Pszcichológus létemre elhagytak a szavak vagy éppen az volt a baj, hogy nem találtam a megfelelőeket. Annyi mindent szerettem volna mondani, annyi mindent megakartam vele osztani, de több gát is bennem volt. Az első az a hitetlensége, hogy nem hiszi el, hogy valóban itt vagyok... A másik pedig... a bezártság. Szerettem volna megérteni, magamhoz húzni és örökké úgy maradni, ameddig meg nem unjuk, ameddig tényleg a testem is felfogná, hogy itt van VELEM, de... olyan közel volt, mégis olyan távol. Annyi év, még csak azt sem tudom pontosan, hogy mennyi évet töltöttem el ott lent, ha nem nyílik ki az ajtó, ha csak pár perccel később látom meg a napfényt már halott lennék, megszürkült testem feküdne ott lent. Szavaira hirtelen nem is tudtam hogy felelni, egyszerűen csak mintha egy pillanatra elhagyott volna az erőm és a fény is kopott valamennyit a szememből. Most már tudom, hogy milyen egy meggyötört lélek, már áttudom érezni, hogy valaki miért lenne képes a könnyebbik utat választani. - Talán már nem az a Camille áll előtted, akit akkor megismertél... - nem tudom miért suttogok, hiszen senki más sincs itt, mégis sokkal könnyebb ezeket a szavakat kimondani, hiszen szégyellem magam. Sose akartam ilyen lenni, sose akartam... hogy a testvérem tette megkísértsen engem, megígértem a sírjánál neki és magamnak is, hogy nem adom fel, hogy bármi legyen nem fogok megtörni. Még mindig gyenge vagyok, ahogy Aurora mondta. Testem magától indult átölelni őt és olyan jól esett keze érintése az arcomon, szinte belesimultam a tenyerébe. De amilyen hirtelen jött a kellemes érzés, olyan hirtelen távozott a kérdésére. Én is csak elsuhantam az ablakpárkányhoz, amit olyan erősen ragadtam meg, hogy összetört. - Elraboltak Klaus... - mondtam haraggal, olyan harag gyúlt bennem, olyan hirtelen és villámcsapásszerű. Hiszen még mindig nem szoktam meg az érzelmek felerősödését, eddig pedig csak két dolgot éreztem... magányt és egyedüllétet. Most hirtelen pillanatok alatt sok eddig régen eltemetett érzés lobbant fel bennem. - De talán még nem álok készen arra, hogy a további kérdéseidre választ tudjak adni. - megfordultam és a szemébe néztem. - Még nem. -
[/quote]
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Szept. 19, 2019 2:52 pm
Madness is like gravity All you need is a little push
Camille & Klaus
Lassan eljutott a tudatomig, mit műveltem, mióta Camille betette ide a lábát. Megpróbáltam elzavarni nem is egyszer, rátámadtam, s nagyon örültem, hogy már nem ember, különben nagy kárt is tehettem volna benne. Lassan felfogtam, Ő az, tényleg Ő, s tényleg itt van, de valahogy nem sikerült mindezt feldolgozni. Tudtam, ki áll előttem, mégsem hittem el, teljesen nem, mert féltem, mi van, ha ez is csak egy képzelgés? Hallucináció, amiben elhiszem, hogy itt van, valójában pedig halott. Az én drága Camille-em. A levegőt nehezen vettem, tüdőm borzasztó lassúsággal emelkedett, majd süllyedt, mintha nem volna elég oxigén az átkozott szobában. Mintha valóban felgyújtottam volna a helyet, a lángok és a füst pedig láthatatlanul emésztenének fel minket. Szavai csak azután jutnak el hozzám, miután percek telnek el, talán nagyon hosszú percek, vagy csupán néhány másodperc, nehéz lett volna megmondani. Igaza volt, sosem beszélt badarságokat, s mindig mások érdekeit tartotta szem előtt. Nem önmagának élt, pedig megtehette volna, meg is kellett volna tennie. Elmennie a városból, új életet kezdeni, ahol nem fojtogatja a bátyja és a bácsikája halálának emléke, ahol nincsenek vámpírok, ahol nem vagyok ott én. - Itt voltál. Minden áldott nap. Mármint... nem az igaz valód. Camille... - Tényleg nem jutottam szavakhoz, minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt, minden egyes szavam ostobaságnak tűnt, mintha nem volna se eleje, se