- Csak szólj és én szívesen emlékeztetlek. – mosolyogtam rá sejtelmesen.
Éreztem, hogy minden porcikám vágyakozik azután, hogy megérintsen, hogy közel kerüljek hozzá és egy kis időre kikapcsolhassam az agyam. Szórakozni akartam, elfelejteni minden rosszat és egy kis időre olyannak lenni, mint a többi korombéli fiatal. Persze annyi különbséggel, hogy engem nem egy-egy ital kerít mámoros állapotba, hanem a lüktető, vöröslő vér, ami ott pulzál az ereikben.
- Nem feltétlenül mondom azt, hogy nem hiszek benne. Csupán azt, hogy a sors ad egy lehetőséget, de mi döntünk, hogy miként élünk vele. – válaszoltam teljesátéléssel, miközben az arcán megbújó mosolyának jeleit figyeltem.
Az érintése még a vékony anyagon keresztül is jóleső bizsergéssel töltötte el a belsőmet. Többet akartam belőle, halmozni akartam azt az élvezetet, amit nyújthat a számomra. Vad, fülledt és szenvedélyes gondolatok és képek cikáztak az elmémben miközben egyre közelebb éreztem őt magamhoz.
- Te és én egy szobában… - suttogtam a fülébe, miközben átadtam magam az irányába táplált vágynak.
Bár tény, hogy ha mi ketten engedünk a vágynak, ami felgyülemlett bennünk, akkor annak nem lesz nyugis a vége, nagyon nem. De most pontosan erre van szükségünk. Felejtésre és szórakozásra, amit a másik pontosan és megfelelően értelmez.
- Erre a meghívásra nem mondhatok nemet. – válaszoltam sokat sejtetően, majd újra közelebb hajoltam hozzá és úgy csókoltam meg, mintha egész életemben csak erre vártam volna.
Vad voltam és követelőző. Olyan, aki bármire hajlandó lett volna abban a pillanatban, csak legyenek már ott a lakásban és ne kelljen visszafognia magát és féken tartani a vágyait.
Miután sietősen véget vetettem a szenvedélytől túlfűtött csóknak, pár pillanatig még pihegve néztem a szemeibe. Akár örökre is képes lettem volna elveszni bennük, de erre az éjszakára mindenképpen. Rabul ejtett és úgy vonzott magához, mint mágnes egy nyavalyás fémdarabot.
- Na és merre van az a lakosztály, Raleigh? – kíváncsiskodtam, miközben szándékosan egy millimétert sem távolodtam tőle.

- Ezzel teljes mértékig egyet kell értenem, főleg, hogy így megismerhetted csodás személyemet is. – kuncogtam miközben hátra dobtam egy szőke tincsemet és úgy pillogtam rá.
Persze csak viccnek szántam az egészet. Soha életemben nem voltam az a fajta ember ki ennyire beképzelt és öntelt legyen. Sokkal inkább vagyok az a valaki aki képes megtalálni a közös hangot bárkivel, de ezenfelül tisztában van azzal is mire vágyik igazán és azt, hogyan is szerezze meg.
- Hidd el a ritka dolgokról én is tudnék neked egyet s mást mutatni és mesélni. – gondolkodtam el egy pillanatra, de nem többre és onnantól ugyanolyan vidáman és jókedvűen társalogtam, mintha mi sem történt volna.
Legszívesebben elnevettem volna magam amikor azt mondta, hogy messze állok még a nagymama kortól. Ha tudná, hogy ebben mennyire igaza van főleg, hogy én sosem leszek nagymama, pláne nem ráncos külsejű öregasszony, akit mindenki Olivia néninek hívhatna. De ehelyett csak mosolyogtam és mosolyogtam, mint a vadalma.
- Ezt akkor vehetem bóknak is? – néztem kérdőn a szemeibe, miközben az enyémekben játékos fény csillant.
Végig gondolva kis mondandóját van benne igazság, hiszen én sem szívesen lennék összezárva megannyi idegennel, akik a tönkrement boldogságuk miatt siránkoznak napestig. Még úgy sem, hogy valamilyen szinten azért én is közéjük tartozom.
