Figyeltem a kád alján úszó buborékokat, ahogy belevegyültek a csempe mintázatába. Számoltam a másodperceket, mintha a szívdobogással együtt lassult volna le körülöttem az idő is. Hetvenkettő... Hetvenhárom... Hetvennégy... Segített, ha koncentrálhattam valamire, így lassabban uralkodott el rajtam a pánik és kevesebb oxigént vett el. Nyolcvan. Nyolcvanegy. A tüdőm égni kezdett, a torkomat kaparta a köhögési inger. Kiestem a számolásból és fuldokolni kezdtem. Mintha csak ez lett volna a jel, rántást éreztem a hajamon, kihúzta a fejem a kádból. Az arcomon legördülő cseppektől nem láttam semmit, köhögve kapkodtam levegő után, de nem hagyott időt rá, hogy összeszedjem magam. A szorítás erősödött a tarkómon és a következő pillanatban a fejem ismét a víz alatt volt.
Kényszerítettem magam, hogy felhagyjak a köhögéssel, megpróbáltam csukva tartani a számat. Kinyitottam a szemem és a kád alján pezsgő buborékokra meredtem. Egy... Kettő... Három...


Apa bevágta maga után a bejárati ajtót. Összerezzentem, ahogy megugrottak a falon a képkeretek és kíváncsian az ajtó felé lestem, ahonnét Damien ingerült, gondterhelt arca bukkant fel. Csak a vitájuk végét hallottam, de nem volt szükséges ismernem a részleteket, hogy tudjam, mi okozta köztük a feszültséget. Ahogy észrevett, láthatóan ellazultak kissé a vonásai. Rámosolyogtam és megpaskoltam magam mellett a kanapén a helyet.
Lehuppant mellém és érdeklődve megérintette a vállamon a fonatot. Elcsodálkozott rajta, hogy vizes, akárcsak a frufrum. A fülem mögé igazított egy kósza fürtöt, mire szorosabbra fontam magamon a köntöst.
- Andrew? - kérdezte. A lépcső felé néztem, mintha attól félnék, ennyi elég hozzá, hogy megidézze.
- Az emeleten. - Értőn bólintott, nem firtatta a dolgot. Még hosszasan fürkésztem a lépcsőfokokat, mire meg tudtam nyugodni annyira, hogy az öcsémre figyeljek. Felhúztam a térdem a kanapéra és felé fordultam. Ezúttal én kezdtem el játszani az ő hajával, bár az övé olyan rövid volt, hogy épp csak az ujjam köré tudtam tekergetni egy-egy tincset.
- Letörtnek tűnsz.
Hagyta nekem.
- Fáradt vagyok. - rámosolyogtam. Visszamosolygott. - Te is letörtnek tűnsz.
- Nos, apánk az imént tagadott ki. Megint.
Szétbontottam a tenyerem a fején és megsimogattam, vigasztalón a tarkóját kezdtem masszírozni. A nyakam hideg ujjak szorításának emlékétől bizsergett.
- Behúzzam a strigulát? - böktem a fejemmel a falinaptár felé, amin apa kirohanásait vezettük. Ez volt a mi titkos kis jelrendszerünk, amit sem ő, sem Andrew nem értett. A strigulák látszólag véletlenszerűen bukkantak fel a hét egy-egy napjain, csak Damien és én ismertük a jelentésüket.
- Kár a papírért. - vont vállat. Halk sóhajjal közelebb csusszantam hozzá és átöleltem. A vállamra hajtotta a fejét, én pedig tovább simogattam a haját, azon töprengve, hogyan védhetném meg.


Éreztem apa türelmetlen pillantását, de tovább zörögtem a papírokkal. Darren válaszát vártam, azt ígérte, ma délelőtt megüzeni, mire jutott a keresés legújabb részleteivel, de egyszerűen sehol nem találtam a mobilomat. Már az egész házat áttúrtam, most épp apa irodájában rendezgettem a papírokat.
- Ha nagyobb rendet tartanál magad körül... - kezdett bele a szokásos dorgálásainak egyikébe, melyeknek én lettem a legújabb áldozata, mióta Damien eltűnt. Velem azért visszafogta a nyelvét, engem végül is nem vádolhatott semmi olyasmivel, ami felérne egy anyagyilkossággal. Türelmetlen pillantására hasonlóan ingerülten feleltem, visszapakolva a helyére az imént elmozdított papírkupacot.
