Tisztában voltam azzal, hogy pengeélen táncolok. Hiszen itt álltam én, egy vadász, és éppen egy vámpírral készültem szövetségre lépni. Az a Hazel, aki voltam a halál előtt, soha nem ment volna bele ilyesmibe. Inkább harcolt volna egyedül, s bukott volna el, ha a sors úgy hozza, mintsem hogy bárkitől is segítséget kérjen. Azonban az, hogy a halál kapujában voltam, bizonyos dolgokat megváltoztatott bennem. Már másképp tekintettem a világra. Talán a célom most először vált igazán létfontosságúvá. Előtte, mondhatni, a saját végzetembe rohantam azzal, ahogy a vámpírokat gyilkoltam, s igazán nem törődtem azzal, hogy sikerül-e az ősiekkel végeznem vagy sem. Csak az számított, hogy tettem, amit az ötök átka diktált, s gondolkodás nélkül ugrottam volna fejest a mélybe. Ez most már nem így volt. Rájöttem, hogy az ősieket igenis meg akarom ölni, ehhez pedig segítségre volt szükségem, és még több elővigyázatosságra. Habár a vérem azt súgta, csak menjek ki, és öljem halomszámra a vámpírokat gondolkodás nélkül, még volt annyi önuralmam, hogy ezeknek a késztetéseknek ellenálljak. Éppen emiatt sem akartam Damienre túl kockázatos dolgokat bízni. Nem azért, mert attól féltem volna, hogy elárul (ha ezt akarta volna, már rég lett volna rá lehetősége), csupán nem akartam még nagyobb veszélynek kitenni. Mert bármennyire is hitte szentül, hogy ő nem érdemli meg az életet, én kissé másképp láttam. Már nemcsak egy vámpír volt a szememben, hanem Damien. S e kettő között nagy volt a különbség. Amikor rábólintott a feltételeimre, és megfogta a kezemet, halvány mosoly kúszott ajkaimra, majd jobban megszorítottam a kezét. Bármilyen furcsa is volt, bíztam benne. Abban, hogy képes lesz teljesíteni a kérésemet, s hogy ketten együtt véghez fogjuk vinni a tervemet. Aprót bólintva engedtem el a kezét, jelezve neki, hogy figyelem a kéréseit. Őszintén szólva, amikor először mondtam, hogy ő is kérhet valamit, nem igazán számítottam arra, hogy bármit is fog felelni, így most őszinte kíváncsisággal pillantottam felé. A kérésének az első fele teljesen reális volt. Sajnáltam, hogy ő maga nem akarta meglátogatni a nővérét, de az volt a legkevesebb, hogy akkor megtudom én neki, hogyan van. - Rendben. A nővéred New Orleansben lakik, igaz? Egy nevet és egy lakcímet adj meg, a többit intézem én. De ne aggódj, egészen biztos vagyok abban, hogy ő jól van – küldtem felé egy biztató mosolyt. Nem tudom, miért voltam ebben ennyire biztos, de mondjuk úgy, hogy a hatodik érzékem ezt súgta. A második kérését hallva összefutott a szemöldököm csodálkozón, némileg talán vádlón is, de aztán egy halk, beletörődő sóhaj hagyta el az ajkaimat. Megértettem, hogy miért kérte tőlem ezt, éppen ezért nem állt módomban visszautasítani azt. Egy kis részem szerette volna azt mondani neki, hogy baromság, és ne is gondoljon ilyenekre, mert ő képtelen lenne ártani bárkinek, de ezt csak a naiv, gyenge énem akarta hinni. Valójában tudtam, hogy egy vámpír esetében milyen könnyű elveszíteni a józan ítélőképességet. Az, hogy meg akart halni, mielőtt bárkit is bántana, tökéletesen jól mutatta, hogy hiába lett vámpír, mélyen legbelül még mindig jó volt. - Elfogadom a feltételeidet, Damien. Ha úgy látom, hogy ámokfutásba kezdenél, a saját két kezemmel fogom elvenni az életed, hogy abban a tudatban térhess meg a másvilágra, nem ártottál senkinek – válaszoltam komoly hangon, mélyen a szemeibe nézve, hogy tudja, komolyan gondolom minden szavam, s hogy be is fogom azokat tartani. – Esküszöm – tettem még hozzá. S ezennel, megkezdődött a kettőnk szövetsége, ezzel egyúttal pedig története is.
━━━━━━━━━━ ❖ ━━━━━━━━━━ 551 Köszöntem a kört, édes @
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Nem Marcel haragjától vagy a haláltól féltem. Pusztán hittem abban, hogy amit Marcel képvisel, az igenis jó. Az ő uralma alatt New Orleans valóban virágzott és béke volt, még akkor is, ha a boszorkányokra vonatkozóan elnyomással is járt. Valahogy… valahogy mégis azt láttam, sokkal jobb így a város, mintsem Klaus ármánykodása alatt. Nem akartam lerombolni ezt a fajta békét, amit Marcel nagy erőkkel felépített. Aprót bólintottam Hazel szavaira. - Tőlem nem tudják meg. Ígérem. – A szavamat adtam, hisz csak ennyit tehettem. Bár azzal, hogy belementem ebbe az egészbe, a saját fajom pusztulása mellett tettem le a voksom. Ha Hazel, a vadászok sikerrel járnak, akkor a vámpírok teljességgel elpusztulhatnak. S ebbe én magam is beletartoztam. Valamiért mégsem zavart. Már régen feladtam és letettem a normális életről, vagy épp a nővéremről. Már nem volt semmim, amiért élni akarhattam volna. Figyelemmel kísértem a nő minden szavát, ami a feladataimról szólt. Szemmel tartani az ősieket, nos, ezt nem lesz nehéz betartani. Marcel is mindig tudni akar róla, merre járnak és miben mesterkednek. Legfeljebb most két oldalra adom le az információkat. A továbbiakra bólintottam. Habár vadász volt, de teljesen korrektül állt hozzám, s ahhoz, amit én magam képviseltem. Vagyis, ahová tartoztam. - Rendben, ez így… teljesen vállalható. – Még egy mosolyt is megejtettem a szavak mellé. Az viszont meglepett, hogy kérhettem tőle cserébe valamit. Félrepillantottam, majd a kezére, ahogy odalépett. Töprengve nyúltam felé, lassan ráemelve a tekintetemet. Megfogtam a kezét. - Leszek, cserébe pedig…. két dolgot kérnék. Mármint, egyik sem olyan hű de nagy valami. Sőt. – Felnevettem halkan, majd a kézfogást befejezve visszahúztam a kezemet. – Az egyik az, hogy keresd fel a nővéremet. Tudni akarom, jól van-e, de… én nem mehetek oda. S azt sem tudhatja, velem mi van. Ha halottnak hisz, akkor az úgy van jól. – Nyeltem egy aprót. – A másik kérésem pedig az, hogy ha már nem lesz rám szükséged, ölj meg. – Komolyan néztem rá. – Mindig is csak egy vámpír leszek, aki képtelen ellenállni a vérnek… nem akarok ártani senkinek. Tehát, amíg a hasznodra vagyok, használj, de ha már nem kellek… tedd, amit egyébként is tennél. – Reméltem, hogy ebbe az egyezségbe belemegy. Ezzel mindkettőnk jól jár, nem igaz? Legfőképp ő.
