- Hé, Heather, minden rendben? – kérdezte Cornelia aggodalmasan összeráncolt szemöldökkel rögtön abban a pillanatban, hogy megérkeztem a kis kávézóba, és helyet foglaltam az asztalánál.
- Persze, miért ne lenne? – vágtam rá kapásból nem törődőm hangnemben, úgy téve, mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lett volna. De nem volt. Damien eltűnt, már több hónap is eltelt azóta, hogy utoljára láttam őt, és ezt nem tudtam egyszerűen hova tenni. Nem szólt egy szót sem arról, hogy elmenne valahova, a cuccai is pontosan ugyanúgy voltak a szobájában, mint amikor aznap elment. Senki nem nyúlt hozzájuk, és semmi sem tűnt el. Csak ő.
Még a barátnőjét is megkérdeztem, hátha ő tudott bármiről, de persze csak tette hülyét, amitől legszívesebben felpofoztam volna. Ez pár nappal azután volt, hogy Damien nem jött haza. Akkor még nem akartam aggódni érte, próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de akkor is zavart, és gondoltam, a barátnője csak tud róla valamit. Ha így is volt, nem árult el nekem semmit, de ezt akkor és ott lenyeltem, Damien kedvéért. De aztán eltelt egy-két hét, és Damien még mindig nem került elő. Apánkat persze nem foglalkoztatta mindez, szerintem neki fel sem tűnt, hogy a fia már mióta nem járt otthon. Már a rendőrségen is jelentettem az eltűnését, mindenhová ki voltak plakátolva az Eltűnt feliratok Damien arcképével, de senki nem látta őt. Ekkor kerestem fel újra a barátnőjét, hátha azóta jelentkezett nála. Mivel az utóbbi időben - az én hibámból -, egy kissé eltávolodtunk egymástól, nem lepődtem volna meg, ha nekem nem szólt volna, na de hogy az olyannyira szeretett Clarissájának sem… Elképzelhetetlen volt. Úgyhogy bármennyire nem szerettem azt a csajt, lenyeltem minden büszkeségemet és ellenérzésemet, és ismét becsöngettem a házukba. Nem kellett volna. Ugyanis már épp egy másik srác szájában lógott, amit látva eluralkodott rajtam a düh. Persze, emlékeztem arra, amikor Damiennel erről beszéltünk, hogy mennyire félt attól, hogy Clarissa megcsalja őt, de próbáltam eloszlatni a kételyeit. Nem kellett volna. Ez a kétszínű, hazug liba végig csak tette neki a szépet, két tüzet tartott a kezében, és én ezt képtelen voltam elviselni. Úgyhogy elég rendesen kiosztottam a csajt, csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, lehet, nem érdemelte meg mindet, de nem igazán érdekelt. Eltűnt az öcsém, őt pedig ez egy fikarcnyit sem érdekelte. Sőt, megtudtam, hogy aznap, amikor utoljára láttam, valójában szakítottak. Nagy nehezen azt is kinyögte végre, hogy ez az alkalom után látta még egyszer, de hogy nagyon fura volt, és nem tudta, hogy hova lett ezután.
Mélyen legbelül próbáltam magamat megnyugtatni, hogy Damien biztosan jól van, biztosan életben van még, de az aggodalmaim és félelmeim nem szűntek meg. Elvégre, miért nem jött akkor haza? Kerestem az okokat éjjel-nappal, sőt, még érte is megnéztem minden zegzugot a városban, de egyszerűen semmit nem találtam. És ez kétségbe ejtett. Apánk persze azt mondogatta, hogy csak engedjem el, nem kell senkinek az a „haszontalan”, az ő szavaival élve. De én szerettem az öcsémet, és nem voltam hajlandó feladni őt. Hiába mondogatta mindenki, hogy ha három-négy hónap után nem tért haza, akkor valószínűleg már nem is fog, én nem adtam fel. Ha róla van szó, soha nem adom fel. Bármit képes lennék megtenni érte.
Azonban, amikor egyedül voltam, akkor képtelen voltam ellenállni a félelmeimnek, elbújni a démonjaim elől, így mindig résen voltam, mindig igyekeztem valamivel lekötni a figyelmemet, nehogy véletlenül maradjon egyetlen szabad percem is, amit felesleges elmélkedéssel tölthettem volna el. Mert tudtam, ha ezt megteszem, akkor minden fal, amit olyan gondosan felépítettem magam köré az utóbbi hónapok során, le fog dőlni, mint a kártyavár, és én védtelen leszek a sok fájdalommal szemben. Összetörnék, mert ha az öcsém nincs többé, akkor elveszítettem az egész családomat. Hiába volt ott az apám, anya halála óta nem volt a régi, és igaz, hogy nem én voltam az, akit nem szeretett, de egyértelműen mindig Damien pártján álltam. Vagy ott voltak még a barátaim is, ők azonban nem ismertek olyan jól, mint az öcsém, akivel együtt nőttem fel, és együtt vettük az életünk minden akadályát. Ő nemcsak a testvérem volt, hanem az egyik legjobb barátom és legnagyobb bizalmasom is, minden konfliktusunk és civakodásunk ellenére. Nélküle… azt sem tudtam, hogy ki vagyok.
- Csak olyan sápadt vagy… - aggodalmaskodott tovább Cornelia, mire egy megnyugtató mosolyt küldtem felé, hogy ezzel is mutassam, tényleg nincs semmi bajom az égvilágon.
- Csupán nem aludtam túl jól az éjjel, ennyi az egész – rántottam egyet a vállamon, majd kezembe véve az itallapot, kezdtem el böngészni az árulistát azon töprengve, hogy mit rendeljek.
- Tudod… - kezdett bele félénken a barátnőm, én pedig már ebből a hangneméből tudtam, hogy mire akar kilyukadni, de nem szakítottam félbe, csak az előbbi mosollyal az arcomon néztem a különféle típusú italokat. – Lehet, neked is bele kellene törődnöd abba, hogy tudod, Damien elment, mint ahogy az édesapád is tette… Nem ragadhatsz le a múltban, azon már úgy sem tudunk változtatni, hanem magaddal kellene foglalkoznod. Olyan beesett az arcod… - Tudtam, hogy Cornelia tovább folytatta volna még az aggodalmaskodást, s a végére már ott tartottunk volna, hogy annyira lefogytam, hogy már anorexiás vagyok. Ami nem volt igaz persze, bár tagadhatatlanul ledobtam jó pár kilót a folytonos aggodalmaskodás miatt, főleg a kezdeti időszakban. Mostanra már hozzászoktam ehhez az érzéshez, mely azóta a nap óta árnyékként követett.
- Damien nem halt meg, Cornelia – emelte rá gyengéden a tekintetemet, úgy viselkedve, mintha egy kisgyerekkel beszéltem volna, aki még nem ismeri olyan jól a világ dolgait, mint én.
- Ezt nem tudhatod…
- Nem halt meg – hangsúlyoztam ki ezúttal egy fokkal erényesebben, de aztán újra visszatért a hangomba az előbbi szelídség, ami egyébként abszolút nem volt jellemző rám…. Damien eltűnéséig. – Tudom, érzem, hogy életben van, és hogy haza fog találni. Én pedig várni fogok rá, Cornelia. Nem számít, hogy egy év múlva vagy tíz év múlva lesz, de a vér nem válik vízzé, és a mi kötelékünk sem szakad meg ilyen könnyedén. Örökkön örökké testvérünk leszünk.