Próbálom kizárni a szavait, a sok sületlenséget, amit összehord, nem figyelni rá, úgy kezelni, mintha csak valami irritáló háttérzaj lenne, de sajnos épp elég igazság is van a mondanivalójában ahhoz, hogy ne tudjak teljesen süket lenni a hallottakra. A Gemini-átokkal kapcsolatos új információk felborították az eddig oly' gondosan összekapargatott lelki nyugalmam, az önmagamba vetett hitemet, és átjár a félelem, az aggodalom, a zavarodottság, valahányszor megemlíti Josiet és a ránk váró próbatételt. A szám összepréselem, a szemem árulkodón villan benne ijedtséggel és haraggal. Nem akarok felelni. Nincs is már mit mondanom. Ám akkor közli velem, hogy hasonlítok rá, és a világ ismét fordul velem egyet, a gyomrom bukfencezik a hasüregemben. Tiltakozásképpen, enyhén rémülten rázni kezdem a fejemet.
- Nem. Nem. Ez nem igaz. Nem. - Nézek dacosan a szemeibe, és igyekszem határozottnak tűnni, azonban korábban bennem is megfogalmazódott már ugyanez. Stefannal beszéltünk is róla. Ő megnyugtatott, hogy szó sincs erről. De most undorodva gondolok bele abba, hogy talán mégis így van. - Még csak nem is ismersz. Ezek mind csak feltételezések. Csak ki akarsz borítani. Én sosem leszek olyan mint te. - Felhúzom a nyakam, fintort vágok, mintha próbálnám magamról lerázni ezt az érzést, ezt az undort, az egésznek a puszta lehetőségét is. Tudom, mit csinál. Meg akar fertőzni a mérgező gondolataival. - Szállj ki a fejemből! Elég volt! Keress valaki mást, akivel szórakozhatsz – nézek vele farkasszemet egészen közelről, szinte köpöm felé a dühös szavakat. Aztán megpróbálom eltaszítani őt, elszakítani tőle magamat. Elegem van a közelségéből. A sötétség árad belőle.

Nem felelek a szavaira, mert azzal csak tovább adnám alá a lovat, és már így is túl sokat beszél. Mégis mit tudhat ő a mi családunkról? Legfeljebb kihallgatott pár beszélgetést, meglesett egy-két vitát, na és? Az életünk nem ennyi. Majd pont neki fogom elhinni, hogy Josie vagy apa nem szeretnek, és nem a saját szeretteimnek?! Nem mondom, az tényleg övön aluli ütés volt, így megtudni, hogy egy hülye átok miatt szembe kell szállnom a testvéremmel, de nem fogok itt és most teljesen kétségbeesni. Azzal megvárom, amíg hazaérek, és majd utána is ráérek. Nem adnám meg neki ezt az örömöt. Így is túlságosan élvezi a helyzetet.
- Eressz el, te undorító démon! - sziszegem, és közben ütöm, ahol érem, míg ő a hajamat tépi. Fáj, amit csinál, és részben ösztönből cselekszem, részben csupán nem akarom hagyni magam, hogy bábként rángasson, ezért folyamatos csapkodással próbálok kiszabadulni a szorításából. Végül aztán taktikát váltok, elkapom a hajamat rángató karját, és mágiát szívok el belőle. Először nem vagyok benne biztos, hogy sikerülhet, de feltételezem, hogy mivel ő is természetfeletti lény, és láttam már varázsolni is, amikor köddé vált előttem, vagy egy tőrt kerített elő a semmiből, szóval kell lennie benne mágiának. Vajon ha eleget szívok el tőle, akkor megdöglik végre? Örökre? Ám váratlanul eltaszít magától, én meg nyekkenve érek földet a falnál. Felnyögök a fájdalomtól, és egyelőre fel sem tudok állni. Lentről, kuporogva nézek fel rá gúnyos-haragos tekintettel.
- Miért érdekel téged annyira, hogy Josie és én mit teszünk egymással? Miért nem keresel magadnak valami más szórakozást? Mondjuk valakit a saját súlycsoportodban? Szekálj inkább egy másik démont, az méltó ellenfél lenne, és biztos szórakoztatóbb is. Vagy ennyire telik tőled csupán? Két gyenge tinilánynál erősebbel nem mersz kikezdeni? - röhögöm képen.

