanatban üresen porosodnak, de akkor hazudnék. Az ő érdekükben fekszenek most a nekik szánt fekvőhelyen. Igen, mint Rebekah, mint Elijah is békésen „alszanak”… persze a többi testvéreimet sem hagyhattam ki a sorból… Kolt és Finnt. Bár ők ketten ilyen szempontból sokkal hosszabb ideig vannak elzárva a külvilágtól. Nos, igen… már fél éve annak, hogy a húgomat és a fivéremet a koporsóba kényszerítettem…
Amint a terembe értem és megpillantottam a kishúgom arcát, rögtön előtörtek belőlem az emlékek. – REBEEEKAAAHH! – A saját üvöltésem visszhangzott a fejemben. A legutóbbi veszekedésünk tőrt felszínre. A kezemet az arcán simítottam végig. – Nik, meg tudom magyarázni! – Az emlék csak folytatódott és nem akart megszűnni. Éreztem, ha hagyom, hogy elragadjon, akkor egy szempillantás alatt ott találtam volna magamat… ezt viszont nem engedhettem meg. Nem… erősnek kellett lennem. – Elég volt, Rebekah! Ennek véget vetek! – A fejemet fogtam és próbáltam kizárni az emléket. Mire pont elértem volna ahhoz a részhez, hogy a húgomat szúrtam volna le… pont akkor léptem Elijah-hoz. A vállát érintettem meg, végül a vele kapcsolatos emlékem elevenedett meg a szemem előtt. – Niklaus… nem ez volt a legjobb döntés. – Ráztam meg a fejemet, de egyszerűen beszippantott… a múlt… – Mégis mit kellett volna tennem, fivérem? – Úgy néztem rá, mint akivel szintén végezni tudnék, de azonnal… – Meg kellett volna bocsátanom neki? Vagy úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? – Mérgemben szinte üvöltöttem a szavakat. – Marcel-re is vár a maga büntetése, bár ha jobban belegondolok, amit Rebekah-val tettem épp elég büntetés a számára… – A férfira szegeztem a szúrós tekintetemet, aki a távolból figyelt minket… végül ismét Elijah-ra pillantottam. Vártam a válaszát, de már nem jutottak el hozzám a szavai. A szája mozgását érzékeltem csak, de hang nem jött ki rajta. A látásom kezdett elhomályosodni… majdnem elvesztettem az eszméletemet.
Abban a pillanatban tértem magamhoz. – Fivérem… – A koporsó szélére támaszkodtam, egy könnycsepp is végiggurult az arcomon… nagy levegőt vettem, végül a karót kihúztam a mellkasából. Feltűrtem az ingujjamat és a saját karomba mélyesztettem a vámpírfogaimat. Amint elértem, hogy vérezni kezdjen a végtagom, Elijah szája fölé tartottam, hogy pont belefolyjon. A hátam mögé néztem és szemrebbenés nélkül Rebekah-nál is megtettem ezeket a lépéseket. Pár perc elteltével mind a ketten felkeltek az „ágyukból”. – Testvéreim! Isten hozott benneteket ismét az élők között! – Mögöttük álltam, majd tárt karokkal közeledtem hozzájuk. Amint odaértem mindkettejük vállát megfogtam. – Hát nem csodás, ahogy újra egyesül a család? – Mosolyogva néztem rájuk, a választ nem vártam meg, hanem egyből az ajtó irányába haladtam. – Készüljetek! Ezt meg kell ünnepelnünk! Az ebédlőben várom mindkettőtöket! – A mosolyom maradt a helyén, becsuktam az ajtót és mentem a dolgomra…