- Van abban valami amit mondasz. De jelenleg én a saját bajaimat otthon hagytam. Ma csak a szórakozásról szól, végtéreis New Orleans-ban vagyunk, nem? – mosolygok jókedvűen, miközben próbálom magam is meggyőzni arról, hogy amit az imént mondtam az igaz.
Akármennyire is próbálkozom a múltam velem marad és soha nem fogom tudni letenni és felakasztani a fogasra, hogy ott várakozzon az örökkévalóságig. Pedig az élet annyival könnyebb és boldogabb lehetne. Viszont ehelyett nem marad csak a lopott pillanatok és a kellemes társaságok akik ha egy pillanatra is, de feledtetik velem a múlt árnyait.
- Ebben talán nem értünk egyet, de az tény, hogy minden szál az életünkben egy irányba fut és a végén felfedi a miérteket. Hogy ki miért találkozik a másikkal és ki miért teszi azt, amit. – mosolyogtam sejtelmesen rá, miközben jóleső bizsergéssel töltött el ahogy a kezével végig simított a derekamon.
Fürkésztük egymás arcát, tekintetét és én végig éreztem azt a vágyakozással teli érzést ami hangtalanul ugyan de végig ott lebegett kettőnk között. Akartam őt és Ő is vágyott rám, nem volt ebben semmi több mint testi vonzalom. Vágyakozás és érzéki vonzalom ami az őrületbe kergeti az embert hosszútávon.
- Nem keresünk egy kicsit „nyugisabb” helyet? – hajoltam egész közel hozzá és súgtam a fülébe, majd ahogy ismét eltávolodtam tőle, úgy mélyedtem el újra a tekintetének feneketlen mélységébe.

Nem mondanám, hogy könnyen zavarba lehet hozni, hiszen aki már élt egyszer is nagyvárosban az pontosan tudja, hogy ott mi minden megtörténhet. Viszont ahogy Raleigh fürkészte mindne mozdulatomat az igazán bizsergető érzéssel töltött el. Amolyan borzongatóan kellemes előjele volt ez a mai estének, ami csak méginkább arra ösztönzött, hogy izgatottan várjam a folytatást.
- Ugyan, azoknál ott a sarokban már két perc elteltével is tudtam, hogy értelmesebb vagy. - böktem a sarokban megbújva bulizó kisebb társaság felé.
Garantálom, hogy bármelyikük véréből egy csepp is elég lenne ahhoz, hogy totálisan beálljak tóle. Ez persze nem akkora vétség, hisze fiatalok és szórakozzanak, de a stílusuk és az amit megengednek maguknak az már sok. 
- Ritka egy alak vagy te, mint a fehér holló. - mutattam rá a lényegre, hiszen kevés olyan srác van aki egy szórakozóhelyen mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tesz valamit egy lányért akit még csak nem is ismer.
- Hát, mindenesetre legalább nem hangzik úgy, mintha valaki nagymamája lennék. - kuncogtam ismételten.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva jóleső érzéssel tölt el az, hogy ennyire rövid idő alatt ennyire egy hullámhosszra tudtam kerülni vele. Talán így sokkal könnyebb lesz kikapcsolni az agyam egy pillanatnyinak tűnő időre. Már csak azért is, hogy megfeledkezzem a múltamról, a szerelmemről és mindenről ami nem engedi, hogy az legyek aki valójában lehetnék és akinek lennem is kellene. Egy felszabadult, vidám és kiegyensújozott, vagány vámpírcsajszinak aki bármire képes, ha igazán akarja.
- Ohh hát persze... - nevettem el magam jókedvűen.
Viszont amikor előhozakodott a múltjával akkor rá kellett döbbenenm, hogy sokkal több bennünk a közös mint ami így első pillantásra látszódott.Vajon mi lehet az Ő története? Biztos nem olyasmi, hogy "Azt hazudtam mindenkinek, hogy meghaltam, miközben valójában vámpírrá változtam és így nem mehetek a volt vőlegényem közelébe." Ettől azért kevés rosszabb forgatókönyvet tudok elképzelni, ami mondjuk nem azt jelenti, hogy nem is létezhet rosszabb. Mert igenis létezhet.