Meg kellett volna lepődnöm azon, hogy Damient mennyire váratlanul érte a kérdésem? Nem, őszintén szólva, még magamat is megleptem ezzel az őrült ötlettel. Hogy pont én, Hazel Rhian Wallace, aki arról volt híres, hogy mennyire utálja a vámpírokat, most eggyel szövetségre lépjen. Ám bármennyire is tűnt hihetetlennek az ötlet, valójában egyáltalán nem volt az. Neki ugyan nem tudtam volna megmondani, hogy mi haszna származna abból, ha mellém áll, de nekem szükségem volt segítségre, ezt el kellett ismernem. Ő pedig olyan volt, aki képes volt erre. Egyébként, nem számítottam arra, hogy bele fog menni. Az első, rémült, tiltakozó reakciója volt az, amivel számoltam, ám amikor utána közölte, hogy segít, amiben tud, nos, az lepett meg úgy igazán. Már magam sem tudtam igazán, hogyan állunk mi ketten egymáshoz. Hiszen elfogtam, hónapokon át kínoztam, s igaz, végül elengedtem, ám neki minden oka meg lett volna arra, hogy gyűlöljön engem teljes szívéből. Ennek ellenére ő mégis megmentett, menedéket adott, és most még segíteni is hajlandó volna. Nem hittem a csodákban, soha nem hittem bennük, de ez itt felért eggyel. S úgy véltem, nem véletlenül találkoztunk mi egymással. - Nem, nem akarom, hogy eláruld Marcelt, vagy legalábbis nem közvetlenül. Tudom, hogy milyen következményekkel járna az mind rád, és mind rám nézve. Most tértem vissza a halál torkából, hidd el, nem kívánkozom ismét oda. Egyelőre szeretném, ha Marcel és a többi ősi is úgy hinné, megöltek. Muszáj rejtve maradnom, s közben minél több vámpírt megölnöm, hogy a tetoválásom nőjön, és megtudjam, mivel olthatom ki az ősiek életét végérvényesen – magyaráztam neki, közben azon gondolkodva, hogy pontosan mi is az, amit tehetne értem. Ekkor támadt egy ötletem. – Először is szeretném, ha szemmel tartanád az ősieket. Persze, nem kell semmilyen kontaktusba keveredned velük, de ha megtudod, hogy már nem tartózkodnak New Orleansben, azt szeretném, ha elmondanád nekem. Végre a nyomukra bukkantam, nem akarom ismét elveszíteni őket – magyaráztam neki. Úgy ítéltem, hogy ez nem olyan veszélyes munka, nem is igényli azt, hogy titokban kihallgassa a dolgokat. Mint Marcel vámpírtársaságának a tagja, egészen biztos voltam abban, hogy első kézből fog értesülni az ősiekkel kapcsolatos dolgokról. - És lenne még valami… Nem akarom Marcel társaságát háborgatni, mert ha a fülébe jut, hogy egy vadász van New Orleansben, akkor üldözőbe fog venni. Épp ezért, ha találsz egy vámpírt, akiről tudod, hogy nem tagja a társaságnak, akkor értesíts róla, én pedig megölöm – feleltem elgondolkodva, de ennyi volt, ami eszembe jutott. Úgy éreztem, hogy ez bőven elég lesz neki is ahhoz, hogy ne sodorjam még nagyobb veszélybe, és én is elég elővigyázatos legyek ahhoz, hogy ne bukjak le. Másodszor nem kívántam elszúrni. - Nos, akkor, Damien, ezek lennének a feltételeim. Cserébe te is kérhetsz valamit tőlem vagy tehetsz kikötéseket, hiszen ez egy olyan megállapodás, ami mindkettőnkre nézve kockázatot is jelenthet – mondtam, miközben felálltam a matracról, és közelebb lépve hozzá a kezemet nyújtottam felé. – Leszel hát az informátorom, Damien?