vége a mondatoknak. Valahogy megragadtam abban a pillanatban, ami a ráeszmélés, s a képzelgés között volt, egyfajta örökkévalóságban rekedve ezzel, amiből nem tudtam kikecmeregni. Mielőtt reagáltam volna arra az egyetlen szóra, amit alig hallhatóan ejtett ki a száján - valószínűleg nem is tudtam volna rá normálisan felelni -, már mögöttem volt, érintése hideg zuhanyként ért. Na nem azért, mert rossz lett volna, de akkor és ott tudatosult bennem igazán, hogy ott van, velem, egy légtérben, megérinthetem, mellette lehetek. S előbukkant hirtelen a kérdés a mélyből; hol volt eddig? Arcát a kezembe véve simítottam végig rajta, letöröltem a könnyeit, közben háborút vívtam magammal. Egyszerre szerettem volna magamhoz vonni, s ölelni őt az örökkévalóságig, s leültetni a kanapéra, hogy kifaggassam mindenről. Végül egyik sem győzedelmeskedett, mert csak álltam vele szemben, bámultam őt, s nem tettem semmit hosszú percekig. Végül megtörtem a csöndet, bár önkéntelenül. - Hogyan lehetséges ez? - kérdeztem rá én is ugyanúgy suttogva a korábbi szavaira. Nem értettem, hogy került ide, miként talált rám, s egyáltalán hol volt eddig. A kérdések megőrjítettek, szerettem volna az összes rázúdítani, nem is tudom, végül hogyan voltam képes türtőztetni magam. Kétségkívül nem voltam magamnál az utóbbi időben, nem voltam épelméjű, egyáltalán nem.
Nagyon szerettem volna mondani valamit, szóra is nyitottam az ajkaimat, de egyetlen hang se jött ki a torkomon. Olyan sokat vártam rá, hogy újra vele lehessek, hogy hallhassam a hangját, most mégis itt van, de olyan távoli... talán sokkal távolibb, mint eddig. - Sosem beszéltem badarságokat, én mindig az érdeketeket kerestem Klaus. Védeni szerettelek volna titeket a magam módján. - mondom neki lágy hangon. Persze biztosan nagyobb hangot adnék a dolognak, ha ezt még régebben mondja, de jelenleg cseppet sem érdekel ez most. Csak itt szerettem volna vele lenni és megértetni vele, hogy ÉN vagyok és ITT vagyok vele most és nem csak most, hanem mindig. Azt sem tudom, hogy mennyi ideig voltam oda bezárva és elképzelni sem tudom, hogy mennyi minden történhetett vele, igazából egészen sokáig nem értettem a távolságtartását, de ez a mondat mindent megerősít bennem. - Hidd el, nálam senki se kívánná jobban, hogy mindennap itt lehessen. - egy pillanat alatt letarol a magány és egyedüllét érzése és egészen még mindig nem sikerült megszoknom, hogy az érzéseim felerősödnek. Rossz volt, egyedül voltam, neki legalább ott voltam, még ha csak képzeletben is... Nekem nem volt semmi és senki. Mélyen szívom magamba a levegőt és erőt veszek magamon, tudom, hogy nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam az egész... - Hiányoztál. - szinte csak tátogok. El se tudja képzelni, hogy milyen jó érzés újra hallani a hangját és itt lenni vele. A testem magától mozgott, magától kerültem a háta mögé és öleltem magamhoz. Az illata, az érintése leírhatatlan volt. Hagytam, hogy elvesszek a pillanatokban és a percekben, hiszen neki is jól esett, nem lökött el. Csak megéltük a pillanatot és reménykedtem benne, hogy talán már benne is tudatosul, hogy itt vagyok. Végül csak finoman eltolt engem és állam alá helyezte a kezét, arcommal csak simultam bele. Arcom mosolyra húzódott, majd behunyt szemeimet kinyitottam és a szemébe néztem. - Én vagyok... most már itt vagyok. - súgom neki lágyan és legszívesebben végig simítanék az arcán, kezem indul is, de félúton megakad. Nem akarom elrontani ezt a pillanatot.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Jún. 24, 2019 9:02 pm
Madness is like gravity All you need is a little push
Camille & Klaus