- Ezt sajnálom. Viszont ezek után nyithatnánk egy saját klubbot "csúnya véget ért viszonyok" jelszóval. - próbáltam meg elviccvelni egy kicsit a dolgok komolyságát, hiszen nem azért vagyunk itt, hogy szomorkodjunk a múlton, hanem azért, hogy kiélvezzük a jelenünk minden pillanatát.
- Legalább annyira, mint abban, hogy a föld kerek és hold kering a föld körül, nem pedig fordítva. - néztem rá komolyan, majd egy kedves mosoly kíséretében visszadobtam neki a labdát.
- Miért, te nem? - vontam fel kérdőn a szépen ívelt szemöldököm, miközben átkaroltam mind a két karommal a nyakát, majd ezt a pózt fenttartva mélyedtem el a tekintetében.

Igazából nem zavartattam magam a történtek miatt, hiszen az itala nem hagyott foltot a ruhámon, és egyébkéntis, ha azt vesszük egy penimbe sem került ez a kis csinos darab. Persze nem kellemes nedves ruhában ácsorogni egy szórakozóhely kellős közepén, így amikor felajánlotta a szalvétákat, örömmel fogadtam el őket és itattam fel a nedvességet.
- Az italod elvesztése nagyobb csapás, hidd el. - kuncogtam a saját kis kijelentésemen, mikor végre már elég száraznak éreztem a ruhámat ahhoz, hogy abbahagyhassam a törölgetését.
- Én is örülök. Legalább úgy fest más értelmes lény is megfordul itt ma. - mosolyogtam rá még mindig, miközben azt próbáltam kitalálni, hogy vajon van e már partnere az este hátralévő részére.
Persze nem mintha bármilyen hátsó szándékom lenne, csupán az örökös kíváncsiság hajtott most is. Pedig ezzel a kíváncsisággal már ráfizettem egy párszor, de úgy tűnik én is az a fajta vagyok aki sosem tanul.
- Nem hittem, hogy manapság adnak az ilyen illemre a férfiak. - jelentettem ki, miközben odaléptem a pulthoz.
- Egy Manhattan-t kérek. - adtam le a rendelésem és miután Ő is kikérte az italát, válaszoltam a kérdésére.
- Igen, de mindenki csak Liv-nek hív, szóval csak hivatalos helyeken szoktam Olivia lenni. - kezdtem bele a mesélésbe.
Pontosan emlékszem amikor Cas és én először kezdtünk el intézni valami hivatalos ügyet az esküvővel kapcsolatban akkor is majdnem azt írtam a papírra, hogy Liv Summers, mert ott is mindenki azt szajkózta, hogy Liv így, Liv úgy. Nekem meg már annyira természetes, hogy nem Oliviának hívnak, hogy elsőre fel sem tűnt, viszont az már egy másik történet. Azóta sok minden történt már és jelenleg a legkevésbé vágyom arra, hogy Ő is belekeveredjen az első szabad New Orleans-i estémbe. Úgyhogy inkább az új ismeretségemre irányítottam minden figyelmem és megpróbáltam önfeledten és nyíltan társalogni.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. De hogy eleget tegyek a kíváncsiságodnak, jelenleg szingli vagyok. De jelenleg többre nem is vágyom, mint egy-egy futó kapcsolat. Viszont Te, úgy festesz, mint aki vadászni jött ma ide. - jegyeztem meg kacéran, habár fogalmam sem volt arról, hogy mi is a valódi ok, de ilyesmiben általában nem szoktam tévedni. Kitudja, lehet ma ez is megesik.
Miután megérkeztek az italaink, közelebb léptem Raleigh-hez és csupán a szórakozás kedvéért bevettem a számba a koktélcseresznyét és úgy húztam ki a koktél dísztűt, amire feltűzték, hogy végig húztam a nyelvemen.
Cinkos mosoly jelent mag az ajkaimon amikor Raleigh olyan sebesen húzta le az italát, de én sem szégyenlősködtem, fogtam a poharat és miután én is elmondtam a rövid kis tósztomat, belekortyoltam egyet az italomba. Jóleső meleg bizsergéssel haladt végig az alkohol a torkomon, enyhe perzselő utóérzetet hagyva maga után.