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Érdeklődve, némi kíváncsisággal fűszerezve hallgattam, amiket mondott. Tetoválás? Igen, erről is hallottam Marcel által, de látni sosem láttam. Így már érthető volt, hogy miért. Elgondolkodtam néhány pillanatra, majd elhúztam a számat. Nem igazán tudtam mit mondani erre. A vérszomjat átéreztem, hisz én magam sem voltam az, aki kontrollálni tudta volna magát. Sokat küszködtem vele. Rengeteget… épp ezért nem mehettem haza Heatherhöz. Csak rátámadtam volna, talán meg is ölöm. Nem, ezt a kockázatot nem vállalhatom. Talán már úgyis azt hiszi, halott vagyok, hiszen régóta nyomom veszett. Semmi életjelet nem adtam magamról, holott egy sms-t vagy telefonhívást megengedhettem volna magamnak. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd folytattam a saját monológomat, kifejtettem a gondolataimat. - Az túlzás, hogy nem lehet megmondani, ki a jó és ki a rossz. – Jegyeztem meg halkan, bár már kezdtem teljesen belezavarodni ebbe az egészbe. Hazelnek megszavaztam a boldogságot, azt, hogy nem számít, miket tett és hány ember vére tapad a kezéhez, hiszen ő jó… de voltaképpen, a gyilkosok rosszak. Szóval… mi is van? Már én sem értem. Félrepillantottam, de aztán nem gondolkodtam tovább. Főként a kérdését meghallva, amire egyből felkaptam a fejemet. - Hogy érted ezt? – A szemeit kezdtem fürkészni, némileg riadtan. Láttam a komolyságot az arcán, de fogalmam sem volt, mit forgat a fejében. Meg akar ölni mégis? Nem enged el élve, ha rossz választ adok? Nyeltem egy nagyot. – Én… - Már reagáltam volna, de feltett még egy kérdést. Ledöbbentett. Hogy én… szövetkezzek egy vadásszal és áruljam el Marcelt? Mi a francba keveredtem én bele? A szemeit fürkésztem, majd tettem lépést hátra, mígnem a falhoz nem dőltem. - Hazel, ez… te most arra kérsz, hogy áruljam el Marcelt, igaz? – Kérdeztem halkan, a földre pillantva. – Marcel és az ő társasága jó. Őket nem akarom elárulni, vagy ellenük mesterkedni. – Pillantottam végül rá, komolyan. – Ám… bármi másban… azt hiszem, örömmel segítek. Ha tényleg a hasznomat veszed, akkor… - Tettem felé pár lépést. Előtte álltam meg, a szemeibe nézve. - …itt vagyok. Csak mondd, mit kell tennem vagy mit vársz tőlem és megpróbálom véghezvinni. – Az sem zavart, ha átver. Az életem úgysem ért fabatkát sem így, hogy nem lehettem az, aki voltam. Talán sosem fogom elfogadni azt, akivé váltam. Egy nyomorult, szerencsétlen, éhes vámpír, aki képtelen gondolkodni, ha vér szagát érzi…
- Ki tudja – válaszoltam neki sejtelmesen, hiszen magam sem voltam biztos abban, hogy a kettőnk közül kit is akartam valójában meggyőzni. A küldetésemet továbbra is folytatni kívántam, ám a halál küszöbéről visszatérve sok minden átértékelődött bennem. S ennek nagyban köze volt ahhoz, hogy Damien megmentett. Az elkövetkező szavait csak némán hallgattam, miközben elővettem a következő adag konzervet a szatyorból, és azt kezdtem el majszolgatni. Nem számítottam arra egy másodpercig sem, hogy ez az egész találkozó ekkora fordulatot vesz. Hiszen Damien éppen azt próbálta meg bebizonyítani nekem, hogy a célom igenis jó, és mégsem vagyok akkora szörnyeteg, mint aminek hiszem magam. Talán így volt, talán nem, de ez egy másodpercig sem számított. Addig, amíg rajtam volt a Vadászok átka, addig akkor is ölnöm kellett, ha nem akartam. Túl messzire jutottam már ahhoz, hogy visszaforduljak, s az ösztönök, mint ahogy Damien is mondta, túlságosan is erősek voltak. Erős koncentrációra és akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy most, ebben a pillanatban is ne gondoljak arra, mennyire kioltanám az életét. Az évek során egészen jó önkontrollra tettem szert e téren, de tisztában voltam azzal, hogy elég egy óvatlan pillanat ahhoz, hogy egy kés, vagy valamilyen fegyver a kezembe szökkenjen, én pedig Damienre vessem magam. - A legutolsó találkozónk óta, úgy látom, nagyon jól felzárkóztál a természetfelettiekről szóló tanulmányokban – pillantottam rá elégedetten. – Úgy van, ahogy mondod. Habár te nem látod, de az Ötöknek van egy különleges tetoválása. A kézfejtől indul, s ki tudja, hol ér véget. Mindenesetre úgy tartják, hogy ha a tetoválás teljes lesz, akkor az majd megmutatja azt, amivel meg lehet ölni az ősieket. Amióta azonban létezik az Ötök társasága, nem sok mindenkinek sikerült elég vámpírt megölnie ahhoz, hogy a tetoválást befejezze. Még az enyém is csupán a vállamig ér, ám a vámpírok iránti gyűlölet és vérszomj határozottan rosszabbodott – csóváltam meg a fejemet, bár magam sem értettem, miért mondtam el ennyi mindent most neki. Nem mintha 100%-osan bíztam volna benne, s habár nem volt semmi, ami a hátrányomra válhatott volna azáltal, hogy ezt elárultam neki, még sem volt szokásom ilyeneket kifecsegni. Ahogy tovább hallgattam a mondanivalóját, a véleményét, valósággal lenyűgözött, hogy micsoda fejlődésen ment keresztül. Többé már nem az a szerencsétlen kis vámpír volt, akinek még be sem nőtt a feje lágya. Nem, ő már egy olyan vámpír volt, aki látta, hogyan működnek többnyire köztük a dolgok, s habár az idealizmusát nem veszítette el, de tisztában volt azzal, hogy ami itt folyik, az nem normális. Ez által pedig csak jobban nőtt a szememben az értéke. - Való igaz. Háborúban állunk, s olyankor nem igazán lehet megmondani, hogy ki a jó, és ki sem. Mindkét fél küzd valamiért, legyen az a saját igaza, amiben hisz, vagy valami ennél sokkal apróbb és személyesebb cél, s mindkét fél képes szörnyűségeket tenni a győzelem érdekében. Ez mindig is így volt, s valószínűleg mindig is így lesz – értettem egyet vele, majd miután kiürítettem az újabb konzerves dobozt, félretettem azt az ölemben lévő szatyorral együtt, és teljes testemmel Damien felé fordultam. - Mondd csak, Damien, te kinek az oldalán állsz? – kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, halál komoly arccal, s ekkor egy teljesen őrült ötlet fogalmazódott meg bennem, amire soha életemben nem gondoltam, hogy valaha meg fog. De most megtörtént, és… nem éreztem helytelennek. – Nem szeretnél nekem segíteni?