- Valószínűleg azért, mert a pszichológusok ezt csinálják. Nem hagyják békén az embert, és badarságokat beszélnek! - vágtam rá gondolkodás nélkül, pedig... Cami nem ilyen volt. Oké, ő sem hagyta annyiban a dolgokat, makacs volt, mint egy öszvér, de nem ilyen. Nem kínzott volna hónapokig a semmiért, teljesen megőrjítve ezzel. Nem volt itt, tudtam, minden porcikám ezt súgta. Mégsem tűnt el, ezúttal nem, úgy tűnt, ez az illúzió egész estét programot tervezett kettőnknek. Kicsit túlságosan is valósnak tűnt, mintha valódi kétségbeesés, aggódás ült volna ki az arcára, ámbár az nem lehet. Camille halott volt, vámpírrá válása után hamar elveszítettem, nem lehetett itt, vagy... mégis? A fejemet ingattam, megint ezek a nonszensz gondolatok gyötörtek, tévképzetek. Sokáig nem tudtam elhinni, hogy halott, azzal nyugtattam magam, miszerint valahol életben van, csak engem hagyott el, mert jobb életet akart magának. Olyan életet, amilyet én is szántam neki egykor, mikor elfeledtettem vele dolgokat, és magára hagytam, minden tiltakozása ellenére. De nem sokáig hitegethettem magam ilyenekkel, hamar ráébredtem, hogy ez a valóság, Camille pedig halott. Fájt, még mindig fájt, olyan erővel szorult össze a szívem, akárhányszor a hallucináiót néztem, mintha valaki a mellkasomba nyúlt volna, hogy kitépje onnan. Ahogy felé nyújtottam az italt, elmosolyodott, amit nem igazán tudtam hová tenni, mégsem törődtem vele. Vállat vontam, s elmorogtam egy káromkodást, alig hallhatóan. Hátat fordítottam neki, de... amint kiejtette a száján Hope nevét, elborult az agyam. Az utolsó cérnaszál is elszakadt, ami visszatarott az erőszaktól, s keményen estemneki, a szék felborult, mindkettőnk pohara a földön hevert, kiömlött a szőnyegre, és a parkettára a whisky. Furcsa módon nem vágott semmit a fejemhez, még félelem sem ült az arcán, vagy megvetés, mint általában, mikor kiborultam. Szavai még meg is leptek, számat enyhén eltátottam, mondani akartam valamit, ám nem voltam rá képes. Egy hang sem jött ki a torkomon, majd ezt a meglepettséget hamar egy álarc mögé rejtettem. A dühöm álarca mögé. - Komolyan ezt játsszuk? Mintha nem töltenéd itt minden napodat, hogy engem terrorizálj? - fújtattam idegesen, és ekkor mintha valami a helyére kattant volna. Álljunk csak meg... Egy hallucináció miért kopogna be az ajtón, s várna arra, hogy behívjam? Körbenéztem, vetettem egy gyors pillantást a szobára. Hogy a fenébe heverne két pohár is a földön, ha... Nem. A poharak a kisasztalról estek le, a széket is csak én borítottam fel, Camille pedig... Újra végignéztem rajta, nem volt épp a legjobb állapotban, a legtöbb hallucinációban nem így nézett ki. Hátat fordítottam neki, mert nem akartam elhinni, amit az elmém összerakni vélt. Éreztem, hogy mögöttem áll, hallottam a lépteit is, amit a szőnyeg nagyjából elnyelt. Keze érintésétől összerezzentem, hideg futott végig egész testemen, ami immáron libabőrben úszott. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, megkerült, s karjait testem köré fonta. Nem kaptam levegőt. Beszorult tüdőmbe az elhasználódott oxigén, s nem jött ki. Egy perc biztosan eltelt így, mikor végre kifújtam a levegőt, majd újra teleszívtam tüdőmet vele. Az ingemen nedvességet éreztem... Camille sírt? A fejemet ingattam, nem tudtam megmozdulni, csak álltam ott, magam elé meredve, hatalmas szemekkel, ajkaim mozogtak, mintha néma szavakat formálnék. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam, hány percig álltunk ott, míg ő engem ölelt. Egy idő után finoman eltoltam magamtól, egyik kezemmel megragadtam az állát, másik kezem hüvelykujjával epdig letöröltem a könnycseppet, ami kiszökött a szeméből. - Camille...? - kérdeztem akadozva, nem tudtam mi mást mondhatnék. Most először néztem rá úgy, mintha tényleg ott lenne. Ott is volt. Egy szobában velem, és élt. Camille élt! A levegőt még mindig kapkodtam, s nem teljesen jutott el a tudatomig, hogy mi is történik.
