Már-már beletörődhettem volna abba, hogy egy nyomorúságos vámpírként kell élnem az életemet, a napfénytől elzárva, s minden mástól, ami valaha sokat jelentett nekem; ám mégsem tettem. Sokféle históriát hallottam már a napfény gyűrűről, arról a mágikus kis tárgyacskáról, amit hordva, nos… nem ég el egy magamfajta kis söpredék. Tudtam hát, hogy nekem is erre van szükségem ahhoz, miszerint igazán érvényesülni tudjak ebben a rohadt világban. Azoknak, akik birtokolták az ilyesféle mágikus kütyüt, teljesebb volt az életük. Olyanok voltak, mintha felsőbbrendűek lennének hozzánk képest; hozzánk, az átlagos vámpírokhoz mérten. De valóban így volt ez rendjén? Mármint, tényleg jobbak valamiben az átlagosaknál, vagy csupán arról van szó, hogy sikerült alkut kötniük egy boszorkánnyal, netán… egy boszi barátjuk önként és bérmentve segített rajtuk? Mindenáron akartam egy napfénygyűrűt. Nem érdekelt, mi az ára, habár tudtam magamról, hogy nem tudok sokmindent a cserébe adni, sőt, mondhatni, semmit. Talán információkkal szolgálhattam erről-arról, vagy a harci tudásomat adhattam át másnak, de ez ér-e bármit egy boszorkány szemében? Mindenesetre, kaptam egy fülest a napokban, miszerint egy nagyobb erejű boszorkány van a városban és végre… rátaláltam. Az esélytelenek teljes nyugalmával léptem be az épületbe, ami egy könyvtár volt, s mivel gond nélkül bemehettem, feltehetőleg a tulajdonosa halott volt. Ez nekem volt mázli; nem Neki. Nem rejtettem el a kilétemet, nem settenkedtem, mégis úgy éreztem, mintha valaki árgus szemekkel figyelné a lépteimet és csak arra várna, hogy mikor vétek valamiféle hibát. Mélyet lélegeztem a könyvek illatával átitatott levegőből, majd közelebb indultam a kiszemelt boszorkányomhoz. Néhány méterre álltam meg tőle. Nem tudtam, hogy hogyan áll a vámpírokhoz, de ő volt az egyetlen esélyem ebben a pillanatban. Esély a teljesebb életre. - Ambrosia Thorne, ha minden igaz… ugye? – Tettem felé még egy lépést, de végül megálltam és nem mentem közelebb hozzá. – Úgy hallottam, hogy egy nagy erejű boszorkány vagy és szükségem volna a segítségedre. – Tértem rögtön a tárgyra, hiszen felesleges volt kertelni. Másrészt, amúgy sem volt szokásom könyörögni másoknak, vagy kerülhetni a forró kását. Amolyan „bele a közepébe”féle srác voltam. - Remélem, meg tudunk egyezni valahogyan. – Tettem hozzá, kissé idegesebben a kelleténél, hiszen tudtam, hogy szinte semmim sincs, amit fel tudok ajánlani a boszorkánykodásért cserébe. Egy valami viszont biztos volt; a családi gyűrűt szerettem volna bűbáj alá vetni, ami jelenleg is az ujjamon pihent. Azt piszkálgattam feszülten.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Szomb. Ápr. 20, 2019 1:15 am
To the vampire entity
Pár hete – azután a csúfos esete után Chrissie-vel a Café du Monde-ban – jutottam arra a konklúzióra, hogy kell nekem egy démon. Most, hogy Zack-nek hála ismételten számíthatok a kiterjesztett mágikus képességeim előnyeire újdonsült mágikus artefaktumom szerepében, újra szóba jöhetnek ilyen nagy kaliberű műveletek. Szintén ezer hála illeti Larissa áldásos munkáját, neki köszönhetően ugyanis nem egy könyv- és levéltárba volt szerencsém bepillantást nyerni. Különösebb rálátás nélkül is biztos voltam benne, hogy démont fogni komplexebb, mint azt az egyszerű boszorkány lánya gondolná, úgyhogy szükségem volt minden percre, amit releváns dokumentumok közt tölthettem. Mindenféle könyv és írás megfordult a kezemben, goeciával kapcsolatos értekezések, sámánisztikus útmutatók, még Dante Isteni színjátékán is átrágtam magam, különös tekintettel az első színre, Dante Poklára, csak hogy az atmoszféra meglegyen. Második világháborús jelentéseket, történelmi útmutatókat, túlélők beszámolóit bújtam, hogy segítsen megragadni annak az esszenciáját, amit keresek. Aznap sem volt másképp. Napközben erősen sütött a nap, mely egyáltalán nem illett a tél végi, csípős időjáráshoz, de éjszaka még cidri hideg volt. Hó már nem volt – nem mintha olyan sok ki szokott volna jutni New Orleans-nak. A hold már magasan járt az égen, én pedig egy halom akta, újságcikk, könyv és napló felett görnyedtem már ki tudja, hanyadik órája, túl számtalan elviteles kávén és csésze teán, serényen jegyzetelve – körülbelül a tizedik lapot írom tele mindkét oldalán, és még csak a kutatás első fázisában járok. Egy apró katicabogár száll meg pihenni a jegyzetem bal sarkában, amitől hirtelen megálltam az írásban. Nocsak. Megemeltem a balomat, és kinyújtottam a mutatóujjam, hogy a csepp kis katicabogár ráérős komótossággal rámászhasson. Az arcom elé emeltem az én hűséges kis katonámat. Ki mondta, hogy a legkisebb nem számít? Kíváncsian hallgattam, mit kíván megsúgni nekem, de attól magasba is szökkent a szemöldököm. - Igazán? Hn. Most, hogy az én kis szárnyas barátom mondja, tényleg éreztem valami erősebb entitás auráját közeledni. Különös. Nem Zack Reed az, ez biztos, az ő auráját ezer körül felismerném. Mondanám hogy égek a vágytól, hogy megtudhassam, kiféle-miféle az illető, de hazudnék. Mindenesetre nem gyakori, hogy ismeretlenül felkeresnek. Csak reménykedni tudok benne, hogy békés szándékkal jár a nyomomban. Már a levéltár érdekében. Utálnék könyveket égetni, mint valami eretnek. Nem éreztem ingert rá, hogy összekapjam a dolgaim és sietve távozzak – a hiedelemmel ellentétben ehhez a megoldáshoz csak akkor folyamodok, ha életveszélyben érzem magam. Ez a csavaró érzés a vesémnél, ez az egyszerű skrupulus pedig távol áll az életveszélytől egyelőre. Útjára engedtem a kis hatlábú harcosomat, és visszamélyedtem az írásba.
Kezdőlap