Present Days

Pislogtam párat, de alig láttam bármit is a könnyektől. Cami ott feküdt a karjaimban és eszméletlen volt. Nem csak szimplán eszméletlen… már nem… lélegzett. – Lehetetlen… – Hatalmasat nyeltem. A karomra pillantottam és láttam, hogy vérben úszott… végignéztem a nő ruháit és megállapítottam, hogy amennyi vért veszített, ezt sehogy sem tudta volna túlélni… – Mit tettél? – A fivéremre szegeztem a tekintetemet… – ELIJAAAH! Mit tettééél? – Üvöltöttem vele. A szemeim sárgán világítottak és az arcomon is megjelentek a természetfeletti jelek. Nem tudtam visszafogni az érzéseimet. Eluralkodott rajtam a harag, a gyilkos ösztön… konkrétan ott helyben akár végeztem is volna vele és a nővel, aki irányította… – Mit műveltetek? – Az ülő pozícióból a vámpírgyorsaságnak hála egy pillanat alatt álló helyzetbe varázsoltam magamat. – Niklaus… mégis mire számítottál? – A kezeit törölte meg egy zsebkendővel. – Ugye nem gondoltad, hogy ha nem teljesíted azt, amire megkértünk, akkor nem teszünk semmit… – A gyűrűket húzta az ujjaira, mellette féloldalasan figyelt csak rám. – Ezt a találkozót nem egy egyszerű teadélutánnak szántuk. – Az irányomba fordult teljesen, addigra viszont hirtelen jelentem meg előtte. Egy méter választott el minket egymástól. – Egyetlen jó okot mondj, hogy ne végezzek veled itt és most! – Az arcomon kiült düh semmit sem változott. Egy kissé remegve álltam ott és vártam a válaszát, amit azonnal meg is kaptam. – Szerintem ez egyértelmű. Ha nem szeretnéd még több szeretted halálát, akkor megteszed, amire kérünk. – Lefagytam. A szemem illetve az arcomon kiült természetfeletti jelek visszaváltoztak… ismét az emberi ábrázatomat mutattam Elijah felé. – Hogy mondod? – Konkrétan nem viccelt, teljesen komolyan mondta… – Jól hallhattad! Úgy hiszem a mostani tettünkkel bebizonyítottuk a hatalmunkat. – A vállamat veregette meg. – Kapsz egy hónapot, hogy összehívd a többieket és átadjátok nekünk Sivár erejét. – Nyeltem egy nagyot, miközben ökölbe szorítottam a kezemet. – Ha ezalatt az idő alatt nem sikerül… nos, remélem nem kell megismételnem a szavaimat, hogy mit is fogunk tenni. – Egy szó nélkül hallgattam a mondandóját. – Cecily drágám, jöjj! – A kripta ajtaja kinyílt és kilépett belőle Elijah barátnője. – Gyere kedvesem, menjünk! – Tétlenül álltam egy helyben, képtelen voltam csinálni bármit is… – Ne feledd, öcsém! Egy hónap! – Miután kimondta ezeket a szavakat, el is tűntek a szemem elől. – Ahhhh! Elijaaaah! – Torkom szakadtából ordibáltam a nevét. Szaporábban vettem a levegőt. Remegő kézzel töröltem meg az arcomat. Csípőre tett kézzel mászkáltam fel, s alá. Végül az egyik sírkőnek támaszkodtam meg és Camille élettelen testét figyeltem. Percekig, órákig csak néztem meredten előre. – Camille! – A szememből legördülő könnycsepp a kézfejemen landolt. – Esküszöm neked, ezt nem ússzák meg! – Odahajoltam hozzá, végül a fülébe súgva közöltem vele.
Ezek után felemeltem a testét és az egyik kiásott sírba helyzetem bele. Elástam és amint tudtam elhagytam a helyet. Csak futottam és futottam… meg sem álltam… egészen addig, amig el nem jutottam a város szélén lévő házhoz. Pont amiatt költöztem ide, hogy a szeretteimet megóvjam az esetleges támadástól. Még ha az tőlem is irányul. - Egy hónap... - Csak ezt mondogattam magamban, ahogy beléptem az ajtón. - Már csak azt kell kitalálnom, hogy oldjam meg a helyzezet... - A szekrényhez vezetett a lábam, majd egy üveg whiskyt vettem ki. Meghúztam az üveget. - Van pár napom... a megoldásra. - Egy újabbat kortyoltam. A fotelban foglaltam helyet... végül a történteken agyaltam... nem hagyott nyugodni.


℘ Képesség ℘ X szint ℘ Ide csak akkor írj, ha a canon leírásban szerepel adott szintképesség! Saját karakternek NEM adható meg plusz képesség az E szinten túl - csak megszerezheti a későbbiek folyamán!