Az érzés, mikor egyszerre járja át minden porcikádat az izgatottság, s egyben a félelem, avagy maga a rettegés. Valami ilyesmiről szól maga a vadászat. Egyszerre veszélyes és izgalmakkal teli, azaz nem épp hétköznapi tevékenység. Fiatal, friss vadászként, tanoncként viszont még rengeteg minden állt előttem: felfedeznivaló lények, tanulásra váró lehetőségek és így tovább. Pelenkás korom óta arra neveltek, hogy nekem ez az utam. Nekem és a fivéremnek, Rydersonnak is. Azt hiszem, ha vadász családba születik bele az ember, azzal a Sorsa egészen egyszerűen megpecsételődött. S ezzel soha, semmi gondom nem volt. Élveztem. Élveztem a vadászat adta lehetőségeket, érdekes helyzeteket és nem féltem kioltani a gonosz lények életét. Ugyan még csak 20 éves múltam, de már voltam olyan szinten, hogy egymagam is vadászhassak. Ám… én mindig Rydersonnal mentem. Ketten együtt, vállt-vállnak vetve küzdöttünk.
Épp a fegyveremet vettem magamhoz, mikor meghallottam a hátam mögül némi neszt. Azonnal hátrafordultam, a fegyvert elrakva szépen. Reagannel találtam szemben magam, a 10 éves kisöcsémmel – aki nagy, bogyó szemekkel bámult fel rám, érdeklődve.
- Hova mész? – Tette fel a kérdést, mire én sóhajtottam egy aprót. Reagan még fiatal volt és én magam nem szerettem neki beszélni a vadászatról. Nem tudnám megmondani, miért, egyszerűen csak jobb szerettem elkerülni a témát. Talán óvni akartam. Ugyanakkor a szüleinktől már bőven hallhatott és hallott is az árnyvilágról. De tanítani még nem kezdték el. Legalábbis, nekem nem volt róla fogalmam sem.
- Elhívtak egy sürgős esethez. – Magyaráztam az öcsémnek burkoltan, hova is készülök. Közben tovább pakolásztam, magamra vettem a kabátot.
- Egyedül? Miért? Én is mehetek? – Bombázott tovább a kérdésekkel, mire mélyen magamba szívtam a levegőt. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy leguggoltam elé és a vállára tettem a kezeimet.
- Nem, nem egyedül megyek, neked viszont… itthon kell maradnod, rendben? Anya mellett, ahogyan mindig is. – Mélyen a tekintetébe fúrtam a magamét és reméltem, megértette, amit mondtam. Reagan kisvártatva bólintott egy aprót, de egy szót sem szólt. Nem tett ígéretet, nem mondta, hogy itthon marad a kérésemre, én mégis hittem neki.
Aztán mögötte, az ajtón belépett Ryd. Egyből elengedtem az öcsémet és felegyenesedtem.
- Indulhatunk? A vámpíroknak most talán lesz némi előnye, a sötétség kapcsán, de minket úgysem gyűrnek le. – Mondta egy magabiztos mosollyal, mire bólintottam egyet. Elléptem Reagan mellett és elhagytuk végül a házat a fivéremmel.
Kettőnk közül Ryd volt a határozottabb, s a harctudása is magasan az enyém fölött állt, mégsem éreztette velem soha, hogy kevesebbre tartana. Sőt, igyekezett a tudását átadni nekem és ezért roppant mód hálás voltam neki.

***

- Leigh! – A nevemet kiabálva rohant oda hozzám, mikor végre minden vámpír a földön hevert. Illetve az egyikük még élt, de nem volt magánál. Ám ez nem számított a fivéremnek, ugyanis aggódott értem. Szinte a halálomon voltam, remegtem és az oldalamon levő sérülést bámultam. Ömlött belőle a vér. Azt hittem, végem van.
- Leigh, úristen… nem, ezt… mindjárt megoldjuk, rendben? Nem veszítelek el… - Térdelt mellém és az ölébe húzott finoman. Én egy szót sem bírtam kipréselni magamból, annyira nagy fájdalmaim voltak. A sebemhez hozzáérni sem mertem. A fivérem nem gondolkozott sokat, odahúzta a mellettünk heverő vámpírt és a csuklóját megvágva a számhoz húzta.