- Nem sétál csak úgy ki egy mobil a házból, apu. - láttam, hogy nyitja a száját, hogy mondjon valamit, úgyhogy a szememet forgatva kisiettem inkább az irodájából és az emeletre indultam. A szobában tettem le a táskámat, talán ha átnézem még egyszer... Az ajtón belépve egyből rossz előérzetem támadt. A táskám az ágyon hevert, de nem úgy, ahogy hagytam. A tartalma szanaszét terült az ágyon, a lepedő felforgatva. A szívem a torkomba szökött, minden lépéssel egyre szűkebbnek éreztem a szobát, fogytán a levegőt. Nem kellett megfordulnom, már az aurájából éreztem, hogy Andrew mögöttem áll, az ajtó mellett, a falnak támaszkodva. Azon sem lepődtem meg túlságosan, mikor szembefordulva vele megpillantottam a kezében a mobilomat.
- Ki az a Darren, szívem? - kérdezte negédes hangon. A mosolyától kővé dermedtem. Ellökte magát a faltól és halkan becsukta az ajtót, elfordítva a zárban a kulcsot, míg én az ágy felé hátráltam. A mosolya kiszélesedett, látva, hogy nem felelek.
- Elvitte a cica a nyelved? - A fürdőszoba felé nézett, akaratlanul is követtem a pillantását és a torkom elszorult. Öntudatlanul számolni kezdtem a másodperceket. Elcsíphette, milyen riadt arcot vágok, mert felnevetett. - Nem, ezt egy kis fürdés nem oldja meg. - ledobta a mobilt az éjjeliszekrényre és elkezdte bontogatni a nadrágja övét. Ráérősen, hidegvérrel vezette ki a bőrszíjat a lyukakon, míg én az ágyat megkerülve az ablakig hátráltam, fegyverért tapogatóztam a legközelebbi szekrényen. Meglepte az ellenállásom, de éreztem, hogy ezúttal muszáj a sarkamra állnom. Eddig sosem ejtett rajtam olyan sebet, aminek látható nyoma lett volna, az viszont egyáltalán nem tetszett, ahogy most rám nézett... Csak egy váza akadt a kezembe, amin újfent csak nevetni kezdett.
Manapság igyekszem elfelejteni, milyen szavakat vágott a fejemhez. Próbálok nem gondolni arra, mekkorát koppant a feje, amikor megütöttem a vázával, hogyan szabta fel a bőrt a szeme alatt. Néha még vele álmodok, azt, hogy üldöz, a fülemben cseng az üvöltése, őrjöngő vádaskodása, a szokásos "csakis az enyém vagy", miközben próbálok minél messzebbre futni egy feneketlen, véget nem érő, örökké süllyedő lépcsősoron.
Apa sosem értette meg igazán, mi történt köztünk. Hallotta Andrew oldalát a történetből, és látta, ahogy kiviharzom a házunkból, ahová többet egyetlen egyszer sem tettem be a lábam. "Az egyik legmegbízhatóbb, legrendesebb alkalmazottam", mondta mindig, ha szóba került Andrew. "Ha van annak a lánynak egy csöppnyi esze, majd rájön, mit veszített."


Letöröltem a könnyeket a pulcsim ujjával és nekidöntöttem a hátam a sikátor falának. Beszívtam az éjszaka hűvös, dohos levegőjét. Össze kellett szednem magam. Darren információja zsákutcába vezetett. Na és? Voltunk már ott párszor, de végül mindig talált újabb nyomot, amin elindulhattunk - mint egyesével elszórt kenyérmorzsák. Sokáig tartott, míg sikerült összerakni a helyes utat, de sosem hagyott cserben, én sem tehetem ezt meg magammal. Elvégre Denverben vagyok, messzebb nem is juthattam volna.
- Gyerünk, Heady. - leroskadtam a fal mentén és a tenyerembe temettem az arcom, hátratűrve a szemembe lógó, szabadon hagyott fürtöket. - Szedd össze magad!
Hirtelen valami a mellkasomnak csapódott, az erős ütéstől nem kaptam levegőt néhány pillanatig. A láthatatlannak hitt erő a falhoz kent, ujjak szorítását éreztem a torkomon, két éles, fehér szemfog villant elő mosolyra álló, telt, vörös ajkak alól.
- Ó, brühüh. Megzavartam valamit, édes?
A nő fogása túl erős volt, eltartott néhány centire a földtől, így nem tudtam rendesen nekifeszülni. Látszólag jót szórakozott azon, milyen erőtlenül próbálkozom, habár a szemében mintha érdeklődés csillant volna, amikor előrántottam a tőrömet.
- Szép kis darab. Nem félsz, hogy megvágod magad vele?
- Nem félek tőled. - És így is volt. Egy ideje már túlléptem a félelmeimen. Ahogy egyre több és több oldalát fedeztem fel Denvernek és a vadászoknak, megtanultam, hogyan kovácsolhatok előnyt a gyengeségeimből, fegyvert a rémálmaimból.
A nő arcáról leolvadt a mosoly.