Gyakran érzem azt ebben a családban, ebben a torz mesevilágban, amiben élek, hogy túl korán kell felnőnöm. Ez is egy ilyen pillanat. Nem lehetek egy megtört vagy hisztis gyerek, miközben szembe kell néznem a ténnyel, hogy egy átok miatt el kell pusztítanom a testvéremet. A legfontosabb személyt az életemben. Pedig nem állok messze attól, hogy összeroppanjak, és Kai mesterien locsolgatja tovább olajjal ezt a tüzet. Nem hagy esélyt lenyugodni, megemészteni a hallottakat, elhitetni magammal, a saját épelméjűségem megtartása érdekében, hogy találni fogunk megoldást erre a problémára. Egyik pillanatról a másikra kirobban belőlem a harag, rátámadok, a falhoz taszítom, és ő ezt láthatóan még élvezi is, de nem számít. Nem érdekel, mert jól esett megtenni. És valamelyest le is csillapított.
- Nem... nem várom, hogy megijedj. Jól tudom, nem félsz senkitől és semmitől, pláne nem egy „töpszlitől”. De annál nagyobb lesz a meglepetés, amikor a földbe döngöllek, és lealázlak – vágok vissza makacsul, és nem fogok meginogni akkor sem, ha kinevet, a képembe röhög. Mert ő ilyen. Ezt már kezdem kitapasztalni. De éppen ez a lényeg...
- De már te sem tudsz úgy rám ijeszteni, mint az első alkalommal. És meg fogok tenni mindent annak érdekében, hogy visszaküldjelek oda, ahonnan jöttél – sziszegem határozottan, félelem nélkül nézve a szemeibe, miközben ő a hajamnál fogva kap el. - Nem számít, mit mondasz a családomról. Nem ismered őket. Megpróbálsz oda szúrni, ahol a legjobban fájhat, de tévedsz. Mert mi szeretjük egymást. Meghalnánk egymásért. Ez az, amit te sohasem fogsz megérteni. - Hajolok hozzá közelebb ezúttal én. Dobálózik a szavakkal, megpróbálja elhitetni velem, hogy nem bízhatok senkiben. Vagy talán ő maga tényleg így gondolkodik. Sosem szeretett senkit, saját magán kívül, de én nem vagyok olyan, mint ő.

Kai magyarázása, kárörvendő hangja folyamatos irritáló háttérzajjá válik. Minden amit mond, csak növeli a zavaromat, a haragomat, a frusztráltságomat. És ő ezt pontosan tudja. Ezért is nem fogja be. Uralkodnom kéne magamon, egy kis önkontroll, ahogy tanultam, de ez most nagyon nem megy. Nem minden nap tudja meg az ember lánya, hogy valami családi átok vagy akármi miatt köteles megölni a testvérét. Vagy az teszi meg ugyanezt vele. Nem tudom, melyik a rosszabb. Sosem akarnám Josiet bántani, de meghalni sem szeretnék. Én meg már azt hittem, a családom nem lehet ennél elcs*szettebb.
- Engedjem szabadon?! - fordulok hirtelen dühtől izzó tekintettel Kai felé a hátborzongató biztatását hallva, majd a következő pillanatban már a belőlem kitöri energialökettel taszítom őt a falhoz, és préselem oda. - Ez hogy tetszik?? – Ordítani tudnék. Tombolni. Miért nem fogja már be?! Tényleg meg akarja keseríteni az életünket. Azt a keveset is, ami valószínűleg még hátravan.
- Ne. Merészeld. A szádra venni. Apánkat! - sziszegem a fogam között a szavakat felé. - Te nem tudsz semmit. SEMMIT! - kiáltok rá. Pedig részben igenis igaza van. Apa tényleg jóval több időt szán Hope-ra, mint kéne, miközben azzal kéne foglalkoznia, hogy erre az egész őrültségre felkészítsen bennünket.

Kai nem hagy nyugtot, nem lép tovább, nem hagy békében merengeni, nem hagy időt rendesen felfogni és megemészteni az elhangzottakat, inkább üti a vasat, amíg meleg. Csak mondja és mondja, hogy kezdek beleszédülni a sok infóba. Ismét a fejemet ingatom tiltakozásképpen. Ez túl sok nekem. Csak fogná már be!
- Hallgass! Hallgass el! Elég! - villantom rá a dühös tekintetem. - Mit akarsz ezzel? Most komolyan! A múltkor még az életemre törtél, élvezettel nyársaltál fel. Rám akartál ijeszteni. Meg akartál ölni. Most meg már jó lenne úgy is, ha egymást gyilkoljuk le? Valami terved van ezzel, igaz? Azért jössz ilyenekkel. - Ingatom tovább a fejem. Kezdem elveszíteni a kontrollt. Összezavarodtam. Dühös vagyok, és ideges.
- Ha... ha ez igaz... ha ez igaz, és a szüleim tényleg tudnak róla, biztos okuk van rá, hogy nem mondták el. Biztos találtak rá megoldást, vagy azt keresik... - Ez inkább úgy hangzik, mintha magamat próbálnám megnyugtatni. Talán így is van. - Szóval... akármit is próbálsz elérni, nem fog menni, oké? - fakadok ki ingerülten, és taszítok egyet Kai mellkasán.