To: Christian Gray

Akinek a szíve tele van gyűlölettel, annak...

Mint azt már eddig is sejtettem, sőt, tudtam, a szája az nagy volt. Pedig, ahhoz képest, hogy csak egy kis senki volt, az önbizalma túlontúl nagynak bizonyult. Komolyan azt hitte, hogy képes szembeszállni velem? Legyőzni, s eltörölni a föld felszínéről? Ez megőrült! Engem, egy ilyen ostoba, önelégült kis ficsúr nem öl meg. De nem ám.
- Fenyegetőzz csak, szőke hercegecske. Egészen addig teheted ezt meg, míg a fejedet a kezedbe nem adom. S akkor… nos, beszélgethetünk. Jaaaah, hogy már képtelen leszel rá? – Felnevettem idegesítő módon. Aztán folytattam a hadjáratomat. Az erőmmel ide-oda rángattam, akár egy marionett bábut. A fához csaptam. Azt akartam, hogy szenvedjen, s érezzen át minden kínt. A csontjait törtem, ha épp ahhoz volt kedvem.
- Minek beszélni róla, ha már esélyed sincs az utolsó kívánsághoz? – Kérdeztem vissza egy mosolyfélével, majd tovább kínoztam.– Érzed, hogy a csontjaid törnek, ugye? Érzed, hogy az egész testedet átjárja a kín? – Érdeklődtem gúnyos mosollyal az arcomon. Aztán újból eltörtem, ezúttal a kezében a csontokat. Szegény, szegény kicsi szőke ficsúr… sajnálnom kellett volna, ugye? Hát persze. Azok után, hogy rám támadt, hagynom kellett volna meglógni. Az én szótáramban nem volt helye a „könyörületnek” vagy egyéb finomságoknak. A világ hozzám sem volt kegyes soha. Én miért lettem volna az bárkihez is? Az emberek manapság olyanok, hogy mindent saját magukért tesznek. Átlépnek mindenkin, sőt, bárkin azért, hogy a céljaikat elérjék. S nem számít, kit tesznek tönkre időközben. Nem, hiszen… csak saját maguk az, ami számít. Az emberek önzőek.
Volt ideje összeszednie magát, annyira a gondolataimba mélyedtem. Aztán megálltam, s úgy figyeltem egy hamis mosollyal a fiút.
- Ohh, gondolod, hogy én fogom megbánni, s nem te? Ugyan. Nagy az önbizalmad, de majd lefaragunk belőle, ha netán tényleg újra találkozunk. Bár hidd el, te leszel az, aki végül a porba hull, s nem pedig én. – Magyaráztam, s búcsúajándékként még egyszer eltörtem a csontjait. Aztán hagytam. Hagytam, hogy elfusson, bár magam sem tudom, miért. Meguntam a vele való játékot. Vagy épp, hogy lehetőséget hagytam magunknak egy újabb játékra. Fogalmam sem volt arról, ki volt ez a ficsúr, de tudtam, hogy még találkozunk. S így… nem is volt értelme tovább gondolkoznom rajta. Körbetekintettem az erdő azon részén, melyet csatatérré változtattunk az imént. Aztán vállat vontam. S végül az égre tekintve nyugtáztam magamban, hogy Davina Claire már értesíthette Marcelt arról, hogy valaki varázsolt. Ám nem érdekelt, hiszen nem én ittam meg ennek voltaképpen a levét, hanem a New Orleansi boszorkányok. Ohh, szegények, rájuk hoztam a bajt…
Végül távoztam a helyszínről, egyenesen a rejtekhelyem felé indulva.