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Kinevetett, méghozzá kissé gúnyosan, holott komolyan gondoltam, amit mondtam. Igenis volt benne jóság, még akkor is, ha ő úgy is ítélte meg, a sötétség már teljesen magáévá tette. Elhúztam a számat. Nem tudtam mit reagáljak rá, hiszen nem akartam vitába szállni vele. Aztán mégis szóra nyitottam volna a számat, de beszélni kezdett. Felvontam a szemöldökömet és őt kezdtem fürkészni. - Most magadat győzködöd, vagy engem? – Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. – Az, hogy élvezed, nyilván az ösztön miatt van… az ötök különlegesek, úgy tudom. – Magyaráztam. – Másfelől az, hogy megannyi vámpírt, s embert is megöltél. Mondd, ártatlanokat öltél valaha? Mert az előbb azt mondtad, hogy olyan embereket öltél, akik vámpíroknak segítettek… én ebben sem látok kivetnivalót. Másrészt… én magam nem is ítélkezhetek már mások felett. Olyanok felett, akik ölnek, hiszen én is egy gyilkossá váltam… még akkor is, ha nem akartam. – A földre pillantottam. Ezért is gondoltam, hogy megérdemlem a halált, illetve megérdemelném. Nyeltem egy nagyot újra, majd ránéztem. Hittem abban, hogy jó az, amit tesz. - Én ezt a mondást pont úgy ismerem, hogy a cél igencsak szentesíti az eszközt. Szerelemben és háborúban mindent szabad, nem? S ez… - Körbemutattam, aztán rá és rám. - …a fajok közti háború. – A végére viszont meglepődtem. Nem hittem, hogy a szavaim nyomot hagynak benne, vagy hogy egyáltalán emlékezni fog rá. Pislogtam kettőt, majd megráztam a fejemet. - Semmi. Csak… csak látom, mi folyik itt. Látom, hogy a fajtársaim mennyire képtelenek kontrollálni magukat. Látom, hogy ártatlanok halnak meg… látom, hogy az ősi család mennyire kegyetlenül mészárol le mindenkit, aki nem úgy cselekszik, ahogyan ők elvárják. Csak… csak ennyi történt. – Vallottam be végül. Marcellel és a csapatával nem volt gondom, de az ősiek annyi gondot zúdítottak a városra, hogy túl sok olyan dolgot láttam, amit nem akartam. Tettem egy lépést hátra, a kijárat felé. - Vannak jó vámpírok, ebben még mindig hiszek, de vannak… nagyon is veszélyesek. – Magyaráztam egy fokkal halkabban, miközben a hajamba túrtam feszülten. Mégis miért beszélgetek ezzel a vadásszal? Már rég leléphettem volna… nem tartoztam neki magyarázattal, sem semmivel, a lábaim mégsem mozdultak. A földet figyeltem, egy pontot. - Mi van akkor, ha én sem a jó vámpírok közé tartozok? – Kérdeztem halkan, szinte magamtól és nem tőle. Még mindig nehéz volt 100%-osan kontrollálni magamat és az éhséget, így több ember vére is a kezemhez tapadt. Ettől… ettől igencsak rossznak éreztem magam. Öltem. Amióta vámpírrá váltam, nem tudom hány halottat hagytam magam mögött és ez megrémisztett.
Habár nem állt szándékomban Damient arról faggatni, hogy mit tud Marcelről, vagy hogy milyen kapcsolatban állnak, ő azért mégis magától elmondta. A szavaiban nem volt semmi meglepő, ha egy kicsit is elgondolkodtam volna, valószínűleg én magam is rájöttem volna erre. Hiszen, mégis csak New Orleansről beszélünk, ahol Marcel a vámpírok kiskirálya, külön társadalommal és szabályokkal – csak természetes, hogy felkarol minden friss vámpírt, már csak azért is, hogy csökkentse a saját lebukásuk esélyének lehetőségét. Egy friss vámpír egyenlő az ész nélküli táplálkozással és gyilkossággal, az óvatosságot pedig hírből sem ismerik. Mindenesetre csak egyetértően bólintottam egy aprót, nem fűzve többet hozzá a témához. Talán jobb mindkettőnknek nem pedzegetni ezt jelenleg. Halkan felnevettem azt hallva, amit a vadászokról mondott. Volt valami abban, amit mondott, s teljesen biztos voltam abban, hogy a vámpírok sokkal nyugodtabban élhettek volna, ha én nem léteztem volna. Nem rendelkeztem túl sok információval a másik négy vadászról, így azt sem tudhattam, hogy ők mennyire vették komolyan a feladatukat, de véleményem szerint én hozzávetőlegesen sok vámpírt megöltem már. A tetoválás a vállamig felért már, a minta pedig, amit ábrázolt, egyre jobban láthatóvá vált, de még mindig nem volt teljes, hogy tudjam, mi az a fegyver, amit rejt az ősiek ellen. - Nos, ebben van némi igazság – értettem egyet vele, miután elszakítottam a tekintetemet a karomon lévő tetoválásról, és ismét hozzá láttam a falatozáshoz. Ezt követően Damien folytatta a boldogságról táplált gondolatainak az ismertetését, s őszintén mondom, lenyűgözött az idealizmusa. Biztos voltam benne, hogy normál esetben ostobának vagy naivnak tituláltam volna ezek a gondolatai miatt, de valójában… volt valami szép és megnyugtató bennük. Nem, hinni továbbra sem tudtam benne, de szép gondolat volt. S most valahogy vágytam arra, hogy valaki ezt mondja nekem is – hogy nem volt hiábavaló az a sok szenvedés, amin keresztül mentem, s hogy valahol