- De Ryd… - Kezdtem bele nyöszörögve, de a kétségbeesett pillantását látva belém forrt minden ellenkezés. Ugyanakkor rosszul éreztem magam amiatt, hogy egy vámpír vére segíthet rajtam, miközben mi ellenük harcolunk nap, mint nap.
Mégis ittam a véréből. Nem akartam meghalni. Élni akartam és tovább küzdeni, megtisztítani a világot, s továbbá… nem csalódást okozni a szüleinknek. A sérülésem elkezdett begyógyulni, a fájdalmaim pedig lassacskán megszűntek. Eltoltam a vámpír karját magamtól, majd felpillantottam Rydersonra.
- Köszönöm… te vagy a hősöm. – Jegyeztem meg egy mosollyal, miközben felültem és oldalba böktem a fivéremet.
- Nem hagyhattalak meghalni. – Közölte komolyan, mindenféle mosoly nélkül. Erre én is elkomolyodtam, aztán a kezembe vettem egy tőrt és azzal fordultam a vámpír felé, aki továbbra sem volt magánál.
- Neki viszont meg kell halnia… - Emeltem a kezemet, hogy a szívébe mártsam a tőrt, de a levegőben meg is állt. Nem mozdultam. Habár nem önszántából, de a vérét adta értem, avagy nekem. Neki is köszönhettem, hogy életben maradtam, így… nem ölhettem meg. – Vagy… nem. Úgysincs magánál. A társait megöltük, ebből biztos tanul majd, nem? – Egyenesedtem fel Ryd mellett, de rá sem néztem.
- Hát, lehetséges. De az is lehet, hogy visszajön és bosszút áll… rajtad, rajtam, a családunkon. – Állt fel ő is, mellém lépve. – Ám… a te döntésed. – A vállamra tette a kezét, finoman megszorítva, majd  el is engedett és indult, hogy összeszedje a fegyvereit. Én egy ideig még bámultam a földön heverő vámpírt, mielőtt Ryd után mentem volna. Tovább beszélgettünk a történtekről, Ryd még pár észrevételt is megosztott velem. Egyre jobbá vált a hangulat, szinte azt is elfelejtettem, hogy majdnem meghaltam. Nevetve léptem Rydhez, aki átkarolta a nyakamat, aztán… hirtelen feszültté vált a légkör. Egy sikoltás kapcsán. Egyből megfordultunk, elszakadva egymástól. A vámpír, akit életben hagytam, most az öcsénk fölé magasodott egy fa mentén.
- Reagan?! – Ejtettem ki az öcsénk nevét, aztán gondolkodás nélkül, futva indultam el feléjük. A fivérem követett, s fegyvert rántott. – Tűnj el az öcsénk közeléből, te vérszívó! – Emeltem meg a hangomat, s ahogy a közelébe értem, máris támadtam. Nem gondolkodtam, nem terveztem meg a mozdulataimat, nem érdekelt semmi, csakis az, hogy az öcsénket megvédjük és ezt a vámpírt megöljük. S közben… közben utáltam magam azért a döntéstért, amit meghoztam. Miért hagytam életben?! Ryd sem gondolkozott tisztán. Hibát hibára halmoztunk, s bár Reagantől el tudtuk terelni a vámpírt, mi sorra szereztük a sérüléseket. Először az oldalamat vágta fel újra, Ryd a hátán sérült. Aztán újra én, s újra ő. A vámpír, mintha „táncot” járt volna közöttünk; s mi sorra buktuk volna el a lépéseket. Végül Rydnél állapodott meg és magához húzta, a nyakára kulcsolva az ujjait.
- Hagyd őt… - Kétségbe voltam esve és fáradt voltam, erőtlen, sőt, ismét éreztem, hogy a halál közelében vagyok, de nem hagyhattam, hogy megölje. A földről felszedtem egy eldobott tőrt, majd az utolsó energia tartalékaimat felhasználva léptem a vámpír mögé és szúrtam hátba. De késő volt; a keze pillanatokkal előtte mozdult és kitörte a fivérem nyakát. Holtan estek össze előttem, szinte egyszerre, míg végül én magam is a földre hulltam, azzal a gondolattal, hogy elbuktam. Meghalt a fivérem, meghaltam én, de… de megmenekült Reagan. Talán, valami jót mégiscsak sikerült tennem… tennünk.