416 words ◆ akkor záró :<3:  ◆ wings ◆ credit

Chris & Steph

Teljesen biztos voltam abban, hogy a gondolatok, amik a fejemben keringtek, nem éppen épelméjűségről tanúskodtak, de kicsit sem tudott érdekelni. Még az sem, hogy teljesen egyértelmű volt, a kettőnk közül ki indult hátránnyal. Először is, még csak azt sem tudtam, hogy miféle lénnyel álltam szemben, mert azt rögtön egyértelművé tette, hogy nem egy egyszerű emberecske volt. Bármivel is támadt rám, még csak a közelébe se tudtam férkőzni, és a csonttörés, én mondom, tényleg hatásos az ellenfél kiiktatására. A bökkenő csak ott volt, hogy én sem voltam teljesen ember, így ez nem egészen úgy jött be nálam, ahogy valószínűleg ő tervezte, az első gonddal azonban még így is meg kellett küzdenem.
Mindennek tudatában is, még ha éppen magával a halállal is néztem farkasszemet, ez nem gátolt meg abban, hogy jól érezzem magam. Mert ez volt az igazság, annál pedig mi sem volt szórakoztatóbb, mint látni, ahogy pusztán a nevetésemmel még jobban felhúzom ezt a libát. Ha akarta se tudta volna letagadni, hogy mennyire ideges, ami csak még jobb kedvre fakasztott engem. Képes lettem volna még hosszú percekig nevetni rajta, de fontosabb dolgom akadt ennél. Még hozzá, életben maradni. Persze a szórakozás is kell, de most nem az élvezet prioritást, s ha már ennyi ideje, egészen pontosan hét éve voltam menekvésben, akkor nem pont most fogok itt elpatkolni ennek az ostoba csitrinek a keze által.
- Miért, szivi, tán azt gondoltad, én majd ölbe tett kézzel hagyom, hogy egy hozzád hasonló senki végezzen velem? – nevettem fel gúnyosan. Tisztában voltam azzal, hogy hazárdjátékot játszom, és hogy minden fenyegetés ellenére se fogom tudni véghezvinni azt, amit szerettem volna, ugyanakkor a szócsatát sem fogom elveszíteni. Az már elismerése lenne a vereségemnek, ami, nos, nem igazán létezik a szótáramban.
A visszavágásom nem teljesen úgy sült el, ahogy én terveztem, de nem keserített el. A hátam ismét keményen csapódott a fának, mielőtt meg tudtam volna ragadni a nyakát, ő meg persze így folytathatta az unalmas szócséplését. Jól látszott, hogy legyőzhetetlennek érezte magát, csak mert most váratlanul értek a képességei, de a csatákat ésszel kell megnyerni, nem pedig pusztán nyers erővel.
- Ugyan, édes, és mi értelme lenne az utolsó kívánság? Te teljesítenéd azt? – horkantottam fel gúnyosan, letörölve a vért a számsarkából, majd már épp feltápászkodtam volna, amikor a csontjaim ismét hangos reccsenés kíséretében törtek el. Összeszorítottam a fogaimat a fájdalom hatására, de egy hang sem jött ki a torkomon. A folyamatosan támadások ellen nem tudtam sehogy sem védekezni, ami nem egy kicsit irritált, ugyanakkor, amikor egy távolabbi hely felé dobott, az pont az én előnyömre vált.
Amint abbahagyta, hogy úgy dobáljon mindenfelé, mint egy marionett bábút, lett egy kis időm arra, hogy kifújjam magam, és összeszedjek némi erőt. A menekülést soha nem szerettem, legalábbis nem úgy, hogy az áldozatom életben maradt, de jelenleg nem maradt túl sok választási lehetőségem. Nem akartam elpatkolni itt és most, de eléggé az ötletek és lehetőségek híján voltam. Csak annyit tudtam, hogy ez a kurva az én kezeim által fogja kilehelni az életét, a mai után egészen biztosan. Nem nyugszok addig, amíg fényt nem derítettem a lényének minden egyes titkára, majd azokat felhasználva miszlikbe ne aprítottam őt. De ez, ez egy másik történet lesz, aminek még nem jött el az ideje.
- Csak egyet mondok, szivi, meg fogod bánni még azt a napot is, hogy megszülettél – vágtam vissza neki. Szavaim fojtott ingerültségről árulkodtak, de nem érdekelt. A válaszát már nem vártam meg, mint ahogy azt sem, hogy ideérjem hozzám, csak amint elég erőt összegyűjtöttem, eltűntem a fák sűrűjében. A mozgásomat persze korlátozták a törött csontok, amik iszonyú lassan forrtak össze, de nem értem rá velük foglalkozni, csak összeszorított fogakkal, fűtve a bosszúvágytól, haladtam előre, vissza a menedékhelyemre.