az út végén rám is vár a fény. - Jóság? – nevettem fel kissé gunyorosan. Persze nem a mondandója miatt, inkább csak ironikus volt a jóságot és engem egy mondatban emlegetni, pláne azok után, amiket Damiennel is tettem. Nem, talán régen, nagyon régen még volt bennem, de az ártatlanságomat korán ellopták, és a sötétséget fecskendezték a helyére, ami minden egyes eltelt évvel egyre csak nőtt. – Ne érts félre, Damien, szép tőled, hogy így gondolod, de nekem erős kétségeim vannak efelől. Elvégre, amióta Vadász lettem, sorra gyilkoltam a vámpírokat. Örömömet leltem abban, ahogy kegyelemért könyörögtek, a kínzásukban, sokszor szándékosan tettem, hiába tudtam, hogy semmilyen információval nem tudnak szolgálni a számomra. Embereket is öltem szemrebbenés nélkül, amiért a vámpíroknak segítettek… Téged is hónapokig kínoztalak, Damien… Mondd, szerinted van ebben bármi jó? – kérdeztem tőle teljesen komolyan, tartva a szemkontaktust. Azt akartam, hogy mélyen a szemembe nézve mondja, hogy igen, ő lát bennem valamit, aminek egy kis köze van a jósághoz. Figyelmesen hallgattam, amit ezután mondott, de csak megcsóváltam a fejemet. Nem tudom, hogy mi történhetett vele azóta, hogy elengedtem, de akkor, amikor még a kis ketrecemben volt fogva tartva, egészen más álláspontot képviselt, így természetesen meglepődtem azon, amit most mondott, s egyáltalán nem értettem az okát. - Ha az emberek szempontjából nézzük, akkor valóban, a célom „jó”, azonban a cél nem szentesíti az eszközt, de engem soha nem zavart az, hogy nyakig merüljek a mocsokban – rántottam egyet a vállamon. – De pont te voltál az, aki rámutatott arra, hogy nem minden vámpír feltétlenül gonosz. Minden csak nézőpont kérdése, erre miattad jöttem rá – tettem még hozzá, majd fürkésző tekintettel pillantottam ismét rá. – Történt valami, hogy így kezdtél el vélekedni?
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Meg kellett volna lepődnöm azon, hogy szinte olvas az arcomról? Nem. Mindig is egy könnyen kiismerhető figura voltam, aki képtelen volt álarcok mögé bújni. Néha bántam, néha nem, mindenesetre örültem, hogy ezúttal nem faggatózott a vadász, holott megtehette volna. Félretehette volna mindazt, ami történt: azt, hogy megmentettem és visszatérhetett volna az eredeti szerepköréhez. A vadászathoz. Marcel részletesen beszámolt az ötökről, mikor egyik nap szó volt róluk. Tudtam, hogy mennyire veszélyesek – de azt egy szóval sem említettem, hogy nekem már volt dolgom az egyikükkel. Igaz, Marcel nem is kérdezte, csupán óvva intett. - Ühm. – Ennyit tudtam csak kicsikarni magamból, zavartan pislogva néhányat. Aztán bár nem faggatott, ahogy megígérte, mégis megszólaltam. – Ő karolt fel engem. Neki köszönhetem, hogy nagyjából össze tudtam szedni magam a vámpírrá válásom után. – Magyaráztam röviden, s el is hallgattam. Ha azt nézem, Marcel adott nekem valamiféle új családot azzal, hogy befogadott és a sajátjaivá tett. Persze, megvoltak a maga szabályai ennek a vámpírtársadalomnak és meg kellett mindennek felelni. Ami néha túlságosan is nehéz volt, avagy problémás. A továbbiakra oldalra döntöttem a fejem, s csak hallgattam őt, egészen addig, míg végig nem mondta. - Az lehet, de egy ideig mégis nyugta lehetett volna sok ámokfutó vámpírnak az ötök egyike kapcsán… bár, tény, ott van másik négy. – Mondjuk őket még nem láttam, főleg nem errefelé, de nem bántam. Minél később találkozok velük, annál tovább lehetek életben. Úgy éreztem, előbb vagy utóbb, de az egyik vadász sikerrel jár majd és végez velem, amennyiben Hazel nem fog. A földre pillantottam, de még ezek a gondolatok sem tántorítottak el attól, hogy továbbra is őszintén gondoljam: a boldogságot ő maga is megérdemli. - Mindenki számára létezik, még akkor is, ha az odavezető út… kissé nehéz is. – Magyaráztam egy fokkal halkabban. Nem értettem, miért áll hozzá ennyire… negatívan. Lehet, ezernyi rossz dolgot elkövetett már, de én hittem abban, hogy létezik feloldozás. Feltűnt mellesleg, hogy kerüli a tekintetemet. Nem nézett rám hosszú ideig. Nem értettem az okát. - Ugyan, Hazel. Van benned jóság… van benned és ezért a boldogság is ott van tőled egy karnyújtásnyira. Csak épp még, azt hiszem, nem látod magadtól. – Továbbra is őt figyeltem és ha netán rám nézett, elkaptam a pillantását és igyekeztem fogva tartani. Rámosolyogtam. - Igazság szerint, amit csinálsz… - Egyik kezemmel körbemutattam. - …az, hogy megölöd a rosszfiúkat, az sem rossz. Sőt. Jót teszel az emberiséggel. – Fejemet újból hátradöntöttem a falnak, majd a kezemet is visszahúztam. - Nekem sem kellene szabadon mászkálnom. De elengedtél. – Tettem hozzá halkan, suttogva, csak magamnak hangos gondolatként, miközben a tekintetemet elszakítottam róla, hogy valami mást nézzek.