- Pedig kéne. De ha ennyire szereted az éles dolgokat... - Jobban ráfogott a torkomra és közelebb hajolt hozzám. Éreztem a leheletét a nyakamon, kirázott tőle a hideg. Fogtam a tőrt és meglendítettem a válla felé. Biztos voltam benne, hogy bele tudom döfni, de szemmel követhetetlen mozdulattal elhúzódott és megragadta a csuklómat. Hiába próbáltam lenyomni, sokkal erősebb volt nálam.
- Hah! Szóval nem csak sírdogálni tudsz? Egy kis kondizástól még nem érsz többet.
Erősebben szorított rá a csuklómra, mire kiesett a kezemből a kés.
- Menj a pokolba! - sziszegtem, majd a bal kezemmel elkaptam a leeső fegyvert és beleállítottam a vámpír mellkasába. Sikerült átdöfnöm a szívét. Ahogy megszűnt a szorítás a torkomon, a földre estem és felköhögtem, kissé megszeppenten meredve életem első gyilkosságára. Nem mintha nem lett volna alapos okom, mégis elég furcsán éreztem magam... Talán erre mondják, hogy az elsőt sosem felejti el az ember.
Ekkor ismeretlen, férfi zöngét hallottam a hátam mögül:
- Nem is rossz. Csiszolatlan, de hatékony.
Hátranéztem, de nem tudtam kivenni a körvonalainál többet. A sikátor szélén állt, karddal a kezében, kapucnival a fején. Egyszerre tűnt fennköltnek és ijesztőnek, mégsem fordultam el, egyenesen őt bámulva tápászkodtam fel a földről és hagytam, hogy közelebb jöjjön.
Vele megváltozott minden.


- Hogy érted azt, hogy még nem értek vissza?
Türelmetlenül megráztam a vállainál fogva, azt remélve, így hamarabb kicsikarhatom belőle a választ. A vér a fülemben dobogott, éreztem a félelmet hideg zuhanyként lefolyni a tarkómon, mint mindig, amikor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a rettegés.
- Én nem... Állítólag egyikük... A démonok miatt... A Wallace-kard...
Meguntam a dadogását és megkíméltem szegényt, elengedtem, hagytam, hogy elhúzódjon néhány lépést. Sokkal kevesebb ideje volt itt, mint én, nem várhattam el tőle, hogy úgy ismerje a rendet, ahogy nekem az elmúlt egy évben kitanították.
- Menj, keresd meg Skylert, fegyverkezzetek fel. Szedj össze egy kis csapatot. Utánuk megyünk a bányákhoz. - Nem volt jogom utasítani őt, de talán az iménti rángatásomnak köszönhetően egyáltalán nem tiltakozott, hanem elsietett az emeletre, hogy összeszedje a mentőcsapatot. Nem hagyhattuk magára az Ötöket. És mi az, hogy az egyikük...? A szívem diónyira szűkült a ketrecében, fájdalmasan szorongatta a megannyi rémkép.
Nem sokszor szóltam eddig hozzád...
Feltéptem a fegyverszoba ajtaját.
Tudom, akadt egy kis nézeteltérésünk az öcsém miatt. Sokat hibáztattalak.
Felnyitottam a vitrint és megragadtam az első íjat, ami a kezem ügyébe akadt. Besorakoztattam a nyilakat a tegezbe.
De ha csak ezt az egy kérésemet meghallgatnád...
Betűztem néhány tőrt a nadrágom övébe.
Kérlek.
A vállamra vettem a tegezt.
Csak ne őt. Csak ne őt.
Valaki berontott mögöttem a fegyverszobába. Összerezzentem a hangjára.
- Visszajöttek! A vezetők visszajöttek! - Léptek dübörgését hallottam a folyosón, valószínűleg az összes beavatott az előtérbe özönlött, hogy megnézzék, mi történt. Lassan leengedtem a tegezt a vállamról, hagytam a vitrin mellé zuhanni. Gépies léptekkel indultam el én is kifelé.
Csak ne őt. Csak ne őt.
Végighúztam a kezem a falon, ujjaimmal csíkot húztam a tapétára, ahogy lefordultam a lépcső felé.
Kérlek.
A korlátba kapaszkodva, elgyengülve néztem le az előtérben álló, meggyötört csapatra.
Csak őt ne.
És ott állt ő. A megkönnyebbüléstől halk, erőtlen nevetés tört fel belőlem, elhalt a következő akkorddal. A szemközti falnak tántorodtam, végignyúztam a tenyeremmel az arcom és vártam, hogy a lábamba visszatérjen az erő. A fal tövében, a szőnyegen ücsörögve, a térdeimet átkarolva vártam meg, hogy felérjen az emeletre. Annyi mindent akartam neki mondani, annyi mindent szerettem volna kérdezni, de az arca eltört bennem valamit. Szótlanul felkeltem a földről, odaléptem hozzá és átöleltem. Egészen belefúrtam a fejem a vállába.
Köszönöm.