To: Christian Gray

Akinek a szíve tele van gyűlölettel, annak...

Nevetett. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a fene olyan mulatságos… de nevetett, egyre hangosabban, mintha valami show műsort vagy vígjátékot nézne. Rajtam nevetett volna? Azon, hogy képes lettem volna tényleg felrobbanni? Azon, hogy képes lettem volna tényleg végezni vele? Vagy csak szimplán azért röhögött annyira eszeveszett módon, mert tudta, hogy semmi esélye ellenem? Kínjában nevetett? Ilyen gondolatokkal a fejemben fürkésztem őt, egyre dühösebben a magam részéről. Elegem volt abból, hogy mostanság mindig engem találtak meg, mindig az én életemet akarta valaki kiontani. Pedig nekem még dolgom volt. Fontos dolgom! Addig nem halhatok meg, míg az az átkozott nőszemély, Dahlia életben van. Addig nem és bárki állna az utamba, karóval vagy fegyverrel a kezében, vagy puszta gyilkolási szándékkal, a válaszom: nem. Nem halok meg. Nem, nem és nem! Mindenki pusztuljon el, aki az én halálomat akarja! Összepréselt ajkakkal figyeltem végül a srácot, aki végre hajlandó volt kinyitni a száját. Bár a mosolya továbbra is irritált, legalább az idegesítő nevetését abbahagyta végre. A megszólításától kirázott a hideg.
- Miért gondolod, hogy hagyom bárkinek is, hogy megöljön engem? El vagy tévedve, kedves… szőke pszichopata hercegecske. – Méregettem egy hamis mosollyal. A kézmozdulatát ugyan láttam, de későn kapcsoltam, így a port az arcomba vághatta. Viszont a szememet még időben sikerült becsuknom. Azonban éreztem a taszítást, hisz testének teljes súlyával rugaszkodott felém. Elvágódtam vele a földre, de nem hagytam, hogy megkapja, amit akar. Az erőmmel taszítottam el magamtól, mígnem a fának csapódott, így a további szövegelését már nem kellett végighallgatnom.
- Kegyes akartam lenni hozzád… megadni az utolsó kívánság lehetőségét, de azok után, amit itt leműveltél velem, azt hiszem, nem érdemled meg. – Csillogó szemekkel figyeltem a fiút, aki időközben talán össze is tudta szedni magát. A kezemet ökölbe szorítottam, ezzel a csontjait újra és újra eltörve. Aztán a levegőbe emeltem és a fának vágtam újra. Nem tudtam, ki ő, de már nem is érdekelt. Meg akart ölni és csak ez lebegett a szemem előtt. Vagyis az, hogy kettőnk közül, aki meghal, az nem én, hanem ő lesz. Egy nagyobb kézmozdulattal egy távolabbi hely felé löktem. Aztán elindultam utána, a kezembe véve egy nagyobb fadarabot. Én akartam leszúrni, megadni a végső kegyelemdöfést. A szívébe akartam mártani a kezemben levő fegyvernek szánt fadarabot. Látni akartam, ahogy kihuny a fény a szeméből.
- Szerintem... ha van még benned annyi erő, talán menekülnöd kéne. Bár, megsúgom, ha megpróbálsz ellógni, meg foglak találni. És akkor… megöllek. – Nevettem fel csilingelő hangon, miközben a fadarabbal szórakoztam a kezemben.
Az elmúlt évszázadok alatt több ember vére tapadt már a kezemhez, így nem féltem, hogy eggyel több lesz. A lelkem már fekete volt, érzések nem igazán maradtak bennem – csak a bátyám iránti szeretetem, valamint az ehhez kapcsolódó bosszúvágyam. Nem érdekelt, hogyha a fél világ gyűlöl, nem érdekelt… semmi.
Tovább haladtam a srác felé, talpam alatt megreccsent olykor egy faág vagy falevél.