***

Órákkal később tértem magamhoz, ugyanúgy a porban feküdve, a halott vámpír és Ryderson mellett. Úgy éreztem, a torkom olyan, akár a sivatag: száraz. Szomjaztam, s éheztem. Nem tudtam eldönteni, hogy mire vágyom jobban. Feltápászkodtam a földön, magam előtt megtámaszkodva. A torkomhoz húztam a kezeimet és finoman ráfogtam.
- Mi a fene van velem?! Hogyan…? – Össze voltam zavarodva. Aztán nem is gondolkodtam tovább, a fivéremhez másztam a földön. Megérintettem az arcát. Jéghideg volt. A pulzusát is megnéztem, de semmi… tényleg halott volt, ráadásul visszavonhatatlanul. Nem úgy… nem úgy, mint én. Sírni kezdtem. A könnyek eláztatták az arcomat. Üvölteni akartam és visszacsinálni mindent, ami történt. Belül tomboltam. Olyan volt, mintha az érzéseim felfokozódtak volna. De ez hülyeség volt. Órákkal később az egyik fa tövében ültem, ott, ahol Reaganra támadott az a vámpír. Már nem sírtam, csak gondolkodtam. S végre, ekkor állt össze a kirakós: a vámpírvér, amivel Ryd meggyógyított… igen, ez volt az oka annak, hogy itt voltam. A fenébe is! Idegesen ütöttem ököllel a fába, nem érdekelve, miféle fájdalmakat fogok újfent átélni. Kiráztam az öklömet, majd mélyen magamba szívtam a levegőt. Elkezdtem átgondolni mindent… az okokat, a miérteket. Először magamat okoltam mindenért. A döntésemért. Ha nem hagyom életben azt a vámpírt, mindannyian élhetnénk úgy, ahogyan eddig. Aztán kicsivel később az öcsémet kezdtem okolni, Reagant… hiszen, ha ő nem jön ki utánunk, nem lett volna kit megvédenünk Ryddel. Akkor nem veszítjük el a fejünket, nem hozunk rossz döntéseket. Hiszen mi ketten mindig jól össze tudtunk dolgozni, de ahogy az öcsénk, egy családtag élete került veszélybe, az ítélőképességünk a semmibe foszlott, ahogy az elménkre is sötétség vetült. S végül rájöttem, hogy ki a valódi felelős… avagy kik. A szüleink. A fenébe is, hát nem nekik kellett volna vigyázniuk Reaganre?! Nekik kellett volna a szemüket rajta tartani, s őt magát otthon tartani! Hiszen tudták, mindig is tudták, Reagan mennyire kíváncsi. S még kicsi. Persze, hogy érdekli, mi folyik odakint a nagyvilágban, nem igaz?!
Ahogy ezek az érzések, a gyűlölet felébredt a saját szüleim iránt, tudtam, hogy be fogom fejezni az átváltozást. S ehhez már nem is kellett más, csak egy védtelen, ártatlan lányka a városból, akinek a vérét vehettem, ezzel megpecsételve a saját sorsomat. Vadászból vámpírrá váltam.

A család fogalmának egykor eszmei értéke volt, s számomra igencsak nagy jelentőséggel bírt. Vadász család voltunk, s híresek is egyben. Sokan számítottak ránk – avagy eleinte csak a szüleinkre, de aztán rám és Rydersonra is ugyanúgy. Az emberek oldalán álltunk, harcoltunk a természetfeletti mocskok ellen és jól is csináltuk. A családi légkörrel nem volt gond, hiszen ott voltunk egymásnak; számíthattunk a másikra. Az öcsém érezésével ugyan kicsit megbomlott az a fajta egység, amiben egészen addig éltünk, de ez mit sem vont le a család értékéből.
Minden akkor romlott el, mikor a szüleink nem figyeltek Reaganra. Az a felelőtlen hozzáállás, amit akkor tanúsítottak, nos, romba döntött mindent. Szó szerint. Az életünk gyökeresen megváltozott – a Blair család ellenségévé váltam. Vámpírrá.
Bosszút akartam állni mindazért, ami történt. A felfokozott érzelmeim erre még inkább rásegítettek, s minden nap egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. Ismertem a várost, s azokat a helyeket, ahol a legtöbb természetfeletti felbukkant. De ők nem ismertek engem, legalábbis arcról, aki ismert, már réges-rég halott volt. Így hát, tudtam, hogy semmi bajom nem eshet. S amúgy sem voltam már vadász, nem igaz? Az egyik kocsmában, a pultnál ülve kortyolgattam a kikért whiskymet. Azt hallottam, hogy ma este itt tanyázik egy farkas falka. Ünnepelnek valamit, vagy a franc tudja, de különösebben nem is érdekelt. Épp újra a számhoz emeltem volna a poharat, mikor a falkavezér megérkezett és a pultra koppintott finoman.