Szórakoztatott Damien kínos mosolya, amit nem is voltam rest a tudtára adni, de kivételesen nem volt semmi lenézés vagy gunyorosság a vonásaimban. Persze én is tisztában voltam a helyzet komikusságával, hiszen én továbbra is igyekeztem megőrizni a felsőbbrendűségemet Damiennel szemben, úgy tenni, mint aki milyen nagylelkű a fegyverszünet felajánlásával, holott a jelenlegi állapotomban nem sok esélyem lett volna ellene. Már határozottan jobban voltam, de még mindig kissé tompának éreztem magamat, így elhatároztam, hogy első dolgom lesz kemény edzésbe fogni. Nem puhulhatok el, hanem még több erőre kell szert tennem. Ennek a módjain még dolgoznom kell. Amint elárultam neki, hogy pontosan kikkel is harcoltam, nem néztem rá, de amikor kiemelte Marcel nevét, némileg csodálkozva pillantottam fel rá. Láttam a zavart az arcán, a nyugtalanságot, és mintha… némi félelem is ott játszott volna megbújva vonásai között. Automatikusan ráncoltam össze a homlokom, miközben felébredt bennem a vadászok óvatossága. Egy pillanatra majdnem hagytam, hogy ez eluralkodjon rajtam, s hogy faggatni kezdjem, ismeri-e a férfit. Úgy éreztem, hogy róla igenis tudna információkkal szolgálni a számomra, s csak nagy nehezemre sikerült elengedni ezt a forró nyomot. Most ugyanis nem azért voltam itt, hogy őt kihallgassam. Később egészen biztosan bánni fogom ezt a döntésemet, de mára, csak mára szerettem volna normális lenni, és nem megint Hazel, a vadász, az Ötök egyike. Csak egy kis békére vágytam, távolságra ettől a kaotikus természetfeletti világtól, habár magam is tudtam, hogy ez lehetetlen kérés volt. - Igen, vele – bólintottam egy aprót, majd végül elszakítottam fürkésző tekintetemet róla, és újabb falatot emeltem a számba. – Nem foglak arról faggatni, hogy honnan ismered, vagy hogy miket tudsz róla, Damien, de az arcodat nyitott könyvként lehet olvasni. Jobban tennéd, ha legközelebb kicsit óvatosabb lennél. Hidd el, sok bajt elkerülhetsz vele – tanácsoltam neki mindenféle rosszallás nélkül a hangomban. Amikor ezt követően arról kezdett el beszélni, hogy miért is mentett meg, csak csendben hallgattam a szavait, egy aprót bólintva, hogy jelezzem neki, felfogtam a szavait, de különösebben mást nem reagáltam rá. Elvégre, mit felelhettem volna? Látszott rajta, hogy jószívű volt, velem ellentétben, aki soha nem ismert kedvességet, vagy nagylelkűséget. Soha senki nem segített nekem, Deant leszámítva, én ennek a világnak csak az árnyoldalával találkoztam mind ezidáig. A fény messziről elkerült, mintha érdemtelennek tartott volna arra, hogy akár egyetlen sugarát is rám pazarolja. De valahogy… valahogy Damien mellett más volt. Dean annak idején fegyvert adott a kezembe, és megmutatta, hogyan vehetem saját irányításom alá az életemet. Tőle erőt kaptam, Damien pedig megmutatta, hogy nem minden fehér és fekete, és hogy még a magamfajta szörnyetegek is remélhetnek némi kedvességet. És ezért… hálás voltam neki. Habár valószínűleg ezt soha nem fogom elmondani neki. - Ebben tévedsz, Damien. Ha én meghaltam volna, akkor a vadász átkom egy másik személyre szállt volna. Lehet nem most rögtön, lehet egy év múlva, tíz, vagy akár száz év múlva is, de mindenképp gazdát talált volna – tudattam vele, ismét eszembe juttatva azt, hogy ő mily keveset is tudott az Ötök testvériségéről. Aztán, amit legközelebb mondott, azon olyannyira meglepődtem, hogy még a kezem is megállt a levegőben egy pillanatra. Nemes gondolat volt tőle, és ennek hatására… valamilyen ismeretlen érzés öntötte el a mellkasomat. Valahogy másképp tekintettem a férfira, sokkal érettebben és… tisztának. A lelke olyan tiszta volt, hogy fájt még csak rá is néznem, ezért lesütöttem a szemeimet. Hiába volt vámpír, hiába kényszerült a túlélésért arra, hogy másoknak ártson, a szíve az tiszta maradt. Én pedig úgy éreztem, csak befeketítem már azzal, ha ránézek. - Ez igazán nemes gondolat tőled, de kétlem, hogy számomra létezik a boldogság – válaszoltam neki egy keserédes mosoly kíséretében, egy lemondó sóhaj kíséretében. Talán akkor… akkor, amikor véget vetettem Victor életének, még képes lettem volna új életet kezdeni. De a bosszú teljesen hatalmába kerített, és képtelen voltam másra gondolni. A harag, a gyász egy olyanra útra terelt, amin már túl régóta haladtam céltudatosan ahhoz, hogy képes legyek visszafordulni, vagy megállni. Teljesen elmerültem a sötétségben, nem is, én magam is eggyé váltam azzal. Megbocsáthatatlan vétkeket követtem el, amikért nem is reméltem feloldozást. – A magamfajták nem érdemlik meg a happy endinget, Damien – tettem még hozzá egy pillanatra feltekintve rá, majd újból a konzerves doboz tartalmát kezdtem el bámulni. – Mindenesetre, köszönöm – válaszoltam neki, azt azonban nem tettem hozzá, hogy pontosan miért is kérek bocsánatot.