467 words ◆ kill you ◆ wings ◆ credit

Chris & Steph

+16 (Esetenként durva jeleneteket és nyers megfogalmazásmódot tartalmazhat)

Az érzékeim kiélesedtek, az adrenalin sebesen száguldott az ereimben, az idő körülöttünk azonban mintha lelassult volna, amíg én leugrottam a fáról, és a csaj tarkója felé nyúltam, hogy egy erőteljes ütés kíséretében a földre küldhessem őt. Az elterelésről azt hittem, hogy bejött, elvégre egyből odakapta a fejét, ugyanakkor hamar rájött, hogy az ellenség hátulról közeledik, így mielőtt én bármit reagálhattam volna, már fordult is felém, és egyetlen kézmozdulatával erősen hátrataszított, aminek hatására a hátam és fejem hangosan koppant a fatörzsén.
Nem értettem kicsit sem, hogy mi történt, hogyan volt egyáltalán lehetséges ez, s minden olyan gyors volt, hogy igazán feleszmélni sem volt időm, már csak akkor, amikor éles fájdalom hasított a fejembe és végtagjaimba a gerincemből kiindulva, és vér nem gyülemlett a számba. Csillagokat láttam ugyan magam előtt, de még így is volt annyi lélekjelenlét bennem, hogy érzékeljem a felém áradó eszméletlen mennyiségű gyilkolási vágyat. A helyzet ironikus volt, elvégre eddig mindig én voltam az, aki a vadász szerepét töltötte, most azonban mégis úgy éreztem, hogy hirtelen prédába csaptam át. Mert a csaj erősebb volt nálam. Nem tudtam, hogy mi volt, ki volt, hogy honnan a fenéből szalajtották, egyedül egy dologban voltam biztos: hogy rohadtul nem fogok meghalni. Nem most és nem itt. Hajtott az élni akarás, és a túlélésért bármit képes lettem volna megtenni. Mert nem azért menekültem hét éve, hogy majd most egy semmiből feltűnt kis csaj keze által patkoljak el. Nem, nincs az az isten, hogy hagyjam magam.
A kérdésében valójában nem volt semmi szórakoztató, én azonban hangos nevetésben törtem ki, miközben még mindig ott ültem a fa tövében, ő pedig indulatosan megindult felém. A hangom némi őrületről árulkodott, valójában abban a pillanatban tényleg ezt éreztem, még ha kifejezetten bomlott elméjűnek nem is tartottam magam, de ez az újonnan kialakult szituáció nagyon szórakoztató volt a számomra, meg az is, hogy a kis csajjal ellentétben én kicsit sem voltam mérges. Rajta látszott, annyira látszott, hogy rossz pillanatában kaptam el, s majd felrobbant dühében, de én… még ha én is voltam kiszolgáltatott helyzetben, kicsit sem éreztem veszélyben magam. Mert ez volt az, ami engem éltetett. Az adrenalin, a fájdalom, a vér… Ezekben a dolgokban éreztem magam otthon.
Ahogy tovább magyarázott arról, hogy elárulhatnám, mi a fene bajom van vele, meg hogy megöl és mi az utolsó kívánságom… Mindezeket hallva csak még hangosabban nevettem, még amikor a csontjaimat még jobban összeroppantotta, akkor sem volt fájdalom kiérezhető a hangomból. A csontjaim minden telihold alkalmával eltörtek és összeforrtak, ehhez a fájdalomhoz már olyannyira hozzászoktam, hogy meg sem kottyant a mostani, szinte az csak egy kis bolhacsípés volt.
- Szivi – kezdtem bele végre egy szórakozott mosollyal az arcomon, amint sikerült befejeznem a nevetést. –, az utolsó kívánság azt jelentené, hogy meg fogok halni. Ami való igaz, egyszer be fog következni nagy valószínűséggel, de te azt nem fogod megélni, mert itt és most végzek veled – jelentettem ki határozottan, félelmet nem ismerve. Majd mielőtt bármit reagálni tudott volna, gyorsan felmarkoltam földet, és azt az arca felé szórtam, azzal a céllal, hogy a szemébe menjen, és a látása elhomályosuljon.
Ha sikerrel jártam, ha nem, ezzel szereztem magamnak némi időt, amit kihasználva talpra szökkentem, azonban nem álltam fel, hanem guggoló állást vettem fel, majd a talajtól elrugaszkodva nekiugrottam a csajnak, ledöntve őt a lábairól. A torkánál ragadtam meg, majd teljes erőmből megszorítottam azt, már amennyire a sajgó csontjaim és izmaim engedték, de igazából az adrenalin annyira fűtött, hogy minden fájdalmat kizárt, így nem is éreztem kifejezetten azokat.
- Csak a jófiúk azok, akik megadják az utolsó kívánság esélyét, én pedig minden, csak az nem vagyok. Úgyhogy csak dögölj meg – szűrtem ki a szavakat ingerülten a fogaim közül, miközben még jobban szorítani kezdtem a torkát, majd felemeltem a fejét, és teljes erőből a földhöz csaptam azt. Újra és újra ezt tettem, addig, amíg szét nem loccsant az egész koponyája, vérrel és a kifolyt agyával belepve a talajt, feltéve persze, hogy ő ezt hagyta.

