Írország 1294. ápr. 7.

Már kora reggel fel lehetett ismerni a vihar előjeleit. A nap bujkálni kezdett, egyre sötétebb felhők gomolyogtak az égen, melyek végül árnyékot vetettek a csodaszép kúriára, végül meg egy mennydörgés után az ég leszakadt.. Már este van az eső nem csillapodik, villámok fényjátéka festi be az eget, melynek fénye a kúria ablakain beesik. Egy férfi idegesen dobol a lábával, miközben egy szenvedéssel teli női sikoly hangja terjeng a levegőben. A férfi világos hajú, arca sugározza az előkelőséget, az eleganciát, most azonban az aggodalom és a félelem torzítja el erős arcéleit. Pontosan tudja, hogyha a gyermek nem az ő ismertető jegyeit viseli, akkor halott lesz a csecsemő.. Hét hónappal ezelőtt, mikor a feleségével megegyezett nem gondolta volna, hogy ez lesz. Bár még maga sem fogta fel igazán a helyzetet, bár igaz, hogy a afrikai származású szolgálólányával folytatott titkos viszonyt és lebukott, de felesége a kiborulás helyett csak mosolygott.. Annyi éve próbálkoztak a közös gyermekkel, annyi év sikertelenség után pedig végül elhidegültek, a nemrégiben erősen és impulzívan lángoló tűzből haldokló parazsak lettek, egyszerűen csak két idegen voltak egymásnak..
Ahogy a nőre pillant, mintha valami lenne vele, annyira várja, hogy végre a cseléd megszüljön, hogy idegességében még rá is kiabál. - Nyomd már ki te szégyentelen! - hangja egyáltalán nem kedves, durva, erőszakos, sürgető.. mintha ezt a folyamatot tudná siettetni. A férfi szóra nyitná a száját, de az aggodalma erősebb, nem akar egy veszekedést, tudja, hogy Ambroset nem segítené.. de ő csak Rosenak hívta, furcsa dolog volt az élettől, hogy először a rózsakertben találkoztak. Rosenak izzadságcseppek futnak végig a homlokán a kíntól és fájdalomtól, de ez a fájdalom számára kellemes, hisz az állapotát sosem terhességnek nevezte, hanem áldásnak, annyira várja már a gyermekét..
A férfi végül elindul az ágy széle mellett megáll, ránéz a nőre.. sötét a bőre, majdnem mint az éjszaka, haja azonban még sötétebb, melyek érdekesen göndörödnek.. A legtöbb embert szerint csúnyák és olyan másak, de a férfi épp ezt találja benne különlegesnek, éppen emiatt tudott beleszeretni. Letérdel, megfog egy rongyot, majd gyengéden letörli az izzadságot arcáról és rámosolyog. - Minden rendben lesz. - súgja lágyan Rosenak, akit megbabonázva néz, mintha ő lenne az egyetlen nő a földön, mintha ő lenne a legdrágább kincs.

Pár óra múlva végül felhangzik a várva várt sírás, megszületett a gyermek. - Kislány. - mondja a bába, majd felemeli. A kislány szőke, világos bőrű, kétség sem fér hozzá, hogy az apjától örökölt mindent.. A férfi megkönnyebbülve sóhajt fel, majd veszi át a bábától a gyermeket, mosolyogva nézi. - A neved Aoibhinn. - lehel egy gyengéd puszit a csöppség homlokára, már éppen fordulna Ambrose felé, de minden olyan gyorsan történik, hogy alig tudja felfogni. A feleség arca teljesen elborul, már nem emberi, már.. rá sem lehet ismerni. Kést ragad, Ambrose torkához szorítja, érdekesen hűvösnek érzi a bőrén.. Már éppen mondana valamit, amikor a kéz megrándul, felszakítja vele a bőr szöveteit és szabadjára engedi azt a vért, melyek eddig az erek biztonságában csörgedeztek.. Mindent belep a vér, egy hisztérikus röhögés és egy kétségbeesett sírás hangzik fel, különös szimfóniát alkotva...


Írország 1302.