Szegény Klaus. Bár emlékszem, az eltelt évek alatt sokat változott, és előbb-utóbb sikerült valamennyire maga mögött tudnia a ridegséget és a kegyetlenséget, ami korábban jellemezte őt...milyen jó is, hogy anno kitartottam amellett, hogy van benne jóság. Rögtön látszott, és igen, szerencsére meg is mutatkozott benne. Most, hogy ebben én is szerepet játszottam-e vagy csak az apasága, már valóban részletkérdés. Azonban jelenleg egy olyan megtört Klaus áll előttem, aki csak árnyéka régi önmagának. Sőt mintha nem is találná az igazi énjét. - Szóval ha csak a fejedben létezem, mit gondolsz, miért nem hagylak békén? Miért pont engem képzelsz magad mellé? Ennyire hiányzom? - Hirtelen úgy érzem, kiszárad a szám, ahogy ezeket a szavakat kiejtem rajta. Nagyot nyelek, és legszívesebben odalépnék hozzá, hogy szorosan megöleljem és azt mondjam neki, minden rendbe fog jönni... Ám ebben a pillanatban még azt sem tudom, mi is pontosan az a "minden". Valószínűleg évek estek ki nekem, legalábbis Klaus mentális állapotát látva ez nem játszódhatott le pár hét, de még néhány hónap leforgása alatt sem. Ahogy a kezembe nyomja a whiskys poharat, egy árva szót sem szólok, csak elmosolyodom. Igen, pont erre van szükségem. Miután kiiszom a pohár tartalmát, erősen köhögni kezdek. Mondanám, hogy csak félrenyeltem, de azt hiszem, inkább csak arról van szó, hogy elszoktam az erős piáktól. Hirtelen arra eszmélek, hogy a kezeit a nyakam köré fonja és szorítani kezdi. Érdekesmód egy percre sem rettenek meg, hiába nem kapok levegőt. Jól tudom, hogy sosem bántana. Még úgy sem, hogy hallucinációnak gondol. Amint elereszti a torkom, néhány nagyobb lélegzetvételt követően közelebb lépek hozzá. - Nos, nem egészen így képzeltem el a közeledésedet, amikor végre újra látjuk egymást, kicsit másban reménykedtem. - Kezdem a monológomat egy halvány mosoly kíséretében, miközben óvatosan még egy lépést teszek felé, így már tényleg csak pár centire állok meg a háta mögött. - Nem tudom, mi történt az életedben, míg távol voltam, de...mindenre van megoldás. Biztos vagyok benne, hogy van kiút ebből a sötétségből, amibe valahogy belesodródtál. Hadd segítsek. - Ráteszem a kezem a vállára, közben pedig abban bízom, hogy nem fog rögvest széttépni. Fáj őt így látnom, és fogalmam sincs, mi lehet az oka, hogy Hope nincs vele. Mi az, hogy soha többé nem láthatja? Legszívesebben igazságszérumot itatnék vele, csak mondja el végre, mi folyik itt, azonban muszáj türelmesnek lennem. Nem faggathatom tovább, mert látom, hogy ez mennyire rosszul érinti. Lassan kell lebontanom a falat, amit maga köré épített. Azonban nem adom fel, még ha a nulláról is kell elkezdenem felépíteni a bizalmi kötelékünket. Mondjuk nem hiszem, hogy szükség lenne rá, hiszen nem véletlenül hallucinált engem ennyi időn át. Mindössze arról kell meggyőznöm, hogy valóban itt vagyok, fizikai valómban. Amint a gondolatmenetem végére érek, önkéntelenül is elé lépek és magamhoz ölelem. Egy könnycsepp végigpereg az arcomon. Olyan, mintha évszázadok óta nem éreztem volna őt ilyen közel magamhoz. Jelenleg úgy érzem, mindent képes vagyok megoldani, és minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy újra mosolyogni lássam Klaust.