- Egy kört a srácoknak, de gyorsan! – Habár a hangja határozottan csengett, az arcán mosoly díszelgett. Figyeltem, ahogy a társaival befoglalják szinte az egész kocsmát. Iszogattak, beszélgettek, s mikor a vezér elindult kifelé, hogy rágyújtson egy szál cigire, követtem.
- Órák óta figyelsz. Azt hiszed, nem vettem észre? – Szólított meg rögtön, pedig még csak nem is voltam a látókörében. Elmosolyodtam és így léptem utána, a közelébe.
- Ami azt illeti, gyanítottam. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy van egy olyan információm a számodra, ami hasznos lehet neked. – Fürkésztem komolyan a tekintetét, mire ő biccentett felém, miszerint meghallgat. Közben pedig a cigarettájából is megkínált, amit örömmel fogadtam el; a számba vettem a szál cigit és ő meggyújtotta nekem.
- Kösz. – Szívtam bele, majd mesélni kezdtem a hírhedt kis vadász család fejéről. Az apámról. Persze neki nem említettem, hogy a fia lennék, vagy bármi közöm lenne a Blair családhoz. Elhintettem mindenféle infót, ami jól jöhet nekik. A gyengepontjait, a harctudásáról ezt-azt, s azt is, hogy hol fog felbukkanni legközelebb. Végül megköszönte mindazt, amit mondtam és nekem csak várnom kellett arra, hogy elvégezzék helyettem a munkát.
Napokkal később hallottam a szomorú hírt, hogy egy vérfarkasokból álló csapat apró darabokra tépte a híres Remington Blairt.
A bosszúm első része teljesítettnek látszott. Hogy éreztem-e bármi fájdalmat apám halála miatt? Nem. Nem érdekelt. Sőt, jó érzéssel töltött el, hogy ott van, ahol lennie kell. A föld alatt… holtan.
Egyedül az öcsémet sajnáltam, aki újból elveszített valakit. Még akkor is, ha a családunk sosem tudta elfogadni az ő… létezését. Illetve elfogadta mindenki, szerettük is, mégis kívülállónak számított. Reagant figyelembe véve, egy ideig nem pihentettem a bosszút illető terveimet, holott anyánk is a listámon volt. Sőt, ő állt az élén. Holtan akartam látni és ezt… ezt már nem akartam másra bízni.
Talán évekbe is beletelt, mire anyámmal újra összeakadtam, méghozzá vadászat közben, ami még engem is meglepett. De persze, nyilván Reagan már volt annyira idős, hogy egyedül hagyja… oh, na persze! Vagy csak megint játssza a felelőtlen anyukát, nem de?! Idegessé váltam ezekre a gondolatokra, miközben ide-oda suhantam előtte. Felismert. Felismertem. Mégsem láttam a tekintetében örömöt… nem. Sokkal inkább gyűlöletet. Vámpír vagyok, anya, nem ölelsz meg? Kedvem lett volna ezt kérdezni tőle, mégsem tettem. Meg akart ölni, de én magam gyorsabb voltam. Az utolsó pillanatban suhantam félre, mikor ő felém ugorva le akart szúrni – fennakadt egy éles, hosszú tüskékből álló kerítésen. Azonnal meghalt.
- Ég veled, anyám. – Nem néztem a hullájára egyszer sem. Éreztem a fémes illatot az orromban, amit mélyen letüdőztem, akár a nikotint. Aztán elmosolyodtam és levettem a bal csuklómról azt a karkötőt, amit még anyámtól kaptam az első vadászatom előtt. Egyfajta ereklye volt… de már nem voltam vadász. S nem akartam emléket Tőle. Az ő csuklójára raktam fel a karkötőt, majd távoztam.
Azt hiszem, ez egyfajta jel is akart lenni tudat alatt Reagannek, hogy lássa, ki ölte meg az anyját. Bár semmi garancia nem volt arra, hogy rájön: én voltam. Talán sosem meséltem neki a karkötőről, talán sosem tudta a jelentését...
A bosszúm lezárult, habár… a múltam felé vezető ajtó sosem zárult le igazán. S amíg Reagan él, nem is lesz, mi bezárja.