Amikor beköltözött a férfi testébe még hónapokkal ezelőtt, nem számított rá, hogy ilyen sokáig benne is fog maradni, de mit volt mit tenni - ostobaság lett volna veszni hagyni egy ennyire ízletes és kívánatos, már-már szinte ezüsttálcán felkínált áldozatot, nem? Dehogynem. Nem is engedte el a férfi - Vazilnak hívták egyébként, még nem múlt el negyven - pszichéjét, csak ráérősen felzabálta belőle az összes pokoli, kínkeserves fájdalmat, mely tizenegypáréves kislányának elvesztése után, mint valami rákos daganat, állandó jelleggel lüktetett minden idegszálában. Aztán szép lassan, fokozatosan - végtére is ráért - kezdte ő is tovább kínozni, ha a férfi veszteségéből adódó depressziója nem lett volna elegendő. Eleinte csak észrevétlenül kezdte felerősíteni Vazil önmarcangoló érzelmeit: először is azt a mérhetetlen, tátongó űrt, melyet halott kislánya hagyott maga után a lelkében... Azután a tehetetlenséget, amiért az égvilágon semmit nem tudott tenni a keserű valóság ellen, és végül az önvádat, amiért azt gondolta, mégiscsak tennie kellett volna valamit, vagy legalább tehetett volna valamit. Temérdek lehetőséget látott maga előtt, újabb és újabb “mi lett volna, ha…” gondolatok árasztották el tudatát - Vanael pedig tett róla, hogy ezek a gondolatok sose apadjanak el, és a lelkifurdalás, ez a savanyú-cukor ízű önvezeklés szinte teljesen feleméssze a férfit. Úgy zabálta a szenvedését, mintha csokoládé lett volna, telve tömény gyötrelemből kikevert kakaómasszával, bőségesen elhintve benne a szilánkokra tört lélek karamellizált darabkáival. Aztán lassan-lassan az önvád átfordult haragba. Kétségbeesésbe és gyűlöletbe, mely éppen annyira irányult önmaga ellen, mint azok ellen, akik miatt a lánya végül önkezével vetett véget az életének. Ó, és hogy mi okból? Arra Vanael különösen büszke volt. Két gimnazista suhanc, akik közül az egyiket is éppen elég volt megszállnia, hiszen a másik vakarcs szinte vakon követte idősebb társa minden szavát. Annak a srácnak a testében motoszkálva nem okozott számára különösebben nagy megerőltetést, hogy a két suhanccal elkísérje a kislányt - talán Helga? - a játszótérről, hiszen melyik kíváncsi kisgyerek ne követne két idősebbet, akik valami nagyon izgalmas újdonságot akarnak neki mutatni? Még kedvesek is voltak vele. Kedvesen beterelték egy pajtába, és mindketten kedvesen megmutatták neki, mit tud kezdeni két siheder a szájával és a lába közével. Természetesen ezek után kedvesen a lelkére kötötték azt is, hogy ezt nem mondhatja el senkinek se. Vanael imádta. Imádta azt a gyermeki kegyetlenséget, amit egy icikepicike sugalmazással elő tudott csalni a két suhancból - eleve bennük volt, a lényük része volt, csak egy aprócska pöccintésre volt szükségük ahhoz, hogy eluralkodjon rajtuk - s úgy nyaldosta ki belőlük ezt a kéjjel vegyes kegyetlenséget, mintha csak egy csupor méz lett volna. Ennél már csak az a kétségbeesett fájdalom volt ízletesebb, amin a kislány ment keresztül. Nem volt hát csoda, hogy hamar megvált a két kamasztól, hogy belakmározzon a lány kínjaiból is az alatt a néhány hét alatt, míg bele nem kergette szegénykét a szégyenérzet, a csalódottság és a keserűség olyan mély medrébe, ahonnan már senki nem lett volna képes kihúzni. Elmerült benne, aztán lassan és némán elcsöpögött belőle minden édes vörös élet, melynek cseppjei megpecsételték az alkut közte és Vanael között. Mehetett volna vissza a pokolba szórakozni az új játszótársával - azonban a lány apjának gyászát érezve mégis úgy döntött, hogy lakmározik még egy kicsit belőle. Pedig jobban járt volna, ha annyiban hagyja. Ma lett volna a napja, hogy ráveszi Vazilt a vérbosszúra, hisz könnyedén emlékei közé ültette a két vakarcs képét, ahogy elcsalták a kislányát, de éppen csak kezébe vett a férfi egy fejszét az utasítására, mikor megérezte a húzást. Mintha valaki a grabancánál fogva rántott volna egyet rajta, aztán a húzás erősödött és folyamatossá vált, míg végül képtelen volt neki ellenállni, s magára hagyta Vazilt, hogy kövesse a hívó erőt, keresztül a transzcendens síkok között, egészen a forrásáig. Amikor megérezte a sűrűn koncentrált varázserőt, döbbent rá, hogy ilyen érzés, amikor valaki megidézi. Mióta azzá vált, ami, még egyszer sem történt vele ilyen, ellenben kifejezetten ellenére volt; nem csak a tény, hogy valaki kénye-kedve szerint tudja ráncigálni, miközben épp egy gyerekgyilkosságnak készítette elő a terepet, de az is, hogy valami nyomorult halandó azt gondolja magáról, elbírhat egy démonnal. Hát, rábaszott. Nem volt sok ideje átgondolni a helyzetét, ugyanis túl hamar elérte a húzóerő forrását, és kénytelen volt testet ölteni - ráadásul, mintha valami bűbájjal bevont ketrecbe került volna, olyan kötöttnek és korlátozottnak érezte a környezetét. Szóval ez a valaki mégiscsak tudja, mit csinál, gondolta, és azonnal úrrá lett rajta a harcikedv. Bárkire is számított ez a szerencsétlen, Vanael egészen biztos volt benne, hogy akinek az alakját felveszi előtte, attól le fog esni az álla. Hallotta a latin kántálást, és ahogy a varázsige a végére ért, először sűrű, sötét füstként jelent meg, ami aztán emberi formává gomolyodott, és két pillanattal később már nem más állt a merész varázsló előtt, mint Adolf Hitler személyesen. - Te alávaló, aljadék senki! - üvöltött rá, éppen úgy, ahogy a Führer üvöltött a pódiumról annak idején. - Van fogalmad róla, mit szabadítottál magadra?! - mennydörögte, s az volt a véleménye, hogy ha ettől nem fagy belé a szar, akkor semmitől - az az idő pedig neki éppen elég lesz arra, hogy ráomlassza az egész csűrt, amibe ez a vidéki suttyó megidézte.
Amikor belegabalyodtam Larissa Blackwell-be az átlagos bárok legátlagosabbik bárpultjánál, nem hittem, hogy tud segédkezni az egyik legnagyobb volumenű tervemben, a démonok befogásában. Hála jövedelmező kapcsolatunk friss gyümölcsének, sokkal beljebb voltam a projektben, mint azelőtt. Olyan információkat adott át, illetőleg bejutást eszközölt könyvtárak zárolt részlegeibe, melyek után az összegyűjtött adatok összessége nagyobb, és legfőképp jobb rálátást biztosított a démoni entitásokra. Számtalan könyv- és levéltár, azok zárolt részlegeire való bejutás, és hosszas hónapok kutatómunkája után átfogó képet kaptam a démoni entitások működéséről és képességeiről. Újabb hónapokba telt, mire a rendelkezésemre állt egy halott emberek nevéből álló, leszűkítendő lista, akik szánalmas kis halmaza potenciálisan legalább egy démont tartalmaz. Csak a megfelelő könyvek és pár célirányos, nyomtatásba adott, illetve internetes cikk kellett hozzá – ki mondja, hogy a twitter nem hasznos? A jó hír az volt, hogy Larissa segített nekem bemérni egy huncut kisördögöt. A rossz hír az volt, hogy Norvégiában. A tény cseppet beárnyékolta jókedvem kék egét, de az örömöt, hogy teljesen földbe döngöljön, nem adtam meg neki. Elismerem, jobban örültem volna, ha a napsütötte