"I'm not afraid of death. But dying scares the hell out of me."
Nem akartam tiltakozni, nem sok erőm volt hozzá, sőt... ugyanakkor meghazudtoltam volna önmagam, ha nem vágok vissza. Vágtam egy grimaszt, és az sem zúzta össze a maradék önbecsülésem, hogy a karjába kapott. Mert hát, ezt is túl fogom élni, s emiatt csak még önelégültebb lettem. A túlélő még mindig önmaga... mondhatni. Ez épp olyan volt, minthogy belőlem csak egy van, ami részben igaz volt, részben nem. Kinézetre nem volt igaz, de a jellememre igen. Túléltem, de emberként, ami nem volt egyenlő a győzelemmel, de a verességgel sem. Csupa paradoxon, nemde? Szem forgatva pillantottam Damonre, bár inkább tűnhetett pislogásnak, vagy bandzsításnak a vérveszteség okozta álmosságtól. - Nem félek. Csak nem vágyom a halált. - dacosan szerettem volna a képébe vágni, de csak rekedtes suttogás tört elő belőlem, az utolsó szót szinte csak tátogva ejtettem ki. Ahogy lecipelt a lépcsőn, ki a kocsiba, nem is voltam teljesen magamnál, smár-már megkönnyebbültem, hogy meghalok,nincs több szenvedés, nincs több menekülés, de amikor magamhoz tértem, rettegni kezdtem. Mi van, ha tényleg meghaltam? Ha ez a pokol, és minden egyes napot ebben a porfészek városban kell töltenem, Damon, s Elena társaságában? A gyomrom felfordult, majdnem kidobtam a taccsot az ülésem előtti gumiszőnyegre, de aztán meghallottam Damon hangját, és valahogy tudatosult bennem, hogy élek. Megkönnyebbült sóhaj hangja töltötte be az utasteret, aztán egy mosoly költözött az arcomra. - Ó, ugyan! Kevés vagy te az ördöghöz! - kacsintottam rá erőtlenül, de sikeresen elfojtottam egy fájdalmas nyögést, és a grimaszt, ami vele járt volna. Fájdalmaim voltak, tízes skálán tizenegyes fájdalmaim, és kész csoda volt, hogy még élek. De éltem, és csak ez számított. Az autó hirtelen megállt, én pedig kipillantva nem láttam mást, csak a kék eget fekvő pozíciómból. - Miért álltunk meg? - kérdeztem rémülten, mert Damont ismerve akár az erdőbe is vihetett, hogy elássa a testemet, miközben még lélegzem. Ugyanakkor mégsem tartottam hozzá elég tökösnek, túlságosan ellágyult Elena mellett. Pedig tetszett az új, vakmerő, bátor Damon. Kár érte... Ahogy beléptünk a fotocellás ajtón, tudtam, hogy a kórházban vagyunk, orromat rögtön megcsapta a fertőtlenítő gyomorfacsaróan erős szaga,fehér és zöld ruhás emberek haladtak el mellettünk. Damon elcsípett egy nővért, szavaikat alig hallottam, de amint bekerültem az egyik rendelőbe, a szívem nem vert olyan hevesen. Nem is tudott volna, már az kész csoda volt, hogy még vert ennyi vérveszteség után. Az orvos nem kérdezősködött, csak tette a dolgát, ezáltal világossá vált számomra, még ebben az állapotomban is, hogy meg lett igézve Damon által. Aki jelen pillanatban az én hősöm volt,bár eleve ő is kevert ebbe a szituációba. Mielőtt az ajtó becsukódott volna előtte, rászegeztem barna szempárom. - Köszönöm. - tátogtam a szót félig eszméletlenül - talán épp csak azért, mert már alig voltam magamnál -, majd szemeim újra lecsukódtak.
Abban igaza volt, hogy nem tudtam semmit Stefan érzéseiről, így nem kellett volna voltaképp a ő nevében beszélnem, de azért… sejteni sejthettem, hogyan is vélekedik Katherineről. Ez a nő, ez a ribanc vámpír mindkettőnket megvezetett. Átvert, kegyetlenül és csúnyán. Habár engem jobban. Én tényleg szerettem őt, menthetetlenül és utólag letagadnám az akkori önmagam. A régi, bolond szerelmes Damont. Nem láttam át Katherine maszkján. Végig hittem benne, abban, hogy úgy szeret engem, mint én őt. De ő mindenkivel csak játszott. Mindenkit kihasznált, mindenkin átgázolt, ha az érdekei úgy diktálták. Nem számított neki senki és semmi, csakis saját maga. Hiába hangoztatta, hogy Stefan számára az igazi, hogy őt tényleg szereti, én ezeket a szavakat sem hittem el neki. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor megjelent Mystic Fallsban. Azaz az első estére, mikor ellátogatott ide, a Salvatore házba. Akkor még valahol reménykedtem benne. Kettőnkben. De legalább volt annyi eszem, hogy rákérdeztem nála, az érzéseire, mielőtt nekiestem volna, így újabb mély, lelki sebeket ejtve magamon. Bár, a válasza így sem volt kellemes. A szerelem, amit iránta éreztem, menthetetlen gyűlöletbe fordult át. Gyűlöltem mindenért, amit valaha tett. Ellenem, Stefan ellen, Elena ellen vagy bárki ellen. Örültem volna, ha végre meghal, de nem akartam, hogy az én kezem által történjen. És nem magam miatt. Hanem mert nem akartam szembenézni Elena vádló tekintetével. Vagy épp nem akartam hallani az öcsém dorgáló szavait. Sokkal egyszerűbb lett volna Klaus elé vinnem ezt a nőt, hogy ő maga döntsön a Sorsáról. Elvégre, bizonyos értelemben ő indította el Katherine azon az úton, amin végül haladt ezidáig. De nem, Katherinet ez nem mentette fel a tettei alól. Egy pillanatra láttam valamiféle félelmet a tekintetében. Tetszett. Őszintén mondom, hogy jó érzéssel töltött el, hogy rettegni láttam. Mosolyra húzódtak az ajkaim, szusszantam egy aprót. - Nocsak, Katherine Pierce… fél. Ezt is megéltük. – A térdeimre támaszkodtam, majd fürkésztem őt egy ideig, mielőtt a karjaimba vettem volna. Mint mondtam, szívesen láttam volna holtan, de ennek nem itt volt az ideje. És nem ez volt a módja. A szavaimra nem sokat reagált, sőt, mondhatni semmit, de mit várhattam volna el egy haldoklótól? Bár egy „sajnálok minden tettem, amivel ártottam