Az udvarban egy kislány lelhető fel, aki önfeledten játszik, mintha minden normális lenne körülötte, mintha csak egy átlagos lány lenne, akinek a családja elég jómódú.  Mosolyog, majdnem nevet, ám ez a mosoly más, nem tűnik annyira igazinak. Ha nem figyeljük meg jobban, akkor egyáltalán nem tűnik fel nekünk messziről, hogy testét zúzódások és hegek borítják, hogy ajka fel van repedve és haja.. mint egy szénaboglya. Képesek vagyunk azt gondolni, hogy óvatlan a kislány vagy éppen szerencsétlen, akivel minden szerencsétlenség megtörténik, de valójában csak jobban meg kell nézni a környezetet. Az egyik sarokban a sötétben meglapulva egy árny figyeli őt, ahogyan gondtalanul merül el az ő kis álomvilágában.. A férfi szeme alatt nagy és sötét karikák vannak, mint aki sosem aludt volna, akit visszatérő és szűnni nem látszó rémálmok gyötrik. Talán a múlt árnyai egyszerűen nem hagyják nyugodni, talán az átélt trauma váltja ki belőle azt, amit nem szabadna.. A stresszt, a frusztrációt testi bántalmazás keretében adja ki, képes megverni a saját vérét és húsát, mert csak a borzalmas múltra emlékezteti. Most is felsejlik egy kép egy fiatal színesbörű nőről..
A férfi lendületesen megindul, mintha egy megállíthatatlan lovaskocsi lenne és a kislány talán már előre érzi a közelgő katasztrófát, éppen ezért húzza magát össze olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudja. - Mit csinálsz? - dörren fel egy mély bariton a kislány mosollyal az arcán néz fel a férfira. Talán arcán mosoly van, talán izmai természetesnek veszik eme reakciót, de szeme nem ezt tükrözi, ha pontosak akarunk lenni, akkor szeme éppen semmit sem tükröz, mintha egy hatalmas üvegszem lenne. - Csak játszottam, nem csináltam semmi rosszat. - mondja halkan, szinte erőtlenül. A férfi kicsit sem tétováz hajánál ragadja meg a kis teremtést és húzza a ház felé. - Azt mondtam, hogy ebben a ruhában nem játszhatsz kint.. átkozott kölyök! - valójában az esetek nagy részében hasonló mondvacsinált okok miatt egyre több lila folt jelenik meg a lányon. Az élet igazságtalan, legtöbbször nem azt kapjuk, amit érdemlünk, amit szeretnénk és nem tehetünk más, mint várunk és türelmesek leszünk.


Írország 1320.

Egy fiatal hölgy sétál az egyik folyópartján egy fiú kíséretében. A tó csodaszép látványt nyújt, ahogyan a víztükrén megcsillannak az hajnali fény sugarai, ahogyan a természet körbenőtte, ahogyan a madarak csicseregtek, minden olyan idillikus, minden olyan, mintha egy meséből vettünk volna ki. A lány nem hitte volna, hogy valaha eljut ide, sose gondolta volna, hogy egyszer lesz valaki, aki érdeklődést mutat iránta, aki képes megmutatni, hogy milyen ha törődnek vele. Eleinte nem is tudta, hogy hogyan reagáljon erre a közeledésre, egyszerűen felhúzta a falakat, egyszerűen próbálta megelőzni a bajt, azonban a fiú szépen lassan és apránként bontotta le ezt a falat..
Már vagy másfél órája beszélgetnek, aranyosnak és boldognak tűnnek, mintha minden rendben menne, aztán.. - Kissé furcsa számomra ez a haj, olyan világos.. mintha tej lenne. - mondja halkan, bár ne tette volna. A lány megfordul, egyszerűen elindul az ellenkező irányba, nem tudja, hogy miért teszi, egyszerűen nem tudja megmagyarázni, egyszerűen halad tovább pont a fiúval ellenkező irányba. A fiú utána ered.. - Most valami rosszat mondtam? - vág értetlen arcot. - Csak hagyj.. ne foglalkozz vele.. - puffogja a lány és halad továbbra is előre, próbál minél gyorsabban haladni előre, nehogy valami olyan történjen, amit nem szeretne.. Azonban a fiú továbbra sem hagyja békén, egyszer csak annyira felbátorodik, hogy megragadja a lány kezét és durván húzza vissza. - Azt mondtam, hogy hagyj! - kiáltja ingerülten a lány és nem sokkal a később már a fiú repül is a levegőben, mintha láthatatlan karok taszították volna őt el. Történt már ilyen korábban a lánnyal, általában akkor, amikor apja ütlegelte.. mai napig nem változott a helyzet, kezdi úgy érezni, hogy a világ nem akarja őt.. hogy a világ egy teherként tekint rá, könnyes szemmel indul haza és szedi a lábait amennyire csak tudja és amennyire a szoknyája engedi.