Madness is like gravity all you need is a little push
A hallucináció nem zavartatta magát, mintha figyelembe se vette volna a szavaim, vagy úgy egyáltalán a reakcióm. Kicsit mintha meglepettnek tűnt volna, de ezt is alig érzékeltem. Még a szemeim is lehunytam néhány hosszabb másodpercre, hogy amikor kinyitom, már nem lesz ott más, csak egy üres, magányos szoba - nem így történt. A szőke hajzuhatagot, a kék szemeket viseli nőszemély kitartóbb volt, akárcsak egykor Camille. A fejemben különféle emlékképek pörögtek, Camille-ről és Hope-ról, ettől viszont még nagyobb fájdalmat éreztem, veszteséget, gyászt, a mellkasomban tátongó üresség terjedt, elmémet azonban nem érintette. Épp annyira zavart voltam, mint eddig, ha nem jobban. A második mondata után kihúztam magam, kezeimet törzsem mellé ejtettem, amik egészen addig füleimet tapasztották be, tekintetemmel követtem a nőt, ahogy belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Összehúzott szemmel meredtem rá, mint holmi kísértetre, s úgy éreztem, borzasztóan szeretnék odalépni hozzá, addig ölelni, amíg szerte nem foszlik... Ő azonban kényelembe helyezi magát, így nem kell még fájdalmasabbá tennem a képzelgésemet saját magam számára. Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy nem fog eltűnni, addig biztos nem, amíg nem veszem őt figyelembe, amíg nem okoz olyan kínokat, hogy újra törni-zúzni akarok. Amíg nem török össze újra, hogy aztán magamra hagyjon. Felsóhajtottam, igyekeztem levetkőzni a feszültséget magamról, arckifejezésem is megváltoztatni, lazább testtartást felvenni. Nehezemre esett, s nem is jártam teljes egészében sikerrel, tudtam, hogy még mindig gyanúsan méregetem a hallucináció-Camille minden egyes szavát, mozdulatát. Nem tehettem ellene. - Memoár? - vontam fel a szemöldököm kissé érdektelenül, mert ez érdekelt a legkevésbé. - Beadtam a derekam, beszédbe elegyedem veled, de ne tégy úgy, mintha nem kísértettél volna az elmúlt hónapokban. Nem vagyok erre vevő. Nem vicces.. - sóhajtottam újra, s kissé megnőtt, göndör hajamba túrtam ujjaimmal. Hátat fordítottam neki egy pillanatra, majd szinte vonszoltam magam a szobában, egészen a kis asztalig, ahol a whisky-t tartottam. - Kérsz? - morogtam úgy, mintha egy valódi, hús-vér személy ülne a székemben. Ez mind csak a fejemben játszódott le, tisztában voltam vele, ami talán egy jó jel volt. Igaz, semmit sem tettem az állapotom ellen. Tompa elmével, rutinos mozdulatokkal töltöttem meg két pohár alját, és anélkül, hogy megvártam volna a hallucináció-Cemille válaszát, odanyújtottam neki a poharat. Ha válaszolt is a kérdésre, nem figyeltem, teljesen el voltam tompulva, mint egy drogos, aki megkapta a napi adagját, de már képtelen örülni neki. Egy mozdulattal emeltem saját poharam a számhoz, s ürítettem ki rögtön a tartalmát, mikor meghallottam az újabb kérdést, amitől ledermedtem, a pohár pedig szép lassan kicsúszott a kezemből. Nekem legalábbis úgy tűnt, mintha lassított felvételben zuhanna a padló felé, hogy aztán összecsókolózva vele, apró szilánkokra hulljon. Odasuhantam a nőhöz, kezem a torkára fontam, és a levegőbe emeltem, miközben a szék lábai csikorogva adták fel a szolgálatot, a bútor hanyatt dőlt. - Ne merészeld a lányomat említeni! - förmedtem rá, majd néhány másodperc fojtogatás után eleresztettem a nőt, aki valójában ott sem volt. Nem érdekelt, hogy lábra áll-e, vagy a földre esik, az sem érdekelt, a nyavalyás szék túléli-e az egészet. Felőlem a ház is rámgyulladhatna... - Nem lehetek többé vele. Soha többé. Soha többé nem láthatom a kislányom. - morogtam magamban, miközben fel-alá járkáltam a szobában, olykor hajamba túrva. Egyre zavarosabbak voltak a gondolataim, a lépteim pedig rendszertelenül követték egymást, tempómat hol gyorsítottam, hol lassítottam, mintha én magam sem tudnám, hogy a földre kívánok feküdni, vagy tovább akarok sétálni, mint egy eszelős. Üvölteni tudtam volna, felgyújtani az egész kócerájt, vagy kivetni magam az ablakon, de egyik sem oldott volna meg semmit. Az ég világon semmit.