neked, Damon” egészen jól hangzott volna. Igen, egy igazi, őszinte, szívből jövő bocsánatkérés talán jól esett volna. De ilyenről álmodni sem lehetett, ha Katherineről volt szó. Hirtelen csend támadt az autóban, így érdeklődve hátrapillantottam a nőre a visszapillantó tükrön keresztül. - Ha meghaltál, akkor egyenesen a hulla házba kellene szállítanom téged… - Morogtam szinte magamnak, hisz a nő épp nem volt magánál. Előrepillantottam, ahogy tovább vezettem. Percekkel később hallottam meg a hangját. - Ó, nem. A pokol ennél sokkal rosszabb lesz, K.P. – Vigyorodtam el, ahogy hátranéztem rá a vállam felett egy röpke pillanatra. – Bár nem mondom, hogy nem tudom elképzelni magamat az Ördögnek. Biztos lehetsz benne, hogy örök szenvedésre ítélnélek, méghozzá magam mellett. És örömmel nézném végig, hogy szenvedsz. – Magyaráztam neki, mintha csak az időjárásról beszéltem volna. Tudtam, hogy szenved, de azt nem tudtam, mennyi ideje lehet hátra. A kórház előtt parkoltam le, egy kicsit talán sietősebben a kelleténél. Kiszálltam, majd egyből a hátsó ajtóhoz léptem, hogy kinyitva azt újra a karjaimba vegyem az egykori vámpírt. - Remélem, életedben először hálás leszel nekem… - Morogtam, miközben bezártam az ajtót és a kórházba indultam vele. Hamar elkaptam egy nővért, akit meg is igéztem, hogy segítsen Katherinenek. Az egyik kórterembe vittem, majd megjelent egy orvos is, aki hamar nekilátott a nő ellátásának. Egyszerre voltam hálás érte és egyszerre tudtam volna kitépni az orvos szívét, majd megetetni vele, puszta szeretetből. Dühös voltam magamra, hogy képes voltam behozni ide a nőt és még egy esélyt adni neki arra, hogy tönkretehessen mindent. Mert tudtam, hogy nem marad majd nyugton. Miért is tette volna? Ő Katherine Pierce… aki sosem adja fel és aki mindig előtérbe helyezi önmagát, valamint a saját vágyait.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
"I'm not afraid of death. But dying scares the hell out of me."
Az emberlét egy nyomorúságos, szánalmas, véget nem érő rémálom volt. Szenvedéssel, fájdalommal járt, és még több meneküléssel, mint azelőtt. Nem hittem volna, hogy újra halandó leszek, nem vágytam rá, nem akartam ezt. Elena mégis letuszkolta a torkomon, választási lehetőségek nélkül. A bőrét mentette, mégsem tudtam úgy gondolni rá, mint az áldozatra. Ahogy Elijah egyszer a tudtomra hozta, a hasonmásom épp olyan volt, mint én; mindent elveszített, a szeretteit, a családját, a különbség csak annyi volt köztünk, hogy bennem nagyobb volt az életösztön. Az élni akarás, amiről nem tudtam lemondani, akkor sem, ha száz másik ártatlan ember is hal meg az én túlélésemért. Magamat helyeztem előtérbe, nem másokat, amire ő az önzetlen kis lelkével képtelen lenne. Emiatt még nem voltam rossz, vagy gonosz. Jobban mondva nem emiatt voltam az, csak ez vezetett azokhoz a tettekhez, amik ezzé a szívtelen lénnyé tettek. Viszont még éltem, és csak ez számított, semmi más. - Nem tudsz te semmit Stefan érzéseiről. - S ennyivel le is tudtam ezt a témát, nem pont ővele akartam kitárgyalni az én érzéseim, vagy az öccse érzéseit. Való igaz, én sem tudtam semmit az ifjabb Salvatore fiú gondoltairól, érzelmeiről, de egy részem reménytelenül arra vágyott, hogy ugyanúgy érezzen irántam, mint én őiránta. Nem szerelem volt ez, inkább egy mély, erős kötődés, egyfajta ragaszkodás, ami azóta megvolt köztünk, hogy először megpillantottuk egymást. Kényszeredetten Damon arcába néztem, ahogy az államnál fogva felemelte a fejem, s egy pillanatra meg mertem volna esküdni rá, hogy Klaust láttam magam előtt. Riadtan ugrottam hátra, de az ágyba elakadva nem tudtam menekülni. - Kérlek... - suttogtam, aztán néhány lapos pislogás után ráébredtem, hogy Damonre bandzsítok. A vérveszteség teljesen összezavarta a fejem, olyan volt, mint egy jó nagy adag verbéna egy vámpír vénájába. Fáradtan rogytam vissza a földre, az ágynak döntöttem a fejem, kicsit megnyugodtam, de a gyomrom összeugrott, mert Damon keze által meghalni nem sokkal jobb, mintha maga Klaus Mikaelson végezne velem. Felnyögtem, ahogy felnyalábolt a földről, karjai túl szorosan fogtak, minden egyes érintés, és mozdulat végtelen fájdalommal járt. Haldokoltam. Így hát tettem, amit mondott, karjaimat erőtlenül a nyakára csúsztattam, és minden erőm nélkül próbáltam kapaszkodni, de épp csak annyit értem el, hogy ujjaim nem csúsztak le, s kezem nem hullott az ölembe. Fogalmam nem volt hová visz, csak a lépteit hallottam, a döcögést, ahogy lesétál a lépcsőn, majd ki az ajtón. A kocsiajtót fél kézzel nyitotta ki, miközben törékeny, emberi testem a másik karjában fogta. Akárcsak egy rongybabát. A hátsó ülésre rakott, s ahogy leért a fejem az ülésre, elsötétült minden. Még tompán hallottam Damon szavait, amikre egy halk hümmögés volt a válaszom, végül eszméletemet veszíthettem, mert csak lebegtem a sötétben. Hideget éreztem, erre ébredtem végül fel. Szemhéjaim nehezen adták meg magukat, de a barna szempárom kinyílt, s először a lehúzott ablakot, majd a kormány mögött ülő férfit vettem észre. - A pokolban vagyok? - kérdeztem rekedt hangon, a hang mintha nem is hozzám tartozott volna. Pislogtam néhányat, de meg sem próbáltam felülni, még mindig éreztem a végtagjaimba, és a hasamba nyilalló fájdalmat. Égetett, mint a tűz, összeszorított foggal bírtam csak ki, hogy ne kiáltsak fel, így csupán egy halk sziszegés bukott ki belőlem.