Chris & Steph

A számításaim valóban nem csaltak. Nagyjából egy fél órába telt, hogy még több rendőrautó megérkezzen, és a rendőrök a kutyáikkal együtt elözönljék az egész erdőt, persze az én nyomomat keresve. Valaki mást valószínűleg ez kétségbe ejtett volna, elvégre a kutyák könnyedén megmutathatták volna az irányt, amerre menekültem, de én nem tartoztam az emberek ezen csoportjához. Ennek oka pedig az volt, hogy nem véletlenül nem sikerült még senkinek sem az utóbbi hét évben elkapnia. Értettem ahhoz, hogy hogyan tüntessem el a nyomaimat, és hogyan tűnjek el a szemek elől, így nem, egy cseppet sem féltem. Most persze lehetne azt is mondani, hogy ez a túlzott önbizalom lesz az, ami a vesztemet okozza, de én ettől végképp nem féltem. Magabiztos voltam, tény, de óvatlan nem, és ez azért nem volt mindegy.
Pár óra alatt sikerült már annyi távolságot megtennem, hogy tényleg lehetetlen legyen az, hogy a rendőrök elkapjanak, de ettől nem éreztem magam nagyobb biztonságban, csak még inkább arra ösztönzött, hogy minél távolabb kerüljek ettől a helytől, és hogy minél kisebb legyen a rizikófaktor. Megfordult a fejemben az is, hogy most, hogy úgymond elmúlt a vészhelyzet, felszállok egy buszra és úgy megyek el New Orleansig, de aztán rájöttem, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Nemcsak azért, mert ismerhetik az arcomat az emberek, olyan sokat voltam már a TV-ben, hanem azért is, mert fennállt a lehetősége annak, hogy a zsaruk az erre elhaladó járműveket is megállíttatják, hogy átvizsgálják az utasokat és csomagokat, és ha én eközben pont az egyik buszon tartózkodtam volna, akkor a szabad mozgásterem jelentősen le lett volna csökkentve. Épp ezért biztonságosabb volt gyalog mennem, és állandóan mozgásban lennem, még ha emiatt lassabban is haladtam.
Végül aztán sikeresen megérkeztem New Orleansbe, még ha több napba is telt, de nem számított, mert az üldözőimet ismét sikeresen leráztam, így a kezdeti sietős tempót is felváltotta egy sokkal kényelmesebb. Azonban még így is kimerült voltam, elvégre nem kis távolságot kellett megtennem, de a fáradtság ellenére is sikerült megőriznem az óvatosságomat, és a városba nem merészkedtem be. Ehelyett az itteni erdőben kezdtem el valami menedék után nézni, ahol meghúzhattam magamat. Nem volt épp a legkényelmesebb a kemény földön aludni, de már hozzászoktam, illetve azért is választottam mindig ezt, mert így legalább biztosan nem merültem olyan mély álomba, amiből képtelenség lett volna baj esetén felébredni. Az utóbbi hét évben pedig már teljesen elsajátítottam annak a módját, hogy hogyan aludjak minél éberebben. Részben ezeknek a módszereknek köszönhetően sikerült életben maradnom eddig, illetve azért, mert soha semmitől nem riadtam vissza, ha a túlélésről volt szó. Szemrebbenés nélkül öltem meg bárkit azért, hogy elfedjem a nyomaimat, és ehhez semmi köze nem volt annak, hogy közben vérfarkas is voltam – ez csak még több erőt, gyorsaságot és kifinomultabb érzékeket adott, és még a minden teliholdkor való átváltozás borzalmai is elviselhetők voltak a többi előnyért cserébe, amikre szert tettem.