Írország 1323.

Születésnapok.. általában olyan emberek között töltjük, akikről tudjuk, hogy szeretnek minket és mi viszont szeretjük őket, azonban Aoibhinn életében meglehetősen kevés az ilyen ember. Édesanyja -vagyis akit annak hisz- sosem védte meg, szeretet legapróbb jelét sem mutatta ki sosem, édesapja pedig mint kiderült rendszeresen ütötte mindenfajta kitalált ok miatt.. Szeretett volna eltűnni, szeretett volna megszűnni, szeretett volna meghalni. Nem most döntötte el, évek hosszú folyamata során jutott erre a döntésre, hogy jobb lesz, ha ő nem lesz. Az ég borús volt, észre lehetett venni az eső előjeleit. A levegő hűvös volt, csípte az ember bőrét. Talán ha visszatudna emlékezni, akkor tudná, hogy legelső születésnapja is így telt..
Dél körül végül meghozta a lehető legostobább döntését.. megragadott egy kést és kiment az erdőbe. Ügyelt arra, hogy senki se kövesse, hogy senki se tudja mire készülhet, nem akarta, hogy megmentsék és szülei talán nem is tették volna, megroppant a hite feléjük, mintha csak idegenek lennének, akik egy helyen laknak. Végül egy fa tövébe ült, elővette a kést, melyet szoknyájában rejtegetett eddig és bőréhez helyezte.. a pengét kellemetlenül hidegnek érezte, de úgy gondolta, hogy neki már mindegy. A kés megmozdult, ezzel szinkronban felszisszent és a bőrének folytonossága is megszűnt, felbukkant a vére.. elég lassan folyt és elég fájdalmasnak is érezte, talán meggondolhatta volna magát, találhatott volna értelmet a továbbélésre, de nem akart, egyszerűen már belefáradt a reménytelen harcokba, így a kést megint a bőréhez érintette és ejtett még egy vágást magán.. egy percig csak ült és átélte, hogy vérével együtt hogyan hagyja el testét az élet.
Látása homályosodott, egyre erőtlenebbnek érezte magát, egyre inkább fázott, beállt a sokk, izzadság ütközött ki a testén, arca hófehér lett és még az eső is elkezdett esni. Már egyre jobban kezdte elveszíteni a tudatát, amikor valaki csuklóját a szájához emelte, Aoibhinn pedig elkezdte kortyolni a vérét, majd arra lesz figyelmes, hogy egy hatalmas reccsenés közepette minden sötét lett.

Pár órával később hatalmas felfájással és szomjúsággal ébred, amikor szemét kinyitja értetlenül pislog körbe a hűvös és egyben nyirkos helyen, de ami legjobban aggasztotta.. koromsötét volt ott. Hallotta, ahogyan egy csepp víz hogyan csap zajt a kőzeten, talán túl jól is hallotta, szeme kezdett hozzászokni a sötéthez, egy árnyra lesz figyelmes.
- Nem érdemled meg, hogy meghalj, ha eldobod magadtól az életet.. Szánalmas vagy! - hallatszik fel egy mély bariton.
- De én.. - mondja halkan, hangját is alig találja, de a férfi nem zavartatja magát különösebben hirtelen előtte terem a szájához pedig odanyom valamit. Ellenállhatatlan vágy, sóvárgás járja át Aoibhinnt, megnőtt szemfogaival durván szakítja át a bőr szövetét és kortyolni kezdi a vért. Mikor végül realizálja tetteit elugrik onnan.
- Mit tettél velem? - kérdi, szavait pedig úgy köpi, mintha méreg lenne.
- Ez lesz a büntetésed, az örök élet! - mondja a férfi nevetve, majd elsuhan.