A szemeimet forgattam a szavaira, amikor Stefanról beszélt. - Ugyan már, Katherine. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Stefan legalább annyira gyűlöl téged, mint én. Bár az való igaz, hogy ő megbocsátóbb, de ez még nem jelenti azt, hogy még érez irántad bármit is. – Magyaráztam, majd figyeltem, ahogy a saját vérében úszik. Fantasztikus látvány volt és el akartam raktározni a fejemben ezt a képet. Katherine haldoklott, egészen konkrétan. Tényleg számtalan ember, vámpír, ősi vámpír örült volna, ha így látja, de ez a kiváltságos helyzet csak nekem adatott meg. Aztán úgy döntöttem, mihamarabb eltűnik innen ez az ostoba nő, annál jobb lesz. Adtam neki a véremből, de nem használt. Eléggé meglepődtem, de a szavaira elvigyorodtam. Továbbra is mellette guggoltam, majd erőszakosan megfogtam az állát és úgy néztem a szemébe. - Szegény kicsi Katherine Pierce… itt fog meghalni. – Szomorú arcot vágtam, lebiggyesztve az ajkaimat, mintha tényleg annyira sajnálnám, hogy a halálán van. - Utolsó kívánság? – Kérdeztem halkabban, majd elvigyorodtam és felegyenesedtem mellőle, ezzel elengedve az állát. - Kellemetlen lenne miattad rohangálnom a kórházba… de a mentőket sem szívesen hívnám ki ide. Hmm, vajon mit kéne tennem? A hulládat könnyebb elrejteni, elásni, mint téged pesztrálni. – Ingattam a fejem, elgondolkodva bámultam a nőt, aztán egy sóhajjal megadtam magamat annak a csepp jónak, ami bennem lakozott és lehajoltam, hogy a karjaimba vehessem őt. Nos, nem finomkodtam vele, nem érdekelt, ha fáj neki, de végül felvettem őt. - Kapaszkodj a nyakamba. Ja és ha van egy kis eszed, nem fojtasz meg. – Ejtettem meg egy mosolyt felé, aztán kifelé indultam a szobámból, onnan le a földszintre, majd ki a kocsihoz. Kinyitottam és Katherinet a hátsóülésre pakoltam be. - Ne szokj hozzá, hogy kedves vagyok veled. Sőt, fogd fel ezt búcsúajándékként. Soha többé nem akarlak látni sem az én, sem Elena közelében. – Morrantam rá, majd becsaptam a kocsi ajtaját és én is beszálltam előre. Beindítottam és a kórház felé indultam. A visszapillantó tükörből néztem néha hátra rá, hogy meddig bírja. Bár talán nem ártott volna bekötni a sebeit, de… így járt. Tényleg nem érdekelt, ha rövidesen meghal. Nem hiányzott volna… nos, senkinek sem. De legfőképp nekem. Viszont tudtam, hogy Elena nem dicsérne meg, ha hagynám meghalni Katherinet. Lehet, hogy sokat ártott neki, nekünk ez a vámpírnő, de Elena jobb volt annál, minthogy ártson másoknak. Ő hitt a megváltásban, a megbocsátásban, elvégre… ha nem lennének ilyesfajta tulajdonságai, akkor én és ő nem is lehetnénk együtt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
A szavaira gúnyosan elmosolyodtam, még egy rekedtes nevetés is kicsúszott a számon. De nem szólaltam meg, ahogy ő mondta, a saját érdekemben. Nem akartam meghalni, pláne nem Damon kezei által, de nem nagyon volt lehetőségem tenni ellene. Csak egy gyenge ember voltam, aki lassan elvérzett a szőnyegen. Damon Salvatore szobájában. Ugyanakkor neki sem volt egy élmény a találkozó, tisztán láttam rajta, hogy beletiportam a kis lelkébe. Hiába volt ő gonosz, legalábbis állítása szerint, akkora sötétség nem bújt meg benne, mint bennem. Ő sértettségből ölt, ha bántották, akkor tett rossz dolgokat, nem a túlélésért, mint én. Ő nem volt annyira romlott, mint én, de jól ismertem. Tudtam, hogy szeret ő lenni a rossz testvér, a rossz fiú, s valahogy ez nem fért össze az álszent hasonmásommal. - Ugyan már. Stefan még mindig érez irántam valamit, nem tagadhatja le. Te pedig... nos, engem hajkurásztál több, mint száz évig, majd beleszerettél a hasonmásomba. Szerinted ez mit jelent? - köhögtem, és megpróbáltam feltornázni magam, de megmozdulni is fájt. Sok vért vesztettem, a sérüléseim pokolian fájtak. Gúnyolódni is szurkálódni mégis volt erőm, bár... sejtettem, hogy mit fog majd erre válaszolni. "Elena nem olyan, mint te." vagy "a külseje fogott meg, de nem miattad szerettem bele". Az ifjabb Salvatore-tól eleget hallottam hasonló kijelentéseket. Mindkettő igaz volt, de olyannyira az ujjam köré csavartam a két testvért, hogy évekkel később is érdekeltem őket. Különben Stefan nem marad a városban, Damon pedig nem próbál még egy évszázad után is megmenteni. Érdekes kapcsolat volt köztünk, Stefan úgy tett, mintha nem érdekelném, Damon pedig... gyűlölt. Képes lett volna megölni, úgyhogy ez nem volt kérdés számomra. Nem vitatkoztam vele inkább. Nem ő volt az egyetlen, aki annyira belém habarodott, hogy képes lett volna bármire értem. Mason Lockwood és még megannyi másik férfi megtett volna bármit, csak hogy az övé legyek. Ez nem töltött el büszkeséggel, hiszen sok köze volt a külsőmhöz, amit a drága, megboldogult szüleimtől kaptam, de a ravaszságra... nos, arra már büszke voltam. De ez már nem számított, egy szánalmas, törékeny halandóvá tett a Gilbert lány, s a Salvatore házban haldokoltam a saját véremben fürödve. Ahogy az óráját nézegetve szemezett az ajtóval, kezdtem pánikba esni. Már így is csöpögött rólam az izzadtság, az egész hátam nedves volt a ruha alatt, de a reakciójára a homlokomon is újabb cseppek jelentek meg. De arra nem számítottam, hogy visszafordul, és a csuklóját a számhoz nyomja. Olyan gyorsan történt mindez, hogy tiltakozni sem volt időm. A vére lefolyt a torkomon, s mikor ellépett tőlem, pár pillanatig nem történt semmi. Aztán a vér szivárogni kezdett a számból, először csak egy vékony csíkban, aztán az egész adagot magam mellé köptem. - A véred nem működik, Damon! Hívj egy nyavalyás mentőt, vagy lásd el a sebeim, ha nem akarod, hogy itt haljak meg! - förmedtem rá teljes kétségbeesésemben és újra az egyik lábamhoz kaptam, amiből még mindig ömlött a vér. Kezdtem rosszul lenni a fémes szagtól, a gyomrom szaltókat vetett, s el tudtam képzelni, milyen ramatyul festhetek.