- Azon gondolkodom, hogy talán nem is véletlen, hogy egymásba botlottunk. Lehet, hogy ennek így kellett lennie. - súgtam a füleibe, miután teljesen ott álltam mellette és már csak egy aprócska hajszál választott el minket egymástól.

Az életem kudarcok folyamatos sorozatából áll már évek óta és talán már soha nem is lesz ennek vége. De mindezektől eltekintve nem mondom azt, hogy nem örülök annak, hogy mégiscsak élek. Q és én az évek alatt rengeteg helyen megfordultunk már és egy tucatnyi hozzánk hasonlóval is összefutottunk, de valamiért New Orleans mégis sokkal jobban a szívemhez nőtt, mint bármelyik nagyváros ahol eddig jártam. Imádom a folyamatos nyüzsgést, a felvillanyozó Jazz zenét ami úgy lüktet minden bárban, mint egy vérrel teli ütőér. Azokról az emberekről akik itt élik a mindennapjaikat, pedig már nem is beszélek, hiszen Ők azok akik csak még vonzzóbbá teszik a várost. A folyamatos fesztiválok, valamilyen ünnepek, a Jazz temetések és akkor még ott van a hírhedt Mardi Gra is amire szinte a világ minden tájáról érkeznek túristák. Utoljára mi is egy ilyen alkalommal jártunk itt és azóta is bánom, hogy akkor elmentem innen. De muszáj volt, mert nem teljesen úgy alakultak a dolgok ahogyan az Quentin eltervezte. Most viszont, hogy egy kis időre úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytatjuk, így semmi és senki nem állta az utamat, hogy végre vissza térhessek és belevethessem magam az itteni nyüzsgő életbe. Erre pedig a francia negyed szívében található Maison Bourbon Jazz Club tökéletes alapot biztosított.  Mindenki önfeledten iszogatott, táncolt és szórakozott. Ahogy az ajtón beléptem máris lehetett érezni az emberek testéből áradó fülledt melegséget és az éltető energiát. Nem feltétlenül azzal a szándékkal érkeztem, hogy valakiből falatozzam úhogy ezt elkerülendő úgy döntöttemszert teszek az este első alkohol tartalmú italára. A bárpulthoz lépve az egész helységre kitünő rálátásom nyílt így azt sem volt nehéz kiszúrni ha egy-egy vámpír titokban levadázta az áldozatát és alkohol helyett éppen egy-egy ízletes vér adaggal csillapítja a szomját. Rövid időn belül megérkezett a kiszolgáló pultos akinek a lelkesedését egy kedves mosoyllyal jutalmaztam, miközben leadtam a rendelésem.
- Egy Manhattan-t kérek. Köszi! - kértem ki az egyik kedvenc koktélomat. 
Pár pillanattal később már a koktélospohárral a kezemben táncikáltam a körülöttem tomboló emberek gyűrűjében. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az estém milyen fordulatotvog venni amikor egy ügyetlen és már határozottan "nem" szomjas srác kishíján felborít és így kishíján egy másik karjaiban kötök ki. A plusz ráadás pedig a felsőmre került vodkája volt.
- Ugyan, ne is törődj vele. Nem  a te hibád volt. - mosolyogtam rá kedvesen, miközben próbáltam kedvesnek tűnni és nem kiakadniazon, hogy úgy méregetett, mint ha egy szép darab stek volnék.
Tény ami tény a velem szemben álló srác is igazán megnyerő külsővel rendelkezett. Sötét haj, karakteres arcvonások és azok a sötét szemek, egyszerűen nem lehetett nem felfigyelni rájuk és ha igaza amit a szemekről mondanak akkor meglepő dolgokra lehet képes. Ez pedig csak méginkább felkorbácsolta iránta az érdeklődésemet.
- Egyébként Liv vagyok. - mosolyogtam mint a vadalma, majd miután Ő is bemutatkozott megittam a koktélom utolsó csepjét is és felmerült bennem egy kósza ötlet.
- Ha már ennyire pórul jártál miattam, akkor az a minimum, hogy meghívlak egy italra. Mit szólsz? - ajánlottam fel segítőkészen, miközben elindultam a bárpult felé.