1450. Nématország

Mindig is tudta, hogy különleges, apja tanítgatta is, de sosem hitte volna, hogy ekkora ereje lesz. Mosolyogva lép egy koven területére és már érzi is, hogy közelednek felé. Különösebb baja nem volt a kovennel, azt leszámítva, hogy egy tagjához kötődött, talán túlságosan is kötődött, de az árulás által érzett fájdalom elnyomott mindent.
- Mit akarsz? - hallja háta mögül egy hangot..
- Csak keresek valakit.. - mondja olyan ártatlanul, amennyire csak tudja. Több mészárlást is tartott, amikor hagyta, hogy irányítsa az érzelmei, olyankor mindig felszabadultnak és boldognak érezte magát.
- Engem keresel? - és igen, itt van a férfi is, aki becsapta. Tekintetét szelíden ráemelte, mintha egy ártatlan lélek lenne, mintha nem lennének bűnei, csak nézi a férfit, aki halkan motyogni kezd és Aoibhinn már érzi is a fejében lévő fájdalmat. Az apja hetekig kínozta ezzel, mikor vámpírrá lett, bár nem is vámpír volt, valami más, valami sokkal erősebb.. Végül a kezét felemelte a nő és mosolyogni kezdett. - Mothus! - mondja ki a rövidke szót és körülötte mindenki repül pár métert, mintha valami nagyon erős láthatatlan erő taszította volna el őket. Következő pillanatban pedig megjelent a volt szerelme előtt.
- Édes emlék lesz látni a feltépett torkodat. - mondja, majd mielőtt a férfi megszólalhatna úgy is tesz, ahogyan mondta, arcát befesti a vér és mikor már teljesen lecsapolta őt, elhajította.  - Ki lesz a következő? - kérdezi, miközben mosolyogva körbe néz, de arra lesz figyelmes, hogy sikoltozva menekülnek. Ez a látvány valamilyen élvezettel és vággyal töltötte el.. aznap este tizennégy hulla kezdett el rohadni.


1620. New Orleans

- Most már elég lesz belőled.. - hallatszik egy hang és Aoibhinn zavarodottan néz a férfire. - Éppen eleget gyilkoltál már. - nem, ilyenre még nem volt példa, elég rosszul is érezte magát, mintha megérezte volna, hogy ma nem kellett volna idejönnie.
- Hogyan akarsz megállítani? - kérdezi egy hamis mosollyal az ajkain.
- Csontszárazra szárítalak. - és már hozzá is kezdett a varázslathoz, Aoibhinn csak tehetetlenül próbálta megállítani, próbálta megúszni a dolgot, próbált volna elszabadulni, de nem igazán ment neki. Egyre kétségbeesett lett, egyre jobban kezdett rajta eluralkodni a pánik, nem tudott koncentrálni, nem tudott semmit sem tenni, teste pedig egyre jobban száradt ki.
- Nem fogod megúszni, nem fogsz boldogan élni. - jelenik meg a férfi előtt, megragadja a kezét és jó szorosan megszorítja, miközben mormol valamit. - Nem sokára te neked is véged.. - mondja végül, majd a földre rogy, semmit sem tud tenni, mozogni sem, de a tudat.. a tudat, hogy a rontás ott van a férfin boldoggá teszi. Talán az arcára nem tud kiülni, talán nem tudja a tudtára adni, hogy mit tett vele, de a boldog tudat ott van és kivár.. van ideje, nem halott, csak kiszáradt.


2017. New Orleans

Erős fény, először erre lesz figyelmes, majd a vért is megérzi az ajkain, teste már automatikusan mozogna, de még túl gyenge.. végül ahogyan egyre több csepp esik a szájába, úgy lesz egyre erősebb, míg végül megragadja a kezet és szemfogait belemélyeszti. Kortyolja, talán túl mohón, de nem tudott a sóvárgásnak parancsolni. De megáll..
- A segítségedre van szükségem. - mondja egy kedves női hang.
- Én segítsek neked? - kérdezi egy nevetés közepette, majd megmozgatja végtagjait, több száz éve nem tudott ilyet tenni.
- Kérlek, nem véletlenül választottalak téged, a kovenem szerint te vagy a.. - Aoibhinn csak megragadja a torkánál fogva és felemeli a földről.
- Elég ostoba vagy.. nem kellett volna ezt tenned. - mondja neki. A lány pedig nézi őt és már érzi, érzi a bizsergető és egyben éltető fájdalmat, melyet fejében akar okozni. - És törékeny is.. -  egyre erős szorítás, egy egyszerű mozdulat segítségével kitöri a nyakát, majd lecsapolja testét és elhajítja.
- Elég régen jártam már erre....