- Fogd be, Katherine. A saját érdekedben mondom. – Az a baj, hogy igaza volt, nagyon is. Akárhányszor jót akartam cselekedni, akárhányszor helyesen akartam dönteni, ott motoszkált bennem valami. Nem tudtam akárkivel önzetlen lenni. Elena volt az első, akit tulajdonképpen saját magam elé helyeztem. Ő tanított meg arra, hogy nem csak saját magammal kell törődnöm, hanem a szeretteimmel. Miatta lettem más és pont ezt szerettem benne. Mellette nem voltam annyira romlott, mint jó pár évvel ezelőtt. Megtanultam igazán szeretni és küzdeni. Persze vannak tulajdonságok, amiket az ember nem tud levetkőzni magáról és ezzel volt az igazi gond. Egy ponton túl az ember nem tudja megtagadni önmagát. Az őszinteségét rohadtul nem tudtam értékelni ebben a percben. Szemforgattam. - Milyen… megható. Együtt hárman… mégis mit gondoltál? Se én, de még Stefan sem nyugodott volna bele abba, hogy osztoznunk kelljen rajtad. Bár ma már, ha utánam dobnak se kellenél. Kár is erről beszélni, Katherine. – Utáltam visszagondolni a múltra. Arra, hogy mennyire megszállottan és idióta mód szerettem Katherinet, aki csak kihasznált és átvágott. Egy naiv, ostoba srác voltam, fülig szerelmes, aki egy nő miatt képes volt a vámpírrá változást is elvállalni. Ami persze, miután kiderült, hogy Katherine meghalt, már nem volt túl vonzó. Stefannak hála viszont mégis itt vagyok és a kezemben tartom azt a karót, amivel lezárhatom ezt a történetet. Vonzott a gondolat, hogy tényleg véget vessek az emberré változott vámpír életének, de mégsem mozdult a kezem. Szántam. Nem sajnáltam, egyszerűen csak szánalmasnak tartottam, hova jutott és pont ezért… már azt sem érdemelte meg, hogy egy karót elpazaroljak rá. - Nem vagyok a te „drága, egyetlen Damönöd”. – Figyelni kezdtem, ahogy próbálja elállítani a vérzését, de tudtam, hogy esélye sincs rá. Elég mély sebeket ejtettem rajta és nem is keveset, szóval mindketten tudtuk, hogyha nem segítek neki, belehal. A kérdésre megejtettem egy vigyort és az ajtó felé léptem. - Ja. Tudod, elég sok a dolgom. Már várnak rám… valahol máshol. – Vállat vontam és rápillantottam az órámra is, majd egy idő után vissza rá. - Majd hívok takarítót, amiatt ne aggódj. És tudod, mit? Egy szőnyeg ára bőven megéri, hogy meghalj. Sőt, szinte ingyen van. – Röviden felnevettem, aztán sóhajtottam és eltűnt az arcomról minden érzelem. Visszaindultam hozzá, a karót ledobva a földre, közvetlenül mellé. Aztán ahogy leguggoltam hozzá, emeltem is a számhoz a kezem és megharaptam a csuklómat, amiből a vér el is kezdett folyni. A nő szájához emeltem. - Idd meg, aztán ha jól leszel, tűnj el innen és ne is lássalak többé. – Morogtam, miközben megfogtam a nő fejét és a csuklómhoz nyomtam, hogy még esélye se legyen tiltakozni a vérem ellen, amiről igazából nem tudtam, hogy… nem fog használni. Az, hogy a véremet itta, eszembe jutatta, amikor én ittam egyszer a véréből. Játszott velem, szórakoztunk este az erdőben. Elfutott előlem, aztán az egyik fának dőlt. Akartam a vérét, hogy átváltozhassak, mire ő azt felelte, hogy vegyem el magam. Felsértette a nyakát és ekkor ittam belőle… Kicsit megráztam a fejem az emlékképre és türelmetlenül néztem Katherinet.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Damon ellenkezése túlzottan rá volt jellemző. Nem akart olyan lenni mint én, de ez ellen nem tehetett semmit. Megfertőzte a gonosz évtizedekkel ezelőtt, olyan dolgokat tett, amikre bizonyára nem büszke, s mindezt a szerelem nevében tette. A különbség csak annyi volt köztünk, hogy én a túlélésért tettem mindent, de az ő álláspontja sem volt kevésbé önző. Magának akart engem, s közben észre sem vette, hogy sosem voltam az övé. Sem másé. Ő is és minden férfi eddig hozzám tartozott, én nem tartoztam soha senkihez és sehová. - Talán nem ismerlek, lehet hogy igazad van. De a benned lakozó sötétséget nagyon is jól ismerem. Akárhányszor jót akarsz cselekedni, felüti a fejét, igaz? - Egy keserű mosoly terült el az arcomon, de a rajtam ejtett sebektől még ez a mozdulat is fájt, minden egyes porcikámba belehasított a fájdalom. Béklyóként szegezett a földre és nem múlt el egy pillanatra sem. Dühösen magamba szívtam egy jó nagy adag levegőt, s ahogy kifújtam, szúró érzés hasított a kezembe és a lábamba. - A túlélésért bármire képes vagyok. Amit veletek tettem... tényleg csak szórakozás volt. De komolyan gondoltam