Az ajtó előtt ácsorogva úgy éreztem, mindjárt összeomlik körülöttem a világ. Nem tudom, mióta nem láttam Klaust, az időérzékemet a fogságban érthető módon elveszítettem, mégis kezdem azt gondolni, még addig vessem be a vámpírléttel járó egyik képességemet, amíg lehet, és szépen fussak olyan messzire és olyan gyorsan, ameddig és amennyire csak tudok. A közeledő léptek zaja csak még inkább ebben erősít meg, azonban valamiért mégis földbe gyökerezett lábakkal várom, hogy ismét szemtől szemben álljak...Vele. Oké, azt álmomban sem képzeltem volna, hogy amikor meglát, a nyakamba borul vagy a karjába kap és végigtáncoljuk a szobát, de azért ez a reakció sem fordult meg a fejemben. Mintha kb. megőrült volna. Te jó ég, mi történt Klausszal? És mi a fenéért beszél úgy, mintha az imént küldött volna el a pokolba? Hiszen csak most jöttem. Úristen...ugye nem? Rólam hallucinál? Csak mert más nemigen jöhet szóba az alapján, amit most látok. Ez egyszerre hízelgő és félelmetes. Ilyen hatással lettem volna rá? Mármint persze, emlékszem arra a karácsonyi éjszakára. Nehéz is lenne elfelejteni... én mégis azt gondolnám, hogy Klaus már továbblépett és elfelejtett. Erre tessék. Itt áll tőlem pár méterre egy magába zuhant, megtört férfi, aki az elmebetegség jeleit produkálja. Pompás. És mégis hogy győzzem meg arról, hogy valódi vagyok? - Milyen szívélyes fogadtatás. - Lépek be úgy az ajtón és csukom be magam mögött, mintha mi sem történt volna. A festményekhez sétálok. - A mindenit. Már szinte el is felejtettem, mennyire tehetséges vagy. Bár az állványon szerintem jobban mutatna ez a kép. - Ezzel a lendülettel pedig fel is veszem a padlón heverő festményt és visszateszem a helyére. Nem megyek túl közel Klaushoz - pedig szeretnék -, mert nem tudni, ezzel milyen reakciót váltanék ki belőle, úgyhogy kényelembe helyezem magam az egyik székben. - Most ki írja a memoárod? Csak kíváncsiságból kérdezem. Tudod, nekem kiesett egy kis idő. Bár fogalmam sincs, mennyi, szóval örülnék, ha felvilágosítanál, mióta is voltam távol. - Nézek rá érdeklődő tekintettel. Tényleg szeretném, ha végre el tudnám oszlatni a kételyeimet. Ugyanis lehetetlen megmondani, hogy egy-két évről van-e szó, vagy inkább 20-30-ról, ne adj isten még többről. - Várjunk... hol van Hope? Csak azt ne mondd, hogy elhagytad a saját lányodat. Pláne azok után, amiken együtt keresztülmentetek, és amiket érte tettél. - Kioktató lenne a hangom? Könnyen meglehet. De legalább megvan rá az esély, hogy lassan elérem ezzel a módszerrel, hogy Klaus rájöjjön, valóban itt vagyok, nem pusztán látomás formájában, a fejében létezve. Aztán ha picit megnyugszik - már ha ez nála egyáltalán lehetséges -, közelebb megyek hozzá, kicsit meg is érintem őt. Úgy már nem kételkedhet abban, hogy élek és itt vagyok. Vele.