Az erdőkben már olyan sok időt töltöttem, hogy könnyedén kiismertem magamat bennük, így most is, mondhatni, céltudatosan haladtam és kerestem a megfelelő helyet, ahol az éjszakát tölthettem. Mielőtt azonban ilyet találtam volna, bokrok zörgésének hangja csapta meg a fülemet, amiből egyből tudtam, hogy valami közeledik. Lehetséges volt, hogy nem ember volt, hanem mondjuk állat (bár ezt nem hittem volna), de a reflexeim annyira kiéleződtek már, hogy rögtön kapcsoltam, és a legközelebbi fa felé vettem az irányt, ahová könnyedén felmásztam, hogy aztán a lombjai mögött bújjak meg az érkező személy elől.
Igyekeztem a lélegzetemet is minél jobban visszafogni, miközben mozdulatlanul vártam arra, hogy az illető megjelenjen. Amint ez megtörtént, és megpillantottam egy barna hajú lány alakját, nem volt célom rátámadni vagy elvenni az életét. Tagadhatatlanul szörnyeteg voltam, de odáig még nem süllyedtem, hogy pusztán kedvtelésből gyilkoljak. Ezért hát igazából most is arra vártam, hogy a csaj minél messzebb kerüljön innen, és ha már biztonságos a terep, akkor én is lemerészkedhessek, és sietősen megkeressem a megfelelő búvóhelyet. Valami azonban nem stimmelt.
Biztos voltam abban, hogy nem hallhatott meg a csaj, és mivel nem nézett fel a fák lombjaihoz, nem is láthatott, de valamiért mégis megállt, majd nyugtalanul körülnézett, mintha érezte volna, hogy nincs egyedül. Ez még nem volt elég ok arra, hogy rátámadjak, amikor azonban másodpercek múltán sem indult tovább, hanem a környezetet méregette, cselekvésre szántam el magam. Potenciális veszélyforrásnak éreztem őt, ezért hasznosabb volt, ha kihasználom a meglepetés erejét, és úgy sújtok le rá, mielőtt ő segítséget hívhatna.
Nesztelenül elővettem a hátizsákomból egy apróbb tárgyat, amit eldobtam valamelyik bozótba, mintha ott bujkáltam volna, és véletlenül valami zajt csaptam. Figyelemelterelésnek szántam ezt, ha bejött, akkor addig, amíg a csaj a bokor felé nézett, én leugrottam a fáról, és hátulról támadtam neki, azzal a céllal, hogy a tarkójára mért erős ütés következtében elveszítse az eszméletét, én pedig könnyedén végezhessek vele. Ha azonban a figyelemelterelés nem jött be, én akkor is leugrottam a fáról, mert nem volt vesztegetni való időm, s ha így történt, akkor a csaj felkészülhetett a támadásomra.