minden egyes szavam. Az volt a tervem, hogy mindhárman együtt leszünk örökre. - vallottam be őszintén, de a hangszínem egyrészt fáradt és erőtlen volt a vérveszteségtől, részben pedig egy kis megbánással teli, bár az okát még én magam sem tudtam volna megmondani. Persze ostoba terv volt, majdnem bele is pusztultam, de legalábbis évtizedekre be lettem volna zárva Emily varázslatának köszönhetően. Holott a legjobb megoldás az lett volna, ha egyszerűen csak elengedem a fiúkat, vagy fogom őket és még a hisztéria kitörése előtt magammal viszem. De akkoriban túlságosan is a szórakozásnak éltem, végre nem rettegtem annyira nagyon Klaustól, viszont ennek ellenére tovább kellett volna állnom, amikor még lehetőségem lett volna rá. Végül is Pearlnek lett igaza. - Akkor ölj meg! Ölj meg, Damon! Tegyél jót az emberiségnek! - vetettem oda félig kiabálva, dühösen, kegyetlenül, hűvösen. Nem akartam meghalni, de elegem volt abból, hogy mindenki engem okol mindenért. Én változtattam át Damont, de szörnyeteget nem én csináltam belőle, a piszkos munkát bizony ő végezte el. - Sok mindent elértem már létezésem során, drága, egyetlen Damon-öm. - félmosolyra húzódtak ajkaim, miközben azon voltam, hogy legalább a combomban elállítsam a vérzést. A Klausos megjegyzését már le sem reagáltam, mert pontosan tudtam, hogy ő sem akarja hogy megjelenjen a városban. Ha át akar adni neki, majd elvisz New Orleans-ba, de kételkedtem benne hogy bevállalna ennyi macerát miattam. Azt már inkább elhittem hogy elhint egy pletykát rólam, miszerint emberré változtam, mert igaza volt. Rengeteg ellenségem volt világszerte, sokan akarták a halálomat, de ez sem számított. Ha megteszi, elveszem a saját életem, mielőtt más tenné meg. Feltéve ha ezt a mai napot túlélem. - Itt akarsz hagyni? Damon... - néztem rá kissé ijedten. Ha itt hagy, meghalok, de ha marad, talán végez velem. Felsóhajtottam. Igazából teljesen mindegy, hogyan megyek a pokolba. Majd úgyis találkozom Damonnel, ha eljön az ideje. - Ha meghalok, nem tudom kifizetni a szőnyeget. Te pedig takaríthatod utánam a vért és a holtestem is a te gondod lesz. - vetettem oda félvállról, kezdem beletörődni a tulajdon halálomba.
Hunyorogtam a szavaira. De, változtam, méghozzá nem is keveset. Ez néha nem volt az ínyemre, máskor viszont pontosan tudtam, hogy… jobb lettem. Bár még volt hova fejlődnöm, sőt. A Hős Stefan nyomába soha nem érhetek, igaz, nem is akartam. Én valahol meg voltam elégedve azzal, amim volt. Amilyen voltam. - Oh, K.P… már rég nem ismersz. És tudod, mi a legjobb benne? Nem is fogsz soha megismerni. Mert már nem érdekelsz annyira, hogy meg akarjam mutatni, milyen vagyok. Vállat vontam és élvezettel néztem, ahogy szenved. Láttam rajta, hogy fájdalmai vannak és néha a hangját sem bírta elfojtani. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha még hetekig, hónapokig kínozhatnám. Bezárnám a pincébe, kikötözném és… kínoznám. Persze néha adnék neki enni, hogy ne haljon éhen nekem, de ennyi. Jó, néha talán elsősegélyt is nyújtanék, bár nem igazán értek hozzá. Elvégre nekem sosem volt szükségem elsősegélyre, a vámpírvér mindenre megoldás. A magam és mások sérüléseire egyaránt. Elvigyorodtam a gondolatra, de a további szavaira szemforgattam. - Istenem, K.P… agyadra ment a magány, hogy ilyenek jutnak eszedbe? Azért utállak, aki vagy, Katherine. Azért, amit tettél velem. Velünk. Ezért utállak. Nem azért, mert annyira hasonlítanánk egymásra. És ezt vésd az eszedbe, ribanc. – Újból ránehezedtem a lábammal a combjára, amíg fel nem nyögött végre. Még akkor is, ha halkan. Kissé gyilkolós tekintettel néztem le rá és hallgattam végig. - Ó, ennek semmi köze Elenához és az én „jó útra térek” dolgomhoz. Sőt… azzal tennék jót az emberiségnek, ha eltakarítanálak a Föld felszínéről. – Morogtam és közelebb hajoltam hozzá. – Nem érdekelnek a szánalmas monológjaid. Beszélj. Minek jöttél ide? Hangom egyre ingerültebb volt, pedig már így is eléggé felidegesített ez a nőszemély. Álnok kígyó. Az ok, amiért viszont idejött… felnevettem. - Na nem. Kétlem, hogy ez összejönne. Tény, Mystic Fallsban bármi lehetséges, de ez túlzás. A gyógyír nem véletlenül készült el. Nincs visszaút, Katherine. Törődj bele a szánalmas kis életedbe, ami rövidesen véget ér. – Sóhajtottam egy aprót, majd leszálltam végre róla a lábammal. – Tudod, mit? Nem öllek meg. Meg fogja