Horvátországba kell utaznom, mint a hideg-rideg, havas és szürke Norvégiába, de hát a boszorkány lánya ne válogasson, ha démont akar. Megtehettem volna, hogy egyszerűen odateleportálok, de tudtam, hogy szükség lesz minden erőmre ehhez a küzdelemhez, ezért inkább a repülő mellett döntöttem. A Sanderfjordi Torp repülőtéren autót béreltem, és a Larissa által remélhetőleg pontosan bemért Rinde község felé haladtam. Minden készen állt. Hála Zack áldozatos munkájának, végre a Dahlia által rám hagyományozott, majd az én legkedvesebb Chrissie fivérem által ripityára tört amulettet is pótoltuk. És ha nem volna elég, hogy átkonvertálja és tárolja a mágiát, illetve lehetővé teszi a testcserés manővert, meg még pár jelenleg lényegtelen csemegét, mint valami radar, azt is érzékelte, hogy ha bizonyos közelségébe értem a kurafinak. Ahhoz, hogy befogjak egy démont, hozzá kell kötnöm valami tárgyhoz, erre a célra kifúrattam egy értéktelen pénzérmét, és a nyakamba függesztettem. Továbbá az olyan képességei, mint a megszállás, az emlékmódosítás, illetve az alakváltás kellemetlen meglepetéseket okozhat még, de semmi olyat, amire ne lehetne felkészülni. Éreztem, hogy a hajtűm majd megbolondul, olyan mennyiségű mágikus aurát érzékel, úgyhogy félreálltam az első adandó alkalomnál, és kiszálltam. Rinde semmi különleges nem volt, egy főutca, néhány üzlet, pár étterem, több alig. Ha el is pusztul az összecsapás folyamán, senkinek nem fog hiányozni. Viszont kénytelen voltam további preparációkat végezni, mielőtt hadba vonulok. Először is, kinyújtottam a kezem előre, aztán a megfelelő kézmozdulattal merítettem a friss, északi levegőből, hogy üzemelni tudjam a most következő mágiáimat. Aztán, csak hogy megakadályozzam a szökését, ha már egyszer megidéztem ezt a kis görcsöt, mágikus blokád alá vontam egész Rindét és környékét (igen, a föld alatt is, ha már lúd, legyen kövér). Azt nem mondom, hogy nem került kis erőfeszítésembe létrehozni, sőt, fenntartani a mágikus lények szökésére – beleértve magamat is – felhúzott akadályt, de ha már háborúba vonul az ember lánya, adjuk meg a módját. Gyűlölném, ha egy ilyen banális figyelmetlenség miatt lógna meg. Mindez végeztével két mágiát olvastam saját magamra: az egyik megakadályozta a démoni entitást abban, hogy kénye-kedve szerint turkáljon a fejemben (nem mintha olyan sok megváltoztatható pontot találna az emlékeim közt, de jobb biztosra menni), illetve abban az esetben, ha megpróbálná elbitorolni a testem tőlem, automatikusan kilökődne. Abban ugyan nem tudom megakadályozni, hogy használja a saját mágiáját, illetve, hogy alakot váltson, de a mozgástere és a lehetőségei lekorlátozásával mindenképpen növeltem az esélyeimet, és csökkentettem az övéit. Már csak egy dolog volt hátra… - Ha most dohányoznék, egész biztos rágyújtanék… Álltam meg a krétával frissen felrajzolt transzmutációs kör felett. Tagadhatatlanul volt bennem egy enyhe gyomorideg – ki ne volna ideges, ha épp egy démonnal néz szembe? Amint rávettem magam egy mély levegő után, hogy kinyújtsam a kör fölé a kezem, kántálni kezdtem. - O inferno anima mea! Voco vobis! Veni ad me, entity daemonibus! A krétával felrajzolt szegélyek fényes villanással reagáltak, én pedig először erős hátszelet, majd szembeszelet, végül pedig egy erős mágikus entitás auráját éreztem egyre közeledni. Rá kellett fognom a csuklómra, hogy tartani tudjam a varázslatot, de elszántságom mindennél nagyobb volt.
Kezdőlap