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Az igazság néha fáj, főleg, ha még az ember arcába is vágják. Nem fog kedvelni, hát tudom, én magam is tudom, nem kellett volna megerősítenie ezt szavakkal is. Sóhajtottam egy aprót. Jó lett volna távozni és magára hagyni a nőt, de a további szavai azért megállásra késztettek. - Hálásnak kellene lennem? – A fegyverszünet miatt. Kínosan mosolyogni kezdtem. – Mindenesetre, köszönöm, hogy nem fogsz rám támadni. – Sóhajtottam egy aprót, miközben végigmértem őt. Volt némi fogalmam arról, miért is olyan ellenséges, de úgy éreztem, az irányomba már nem kellene így viselkednie. Jót tettem vele. Hagyhattam volna meghalni, de inkább a véremet adtam. Hogy miért? Magam sem tudom. Nem volt okom rá. Ahogy mesélni kezdett, meglepődtem. Egy ősivel? Ám mikor New Orleans önkényes kiskirályát említette, lesokkolódtam. - Marcellel…? – Nyeltem egy nagyot, miközben kimondtam a nevét. Voltaképpen ő volt az én „főnököm”. Azon vámpírok közé tartoztam, akik ő mellette álltak. Jézusom, azzal, hogy megmentettem Hazelt, konkrétan Marcel ellen vétettem? Nos, csodás. Megástam a saját síromat. Idegesen néztem félre, az agyam kattogott, hogy most mi is legyen vagy mi is lesz. Nem, nem akartam Hazel halálát, én csupán a saját életemet akartam megóvni. De így bajba sodortam magam… legalábbis így éreztem. A földet figyeltem, majd hátrébb léptem, tovább gondolkozva. Aztán a nő hangja rántott vissza a gondolataimból, így ráemeltem a tekintetemet. Oh, hogy miért segítettem neki? Pislogtam rá, végighallgatva minden egyes kérdését, szavait, majd alig láthatóan vállat vontam. - Ösztönök. – Elmosolyodtam. – Emberként mindig is bennem volt az, hogy másokon segítsek. Nem tudtam senki mellett elmenni úgy, hogy ne nyújtottam volna segítő kezet. Még azokon is segítettem, akik rosszak voltak velem. Vámpírként pedig… nos, az emberi tulajdonságok is felerősödnek. – Magyaráztam. Ennyi volt az okom. Ezért mentettem meg. Nem másért. – Hagyhattalak volna meghalni, ugye? Megszabadult volna a világ egy vadásztól… - A falnak dőltem, nekitámaszkodtam, majd a fejemet is nekidöntöttem. – Igazából, amióta elengedtél, sokszor eszembe jutottál. Te és az, amit meséltél. Ahogy átvágtak téged… a szenvedéseid. Senki sem érdemli ezt. – Töprengve kezdtem fürkészni az arcát, a szemeit. – Nem akarom, hogy anélkül halj meg, hogy rátalálnál a boldogságra. – Bár ez az indok csak most fogalmazódott meg bennem, igenis komolyan gondoltam. Másfelől, ő maga is elengedett, sőt, visszaküldött a tulajdon nővéremhez, hogy találkozzak vele. De azóta sem mentem vissza. Nem hajkurászom azt a féle boldogságot, mellyel veszélybe sodorhatom egy családtagomat. Pedig maga a jelenlétem egy veszélyforrás. Vámpír vagyok. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bántanám Heathert. S ha azzal megóvhatom önmagamtól, hogy távol vagyok tőle, ám legyen. Lassan elszakítottam Hazelről a tekintetemet és a földön egy pontot kezdtem figyelni.
Bizalmatlan tekintettel fürkésztem Damient, meg a szatyrot a kezében. Volt valami, ami miatt egy apró részem azt súgta, nem kell tartanom tőle, bízhatok benne, de ezt igyekeztem minél jobban elnyomni magamban, és nem leengedni túlságosan a védelmemet. Még mindig gyengének éreztem magam, de ezt nem hagytam, hogy a felszínen is látszódjon. Épp elég ironikus volt a helyzet önmagában így is. Elvégre, itt voltam én, egy vadász, az Ötök egyike, aki hónapokig kínozta őt, a vámpírt, azzal a szándékkal, hogy véget vessen a nyomorult létezésének. Valóban azt akartam, minden porcikám sóvárgott azután, hogy vérét vegyem, ám egy gyengébb pillanatomban végül megkegyelmeztem neki. Nem bántam meg, de teljesen biztos voltam abban, hogy azután, amit tettem vele, messziről kerülni fog, sőt mi több, hangos kacajjal nézné végig a halálomat. Ám ő nem tett így. Hanem itt volt, és… megmentett. Legszívesebben gunyorosan elmosolyodtam volna a sors fintorán, de végül látva Damien békés szándékát, úgy döntöttem, ám legyen. Szükségem volt az erőre, hiszen, ha már azt választottam, hogy életben maradok, akkor még több hatalomra lesz szükségem ahhoz, hogy bosszúmat véghez tudjam vinni. Leengedtem a védekező pozíciót, majd lassan odaléptem Damienhez, hogy elvegyem a szatyrot, és megnézzem, mit hozott nekem. Persze a bizalmatlan pillantást nem hagytam el, nem akartam, hogy úgy érezze, ennyi után már legjobb barátok lettünk. Mert nem voltunk azok. Ellenségek voltunk, de most úgy döntöttem, pillanatnyi fegyverszünetet kötök vele. Ha már megmentette az életemet. Amint a kezemben volt a szatyor, óvatosan visszahátráltam a fekvőhelyem felé, egy pillanatra sem véve le szemeimet róla, biztos, ami biztos. Ám ő tényleg nem cselekedett semmit, el sem mozdult a helyéről, így egy apró bólintást követően valamelyest leengedtem a védelmemből. Teljesen természetesen nem, túlságosan belém ivódott ez már ahhoz, hogy képes legyek bárki mellett teljesen elengedni magam. De el kellett ismernem, hogy Damien fair volt. - Nem, valóban nem foglak kedvelni csupán ennyitől – jegyeztem meg semlegesen, miközben