tenni más. Ezer haragosod szaladgálhat szabadlábon jelenleg… majd feladok egy hirdetést, hogy „Katherine Pierce Mystic Fallsban lógatja emberként a két csinos lábát és vár a bosszúszomjas ragadozók általi halálra.” Tolongani fognak, meglátod. De… - Megjátszottam, hogy elgondolkodok. Hümmentettem is. - …a legjobb talán mégis az, ha szólok egy-két szót Klausnak. – Elpillantottam felé, majd egy Damonös mosoly kíséretében vállat vontam. - Ha nem sietsz a kórházba, belehalsz a vérveszteségbe. És nem, nem hívok neked mentőt és nem, nem viszlek be a kórházba, Katherine. Ne is könyörögj. – Biztos voltam benne, hogy nem kérne meg rá, hogy vigyem be, de azért szerettem volna a tudtára adni, hogy eszem ágában sem lenne segíteni neki. - Összevérzed a padlót… és a szőnyeget, ami egy kész vagyon volt. Ki fogod fizetni. – Ráncoltam a homlokom és gondterhelten sóhajtottam.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Egyértelmű volt hogy Damon nem örül nekem, de nem is vártam tőle mást. Azonban... a karót kicsit erős iróniának éreztem. Persze, számítottam rá hogy gúnyos megjegyzésekkel dobálózik, morbid viccekkel bombáz, de erőszakra... ha őszinte akarok lenni számítottam erre is. Mélyen legbelül talán reméltem is hogy nekem ront és véget vet a nyomorúságos életemnek. De előtte állva, jobban mondva előtte görnyedve a fájdalomtól már a szívem legmélyén sem akartam hogy megöljön. Pedig úgy tűnt nincs visszaút ebből a földi pokolból. A sérülések borzasztóan fájtak, állandóan éhes voltam, veszélyben éreztem magam és ennek tetejébe még a vámpírvér sem működött. - Te viszont nem változtál. Az ég világon semmit sem. Nem lettél te jobb ember Elena miatt, ez csak mese. Én ismerlek, Damon. - mutattam rá, mert attól még hogy egy ártatlan és állítólag tiszta szívű lányba szeretett bele még nem változott meg. Ugyanaz a gyilkos, heves természetű vámpír volt akivé az évtizedek alatt vált. Én pontosan tudtam milyen ez, mert én sem voltam képes a változásra. - Talán épp azért utálsz ennyire, mert túlzottan saját magadra emlékeztetlek. - Persze hozzám nem ért fel sem ő, sem más, mások nem élték volna túl mindazt amit én, de a jellemünk csakugyan hasonló volt. Neki sosem vallottam volna be, de nyilván ez volt az oka, hogy mindig Stefant választottam, a különbözőt, azt aki nem hasonlít hozzám. Ebből a szemszögből már érthető hogy Elena miért éppen Damont választotta. De ez nem jelentette azt, hogy nem akar belőle jófiút csinálni. És az a Damon Salvatore akit én ismertem sosem ment volna bele hogy belekényszerítsék bármibe is, ahhoz túlzottan makacs. Nem tudtam miféle baromsággal győzte meg magát hogy képes a változásra, de én nem hittem el. Nem arról van szó hogy egy vámpír sem képes a változásra, de egy olyan férfi, aki hozzám hasonlóan belerúg a földön fekvőbe, nem válik jobb emberé, pláne nem egyről a kettőre. Nem hagyhat maga mögött közel kétszáz évet. Szavaira már nem tudtam válaszolni, egyik lábával ránehezedett az enyémre és minden erőmre szükségem volt hogy ne üvöltsek fel megint. A fogaimat csikorgattam, még a szemeimet lehunytam hogy erőt vegyek magamon, de egy halk nyögés még így is kiszökött belőlem. - Damon... - hörögtem erőtlenül és újra kinyitottam a szemeim, őrá pillantva. - Ha tényleg meg akarsz változni a lány kedvéért, vesd el ezt az ötletet. Kérlek... Inkább ölj meg, de ne vigyél el Klausnak! - nem sok erőm volt beszélni, reméltem hogy megérti a tompa szavakat. Ennél többet nem várhatott valakitől, aki ennyi vért vesztett, aki haldoklik. Főleg Katherine Pierce-től. Az erősebb fájdalomtól ezúttal felszisszentem, aztán rögtön nevetésbe fulladt a fájdalom ittas hang. - Tudod milyen régóta nem éreztem valódi fájdalmat? Olyat amitől libabőrös leszel és az agyad egyszerűen kikapcsol, nem tudsz másra fókuszálni csak a kínra. Nem mondhatnám hogy hiányzott. - A kis monológom nem volt neki válasz, így inkább a lényegre tértem, mielőtt még holtan végzem éppen az ő szobájának padlóján. Ez sem az a hely volt ahol szívesen a másvilágra térnék. - Újra vámpír akarok lenni, Damon. És melyik hely lenne erre alkalmasabb, mint Mystic Falls? Ahol bármi lehetséges. - nevettem fel újra, szinte hangtalanul, testem alig rázkódott meg a mozdulatra, a szemeim pedig újra lecsukódtak. Tényleg nem lehetett sok hátra, talán egy óra és elvérzek. Nem voltam benne biztos, mennyi időm van még.