¤¤¤ ● 1600 év elteltével végre itt a reag...bocsiiii ●●
Madness is like gravity all you need is a little push
Manosque. A francia város, ami kevés lakossága ellenére igencsak közel állt a szívemhez. Még valamikor a tizennyolcadik századi pestisjárvány után jártam itt először, legjobb festményeim egyikeit akkortájt készítettem. Csöndes volt, ahogy még ma is, ami alapjáraton megnyugtatott volna, de jelen esetben inkább csak rontott a helyzetemen. Az ígéretünk, az örökkön-örökké kísértett, szellemeket küldött a nyakamra, akik bár elmém szüleményei voltak, nem voltak kevésbé bosszantóak, mintha valódi kísértetek lettek volna. Legtöbbször Camille tartott rögtönzött pszichológiai rendelést nálam, vagy próbált a lelkemre beszélni, és az ironikus az volt az egészben, hogy közben végig arra gondoltam, a valódi Camille-nek is meglenne a véleménye arról, hogy éppen őt látom. "A lelkiismereted kivetülése", vagy valami hasonló szentbeszéddel, miszerint én valójában a lelkem mélyén jó vagyok, nem maga az ördög, nem egy őrült - vagy ahogy a franciák elkereszteltek; Klaus la fou. Szerettem volna vele heves vitába szállni, megvédeni magam, letagadni minden jót, amit összehord rólam, de már nem tehettem. Elveszítettem a testvéreim, az ígéretünkkel együtt lett oda minden, az egyetlen lányom, az örökösöm immár hét esztendeje nem láttam, a szeretett nő pedig lelkem utolsó darabkájával karöltve veszett oda. Ahogy a józan eszem legnagyobb része is. A kezemben szorongatott ecset megszaladt a vásznon, oda nem illő vörös csíkot hagyva maga után a narancssárga égbolton, ami egyből haraggal töltött el. Az állványt egyetlen mozdulattal borítottam fel, a rajta lévő vászon a falnál sorakozó többi festménynek borult, melyeken egytől-egyig a vörös szín dominált. Egyik-másik még enyhe vérszagot is árasztott, de nem fordítottam különösebb figyelmet neki. Valami más vonta magára a figyelmem, valaki más, aki egészen addig nem volt ott, de mint mindig, most sem akart eltűnni. Pedig próbálkoztam eltüntetni. Lehunytam a szemem, a karomba csíptem, ahogy még nagyon régen Esther tanította, de mikor újra felnyitottam szemhéjaim, még mindig ott állt. Szólásra nyitotta száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, haragomat szavakba öntve csitítottam el. - Miért nem tűnsz végre el?! - Ahogy üvöltésem visszhangzott a magas mennyezetnek köszönhetően, a nő eltűnt, de alighogy nem láttam többé a szoba közepén, a csengő zavart meg. Az ajtóhoz léptem, sőt, rohantam mérgemben, és olyan erővel téptem fel, hogy félő volt, kiszakad a helyéről. - Ez valami ócska vicc? Az előbb mondtam, hogy tűnj el! Nem akarlak többé látni, hallod?! - a hangom villámcsapásként törte meg újfent a csöndet, de nem zártam be az ajtót, helyette a fülemre helyeztem mindkét kezem, hogy ne is halljam a nőt, csak feltépte a régi sebeket, melyekből úgy éreztem ömlik a vér, és fájtak, borzasztóan fájtak. Csak álltam ott lehajtott fejjel, befogott fülekkel, és vártam, hogy végre eltűnjön. Térdeimet gyengének éreztem, de még ott álltam, meg-meginogva, sajgó mellkassal, felszakadt sebekkel, sérült elmével, egy illúzióval, ami nem akart szertefoszlani.
Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára láttam a napfényt. Fogalmam sincs, mennyi ideje már, hogy fogva tartottak, de nem is érdekel. Korábban rendületlenül kutattam volna az indokok után, hogy megértsem, miért történt ez, most azonban csak az számít, hogy végre ismét szabad lehetek. Nem tudom, mi okból döntöttek úgy, hogy elengednek, de nem is izgat. Mióta vámpír lettem, én is megváltoztam. Érdekes, emberként szerintem bátrabb voltam, holott nem voltam még halhatatlan. Vagy csak nem rettentem meg annyira a haláltól, mert...nos, akkor még nem haltam meg. Oké, az mindenesetre megnyugtató, hogy a pszichológus énemet nem temettem el túl mélyre, és továbbra is elemzem a történéseket. Nem volt sok időm beletanulni a vámpírlétbe, hiszen túl gyorsan indult be minden körülöttem, aztán meg hirtelen lett vége azzal, hogy elraboltak. Igyekszem ezen továbblépni, de egy valami nem hagy nyugodni. Bár elég sokszor megvonták tőlem a véradagomat, amitől úgy festhettem, mint valami lepusztult drogos, de meg mernék rá esküdni, hogy nem egyszer bukkant fel Elijah azon a helyen, ahol meg voltam kötözve. A verbénás kötél nyomai még mindig látszódnak a csuklóimon. Meredten bámulok a kezeimre, miközben újra szoktatom a szememet a napfényhez. A járókelők eléggé megbámulnak, szóval inkább befordulok egy kis utcába, hogy aztán a falnak dőlve tovább mélázzak a történteken. Milyen nap van ma? Hányadika? Egyáltalán milyen évet írunk? Teljesen elszállt az időérzékem, sőt... szerintem már nem New Orleansban vagyok. Kell pár perc, hogy összekapjam magam, mielőtt ismét belépek a nyüzsgő forgatagba. Mikor sikerül viszonylag épelméjű személy benyomását keltenem, rögtön odalépek egy idegenhez. - Elnézést, megmondaná, hol vagyok pontosan? - Furán néz rám. - Tegnap Las Vegasban kezdtünk el inni a többiekkel, és azt hiszem, átmentünk Másnaposokba. Még azt is megkockáztatom, hogy most már férjnél vagyok. - Oké, legalább elértem, hogy széles vigyor terüljön el a képén a pasasnak. Így talán már nem néz flúgosnak. - Hát, hölgyem. Elég messzire került a barátaitól. - Érdekes akcentussal beszél. Ugye nem... - Üdvözlöm Manosque-ben. - Úristen, mindjárt elájulok. Egy árva szó nélkül fordulok sarkon, hogy megkeressem az első kocsmát. Legalább ott valamennyire otthonosan tudok mozogni. Csak ne lennék ennyire éhes. Itt túl sok az ember, ez nem volt jó ötlet. Utálom ezt mondani, de muszáj kirabolnom egy vérbankot, vagy félek, bántani fogok valakit. Sok valakit. Már épp lépnék ki a kis francia bárból, amikor egy ismeretlen hang egy számomra ismerős nevet ejt ki a száján. - És te hallottad, hogy Klaus Mikaelson már megint ráunt a királyi birodalmára New Orleansban? Most épp két utcányira innen rendezkedett be. Úgy tudom, folyton fest. Vagy gyilkol. Vagy... - Egy másodperc töredéke alatt száguldottam ki az épületből. El sem hiszem. A szívem a torkomban dobog már azóta, hogy meghallottam a nevét. Biztos jó ötlet felkeresni? Akárhogy is, valamit tennem kell, mert ez így nem állapot. Egy utcát csak képes vagyok hamar átfésülni. Oké, tévedtem, ráment a délutánom, de végre megvan. A lakásból furcsa zajok szűrődnek ki. Valóban nehéz eldönteni, hogy jelenleg vörös festékkel vagy vérrel mázol-e a vászonra. Mindegy, én akkor is veszek néhány mély lélegzetet, és bekopogok. Elvégre mi baj történhet? Szerintem ezt a kérdést én sem gondolom komolyan. Késő bánat, már kopogtam.
Kezdőlap