elkezdtem elővenni a szatyorból az ételeket, amiket Damien hozott. – De értékelem, amit tettél, ezért úgy döntöttem, kivételesen fegyverszünetet kötök veled. Így nem kell félned attól, hogy megtámadlak – tettem még hozzá. Nem tagadom, az ösztöneim, a vadász ösztöneim mást súgtak, de ha kellőképpen koncentráltam, akkor el tudtam nyomni őket magamban, és egy pillanatra megfeledkezni arról, hogy aki előttem áll, az egy vámpír. - Nem. Nem kis híján otthagytam a fogam. Otthagytam volna, ha te nem bukkansz fel a semmiből – javítottam ki tényszerűen, miközben kibontottam az egyik konzerves dobozt, és elkezdtem falatozni belőle. Azon gondolkodtam, hogy áruljam-e el neki, hogy mi történt, de végül nem láttam akadályát annak, hogy ne tegyek így. Nem mintha mesedélutánt kívántam volna tartani, vagy szégyelltem volna a vereségemet. Ha így lett volna, akkor nem tudtam volna tanulni belőle, az pedig öreg hiba lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehet mindig nyerni, s alábecsültem az Ősieket. Még egyszer azonban nem fogom ugyanezt a hibát véteni. Legközelebb felkészülten fogok érkezni, és akkor biztosan kioltom az életüket. - Az egyik ősivel harcoltam és New Orleans önkényes kiskirályával. Alábecsültem őket, és én húztam a rövidebbet – rántottam egyet a vállamon nemtörődömül, mintha az egész semmiség lenne. Nem igazán éreztem szükségét annak, hogy további csevejt folytassak Damiennel, ezért ha ő nem szólt semmit, én csak csendben ettem, ám aztán valami mégis az eszembe jutott, ami érdekelt volna. - Te viszont miért segítettél rajtam? Hónapokig kínoztalak, és hidd el, normál esetben kíméletlenül végeztem volna veled. Nem volt semmi okod megmenti az életem, te mégis így tettél. Miért? – emeltem végül rá a tekintetemet fürkészően, és nem is kívántam azt elfordítani addig, amíg választ nem kaptam a kérdésemre. Tudni akartam, hogy miért döntött így, mert zavart, hogy nem értettem a viselkedését.
Every single stuff worth a try but there's only few things worth to fight
Amikor megragadta a kezem, kissé megkönnyebbültem. Ez azt jelentette, hogy nem késtem el. Még a tudatánál volt annyira, hogy tudja, innia kell, amennyiben nem akar itt és most meghalni. Halványan elmosolyodtam és úgy figyeltem, miképp iszik a véremből. Habár egy vadász volt, egy gyilkos, aki a fajtámat sorra ölte le, nem tudtam rá haragudni. Tudtam, hogy van egy érzékeny, sőt, törékeny oldala. Hiszen láttam. Az, hogy olyan lett, amilyen, nos… kellettek dolgok. Történések. Elárulták, megvezették. Nem csodáltam, hogy a vadászat mezejére lépett. Egy kicsit sem. Ahogy befejezte az ivást, s öntudatlanul a karjaimba omlott, magamhoz szorítottam. Felkeltem vele a földről, majd felemeltem a fejem. Itt nem maradhattunk, hiszen egy koszos sikátorban nem tudtam volna semmit kezdeni vele. Nem, nem akartam bántani, sőt. Csak egy jobb helyre vinni. A rejtekhelyemre vittem. Egy raktárépületbe, amelyet senki sem használt – legalábbis ezt tapasztaltam, ezért húztam meg magamat itt. Még ágy sem volt, csak néhány pokróc, meg párna... nem nagyon rendezkedtem be, nem is kellett. Csak menedékhely volt, amúgy nem sok időt töltöttem itt. Gondoltam, mire felébred, szerzek neki ételt. Erőt kellett gyűjtenie. Hiszen majdnem meghalt. Bár nem vártam köszönetet azért, amit tettem, sőt… talán jobb lett volna, ha meg sem tudja, hogy én segítettem. Egy szatyorral léptem vissza a raktárba, azaz nyitottam az ajtót, de a hangja egyből megcsapta a fülem. A fenébe. - Csak én vagyok. – Miért van máris ébren? Futott át a gondolat a fejemen, miközben tettem felé néhány lépést. Végig őt fürkésztem, a tekintetét. Védekező állásban állt, mintha attól tartott volna, hogy rá akarok támadni. Ez kissé megmosolyogtatott, de aztán megcsóváltam gyengén a fejem. - Nem akarlak bántani, oké? Megmentettelek és… hoztam kaját. Meg innivalót. – Emeltem meg a szatyrot, majd raktam le a földre, aztán hátrébb léptem, jelezve, hogy vegye csak el, én még a közelébe sem megyek. - Azt hittem, még aludni fogsz és el tudok tűnni… könnyebb lett volna. – Túrtam idegesen a hajamba, majd haraptam be az alsó ajkam. – Úgy értem, vámpír vagyok, te meg vadász… attól, hogy segítettem rajtad, még nem fogsz kedvelni, nem igaz? – Idiótán éreztem magam ettől. Hátrébb léptem ismét, majd nekidőltem az ajtónak. Végigmértem a nőt és nyugtáztam, hogy tényleg rendbejött, beforrtak a sebei. Túlélte. Nekem köszönhetően. Azt hiszem, ezzel kiegyenlítettem a számlát. Ő elengedett legutóbb, megkönyörült rajtam, az életemen, s most én cserébe az övét mentettem meg. Többé nem tartozunk egymásnak… hát nem? Így is fel lehet fogni. Fel lehetne. Bíztam benne, hogy Hazel is úgy gondolkodik, ahogyan én. Reméltem, hogy nem akar rám támadni, cserébe a kedvességemért… - Ki támadott meg? Kis híján ott hagytad a fogad… - Jegyeztem meg, miközben némi aggodalom jelent meg az arcomon. Nem kellett volna, hiszen semmit nem jelentett nekem ez a nő. Semmit. De mégis aggódtam, hogy vajon kikkel akadt össze. Miféle alakok mászkálnak erre és képesek legyőzni egy olyan hatalmas vadászt, mint amilyen ő maga.