- Nos, ha meg is változtál, engem már igazán hidegen hagy. Tényleg. Ne értsd félre, de köztünk már semmi sem lehet. Mármint, szó szerint semmi. Maximum egy nagy fal, akkora, amin nem jutsz át. Vagy inkább egy szakadék, ahova letaszíthatlak. – Gondolkodtam el, majd a továbbiakra kicsit hunyorogni kezdtem. Ez a nő… tipikus. A halál torkában is képes a másikba belerúgni. Talán ezt a tulajdonságot valóban tőle vettem át, mert azt hiszem, én is beleröhögnék a halál képébe és nem adnám meg azt az örömöt, hogy bárki azt lássa, fáj. Igaz, Katherine most elég szánalmasan festett és még a könnyei is eleredtek olykor. Az, amit mondott, azért nyomott hagyott bennem. Hogy én? Elveszíteni mindenkit? Biztos voltam benne, hogy bármi történjen, Elena nem hagyna el. És az öcsém is volt olyan idióta, hogy kitartson a bátyja mellett akkor is, amikor már senki. Ezt tiszteltem benne, de egyúttal egy méteres baromnak is tartottam miatta. Mindig is azt gondoltam, hogy nem érek én annyit… annyit, hogy áldozatokat hozzanak értem vagy hogy kitartsanak mellettem. Valóban tettem rossz dolgokat. De az évek alatt változtam azon emberek hatására, akik most az életem részét képezik. És nem szabad elfelejtenem Delenát sem. Noha nem a vérszerinti lányom, felelősséggel tartozom érte és szeretem. Szüksége van rám és nem fogok csalódást okozni. A gondolataim kissé más irányt vettek, így gyengén megráztam a fejem, majd a karóra pillantottam, ami még mindig vörösen csillogott Katherine vérétől. Elnéztem a nő felé, aki kezdett egyre vacakabbul festeni. - Úgy fogalmaznék, hogy elégtételt vennék, ha visszavinnélek neki. Szép, keretes történeted lenne. Ez tök jó! A végén még irigyelni foglak. – Vigyorogtam rá, ezúttal figyelmen kívül hagyva a sértésnek szánt szavait. A karót továbbra is a kezemben fogtam, de már nem akartam újra belévágni. Lenéztem rá, majd a lábammal a sérült combjára léptem. A föld felé nyomtam, hogy még inkább érezze a törődésem. - Könyörögj az életedért, Katherine. Különben itt fogsz elpusztulni a Salvatore házban, Damon Salvatore karója által. – Ezúttal nem mosolyogtam. Lábammal még inkább ránehezedtem és tovább figyeltem. – Biztos nem ilyen véget képzeltél magadnak… – Tettem hozzá halkabban, majd újra normál hangerőre váltottam. – Ideje lenne elmondanod azt is, miért jöttél. Biztos, hogy nem azért, hogy megkínozzalak. Bár gondolom, hiába is kérdezem, nem fogod továbbra sem elárulni… de ha megöllek, úgyis mindegy, mit terveztél. – Vállat vontam. Tetszett volna, ha nekiáll könyörögni, de tudtam, hogy ő nem az a fajta. Még ha nem is akar meghalni (és miért akarna?), ezt az örömöt nem fogja megadni nekem. Én viszont türelmesen… mit is beszélek? Egyre türelmetlenebbül figyeltem őt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Nem hittem volna hogy ilyen borzalmasan alakul ez a találkozó, ha tudom, talán meg se jelenek itt. Számítanom kellett volna rá, mert Damon a mai napig neheztel rám a múltban történtek miatt. Azt hiszem alábecsültem őt. De nem ismertem volna be neki, már az is elégtétel lehetett számára hogy látta a könnyeket a szememben. Ami viszont még a belém állított karónál is jobban meglepett és jobban fájt, azok a szavai. Tényleg nem jöttem rá, mennyire elhidegültek tőlem az emberek, csak amikor már késő volt és visszafordíthatatlan. Hogy Elijah eltaszított magától érthető volt, mert ő még néhány évvel ezelőtt is adott volna esélyt nekem, képes lett volna megbocsájtani de elszúrtam. Damon viszont... őt már régen nem sebeztem meg úgy, ahogy a múltban. Valamiért mégis dühösebb volt rám, bár a heves természetét ismerve ennek sem kellett volna ledöbbentenie, csak önmagát adta, az pedig hogy emberként járultam elé, valahogy előhozta belőle a legrosszabb énjét. Szükségét érezte hogy ártson nekem. - És miből gondolod, hogy én az vagyok, aki egykor voltam? Lehet hogy egyáltalán nem ismered Katherine Pierce-t. - vetettem oda dühösen, államat büszkén felemelve tekintettem rá. Nem magyarázkodtam neki, hogy valódi könnyek árasztották el a szemeimet, mert legszívesebben elrejtettem volna az arcom előle, hogy ne lásson ebben a gyenge állapotban. Nem kellett volna idejönnöm. Amikor másodjára szúrta belém a karót, felordítottam és csak néztem, ahogy a lábamból és a kezemből is ömlik a vér, majd egyenesen a padlóra csordogál skarlátvörös patakként. - Nem az számít, hogy... halott leszek. - nyögtem és ép kezemmel letöröltem homlokomról az izzadtságot. - Hanem hogy te szenvedni fogsz. És bárhová is kerülök halálom után, élvezettel fogom nézni ahogy szép lassan mindenkit elveszítesz. - Nem, nem azért látogattam meg hogy átkozódjak és rosszat kívánjak neki, de mi mást tehettem volna? Nem mosolyoghattam rá bűbájosan és köszönhettem meg neki, hogy bántott. A méltóságom még így is megtartottam, a híres, nevezetes Petrova tűz pedig úgy éledt fel bennem, ahogy ő a szavaival és a nyamvadt karójával kínzott engem. Ahogy újra belém döfte a fegyvert, a fájdalom megint szétáradt az egész testemben és levegőhöz is egyre nehezebben jutottam. Letöröltem egy kósza könnycseppet a szemem alól, ami nem a fájdalomtól, sokkal inkább a megalázottságtól szökött a szemembe. Megpróbáltam felnyomni magam a földről, de minden mozdulat fájt. Visszaestem az ágy elé egy halk, félig elfojtott nyögés kíséretében és felpillantottam Damonre. - Hát erre vágysz? Hogy bevágódj Klausnál? Csak rajta! Adj át neki. Legalább az vet véget az életemnek, aki szörnyeteget csinált belőlem. De ha a szenvedésem tesz téged boldoggá akkor nem vagy különb nálam. Ugyanolyan rothadt a lelked. - feleltem erőtlenül és ahogy elhallgattam, lehunytam a szemeimet. Fáradtnak éreztem magam a vérveszteségtől, a sérült kezem remegett, több sebből véreztem, éreztem hogy egyre közelebb és közelebb kerülök a halálhoz.
A szavai kissé mellbe vágtak. Igen, Elena mindig is arra vágyott, hogy újra ember lehessen. Talán az elején még rá is bólintottam volna, hogy tegyen, ahogy jónak látja, hisz valahogy mindig is Elena érdekeit néztem, az más kérdés, hogy a sajátos, önző módomon adtam meg neki mindig mindent, amire vágyott… de tudtam, ha emberré változna, akkor a köztünk levő kötelék gyengülne. Na nem azért, mert kevésbé szeretnénk egymást, de ha ő ember, én vámpír, akkor az idő, amit együtt tölthetünk, baromira végesnek ígérkezik. Ebbe pedig nem voltam hajlandó belenyugodni. Katherine könnyei viszont most elégtételként csillogtak a szemében. Végre letaszítottam a porba a nőt, aki eddig mindig mindenkit megalázott és kihasznált. Na nem hittem, hogy ezek a könnyek annyira valódiak lennének. Katherine szerette magát megjátszani. Pazar színészi alakítást nyújtott mindig, olyannyira, hogy eleinte még engem is sikerült megvezetnie. - Nem hatnak meg ezek az álkönnyek. Jó színész vagy, de nem annyira, hogy bedőljek neked. Már nem az vagyok, aki egykor. – Vontam meg a vállam. – Az a naiv idióta gyerek már rég meghalt. Azon az éjjelen, amikor lelőtték. – Sóhajtottam egy aprót és tovább figyeltem őt. A karó okozta könnyek láttán megejtettem egy félmosolyt. Ha az előbbiek nem is, ez tuti igazi és őszinte. A szavaira viszont összepréseltem az ajkaim, majd újból a lány combjába vágtam a karót. Azaz, ezúttal a kezén is átment, hisz a sebre szorította azt. - Majd meglátjuk. Térjünk vissza erre a kérdésre úgy 100 év múlva… oké? Ja, hogy te akkor már rég egy koporsóban leszel valahol… ki tudja, hol. – Vigyorogtam rá. Nos, valahol bántott, amit mondott. Valahol jogosnak éreztem. Nem vagyok szent és soha nem is leszek az, a bűneim nem fognak elhalványulni. Amit megtettem, azt megtettem és az esetek 80%-ban, ha újra lehetőségem lenne rá, újra… megtenném. Mert én ilyen vagyok. Önző. És nem érdekel, kin kell átgázolnom. Nem érdekel, ki mit gondol, mi a helyes. Azt teszem, ami szerintem jó. Ami nekem, Damon Salvatorenak jó. A karót újra kihúztam belőle, majd újra beléállítottam, miközben az arcát figyeltem. - Annyira szánalmasak a könnyeid… vajon hány áldozatod látna szívesen ennyire kiszolgáltatottnak és gyengének? – Elgondolkodtam. – Klausnak vajon nem kellesz? Újra ember vagy. – Újból megejtettem egy félmosolyt. – Talán, ha átadnálak neki, még piros pontot is kapnék az üzenőfüzetembe. Nevettem fel, miközben kirántottam egy laza mozdulattal a karót belőle. Élveztem, hogy bánthatom, ez tisztán látszott.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
Nem akartam tiltakozni, nem sok erőm volt hozzá, sőt... ugyanakkor meghazudtoltam volna önmagam, ha nem vágok vissza. Vágtam egy grimaszt, és az sem zúzta össze a maradék önbecsülésem, hogy a karjába kapott. Mert hát, ezt is túl fogom élni, s emiatt csak még önelégültebb lettem. A túlélő még mindig önmaga... mondhatni. Ez épp olyan volt, minthogy belőlem csak egy van, ami részben igaz volt, részben nem. Kinézetre nem volt igaz, de a jellememre igen. Túléltem, de emberként, ami nem volt egyenlő a győzelemmel, de a verességgel sem. Csupa paradoxon, nemde? Szem forgatva pillantottam Damonre, bár inkább tűnhetett pislogásnak, vagy bandzsításnak a vérveszteség okozta álmosságtól. - Nem félek. Csak nem vágyom a halált. - dacosan szerettem volna a képébe vágni, de csak rekedtes suttogás tört elő belőlem, az utolsó szót szinte csak tátogva ejtettem ki. Ahogy lecipelt a lépcsőn, ki a kocsiba, nem is voltam teljesen magamnál, smár-már megkönnyebbültem, hogy meghalok,nincs több szenvedés, nincs több menekülés, de amikor magamhoz tértem, rettegni kezdtem. Mi van, ha tényleg meghaltam? Ha ez a pokol, és minden egyes napot ebben a porfészek városban kell töltenem, Damon, s Elena társaságában? A gyomrom felfordult, majdnem kidobtam a taccsot az ülésem előtti gumiszőnyegre, de aztán meghallottam Damon hangját, és valahogy tudatosult bennem, hogy élek. Megkönnyebbült sóhaj hangja töltötte be az utasteret, aztán egy mosoly költözött az arcomra. - Ó, ugyan! Kevés vagy te az ördöghöz! - kacsintottam rá erőtlenül, de sikeresen elfojtottam egy fájdalmas nyögést, és a grimaszt, ami vele járt volna. Fájdalmaim voltak, tízes skálán tizenegyes fájdalmaim, és kész csoda volt, hogy még élek. De éltem, és csak ez számított. Az autó hirtelen megállt, én pedig kipillantva nem láttam mást, csak a kék eget fekvő pozíciómból. - Miért álltunk meg? - kérdeztem rémülten, mert Damont ismerve akár az erdőbe is vihetett, hogy elássa a testemet, miközben még lélegzem. Ugyanakkor mégsem tartottam hozzá elég tökösnek, túlságosan ellágyult Elena mellett. Pedig tetszett az új, vakmerő, bátor Damon. Kár érte... Ahogy beléptünk a fotocellás ajtón, tudtam, hogy a kórházban vagyunk, orromat rögtön megcsapta a fertőtlenítő gyomorfacsaróan erős szaga,fehér és zöld ruhás emberek haladtak el mellettünk. Damon elcsípett egy nővért, szavaikat alig hallottam, de amint bekerültem az egyik rendelőbe, a szívem nem vert olyan hevesen. Nem is tudott volna, már az kész csoda volt, hogy még vert ennyi vérveszteség után. Az orvos nem kérdezősködött, csak tette a dolgát, ezáltal világossá vált számomra, még ebben az állapotomban is, hogy meg lett igézve Damon által. Aki jelen pillanatban az én hősöm volt,bár eleve ő is kevert ebbe a szituációba. Mielőtt az ajtó becsukódott volna előtte, rászegeztem barna szempárom. - Köszönöm. - tátogtam a szót félig eszméletlenül - talán épp csak azért, mert már alig voltam magamnál -, majd szemeim újra lecsukódtak. 
|| 
