Szerettem hogy ilyen könnyen fel lehetett őt dühíteni, bár nem volt valami okos ötlet ebben a formámban. Könnyedén átdöfhetné azt a karót a szívemen, olyan könnyedén mintha csak a vajba szúrna egy kést. De annyira nem féltettem az életem, hogy a szurkálódásról lemondjak, ha jobban féltettem volna talán akkor sem teszek le róla. Kiegészítettük egymást a gúnyos megjegyzéseinkkel, a sötét humorunkkal és a szúrós pillantásokkal. Viszont épp emiatt nem alkottunk volna jó párost. Ezt inkább már nem említettem, övön aluli ütés lett volna újra előhozakodni ezzel, még ha őt meg se hatja már. - Tudod jól hogy magának akarta. Ha nem teszi meg, én megöltem volna, nem tagadom. De ez nem jelenti azt hogy örülök hogy így alakult. - jegyeztem meg halkan, kicsit sem örömittasan az utolsó mondatot. Azt már nem vallottam be hogy meg akarom bosszulni a Gilbert lány tettét, minél kevesebben tudnak róla annál jobb. Halandó emberként nem tudtam volna megvédeni magam senkivel szemben, nem újságoltam hát hogy mire készülök, amint esélyem lesz rá. - Ugyan máár, Damon! - nyújtottam el a szót és a szemeimet forgattam, miközben néztem ahogy forgatja az ujjai között a karót. Tisztán emlékeztem arra az estére a Lockwood házban, mikor képes lett volna végezni velem, de aztán nem tette. Elena miatt. Akkor tényleg megölt volna, de annyi esélye lett volna azután is. Kételkedtem benne, hogy csakugyan képes lenne végezni velem. Annyira nem gyűlölt már. - Talán igazad van. Senkim sincs. - vágtam egy grimaszt, de nem reagáltam le jobban a szavait. Tényleg nem volt senki, aki törődött volna velem, egy árva lélek sem, akinek számítottam volna, de a lelkem mélyén tudtam, hogy a Salvatore fiúknak valamennyire azért mégis számítok és hogy Elijah is azért volt olyan rideg velem, mert összetörtem a szívét. Kétszer is. Figyeltem, ahogy Damon döntésképtelenül szorongatja a karót a kezében, én pedig csak vártam, mikor szegezi nekem a jelentéktelen fadarabot, ami most még több kárt tehet bennem, mint vámpírként. Igaza volt, ez tényleg ironikus. A szavai viszont dühítőek voltak, kezdtem elveszíteni a kontrollt, összeszorított szájjal, egymásba font karral hallgattam. Nem voltam elég erős hozzá hogy kicsavarjam a kezéből a rögtönzött fegyvert, kénytelen voltam hallgatni, elmenni úgysem hagyott volna. Sértődötten pillantottam fel rá, éreztem hogy szemeim megtelnek könnyel, de visszanyeltem őket, nem csorogtak le arcomon, legalább minimálisan megőrizhettem így a méltóságom. Miközben azzal küszködtem, hogy ne sírjak éppen Damon előtt, ő láthatólag kitalálta, mit kezd velem. A következő pillanatban szóhoz sem jutottam, megnyikkanni sem tudtam. A karót hirtelen a lábamba vágta és azon nyomban Klaus jutott eszembe. Hihetetlen hogy a történelem állandóan újraismétli önmagát, méghozzá ilyen kegyetlen módon. Ahogy megéreztem a fájdalmat és felocsúdtam, egy nyögés szakadt ki belőlem, arcom eltorzult és a könnyek megint elárasztották a szemeimet, de ezúttal a fájdalomtól. Felszisszentem, majd a lábamhoz kaptam és próbáltam elszorítani a sebet azzal, hogy rányomtam egyik tenyeremet. - Gúnyolódj csak. De nehogy azt hidd, hogy te nem leszel még ebben a cipőben. Hibázni fogsz és előbb-utóbb lemondanak rólad. Ahogy rólam is. - jelentettem ki magabiztosan, félig eltorzult arccal.

Miközben a karót fogtam a kezemben és forgattam az ujjaim közt, őt figyeltem. Utáltam, ahogy a szájára veszi a barátnőm nevét. Utáltam, ahogyan kiejti Elena nevét.
- Elena nagyon is jól tette, hogy lenyomta a torkodon a gyógyírt, mielőtt… te tetted volna ugyan ezt vele. És csak hogy tisztázzuk… biztos vagyok benne, hogy egy csepp lelkiismeretfurdalása sem lenne a halálod miatt, amit egyértelműen én követnék el. Elenának ehhez semmi köze. – Szegeztem le, majd végigmértem.
- Pont ez lenne a lényege, Katherine. Az, hogy nem látnánk egymást. Jobban aludnék tőle, hidd el. – Sóhajtottam egy aprót, majd átvettem a másik kezembe a karót. – Lehet, annyira bekattantál az emberi léttől, hogy elkezdett hiányozni néhány emberi… dolog? Az, hogy valaki törődjön veled és szépen szóljon hozzád? Van egy rossz hírem. Mivel az évek alatt mindenkit elmartál magad mellől, már senki sincs, aki önként és dalolva hullik a lábaid elé. Nincs senki, aki örömmel szólna hozzád. Nincs senki, akinek számítanál… - Magyaráztam, miközben rámosolyogtam. Aztán eszembe jutott a lánya, Nadia. Nos, maximum ő az, aki elviseli a drágalátos anyuci pofiját. Bár magam sem értem, miért. Talán fel kéne világosítanom arról, milyen is valójában az anyja? Mert ha tudatában van annak, Katherine mekkora egy számító, manipulatív ribanc és így van mellette… nos, akkor gratulálni tudok, mert a szememben ő sem lesz különb. Bár, igazából így sem.
A kérdést, miszerint eddig nem öltem meg, most miért tenném… hát, inkább figyelmen kívül hagytam. Én magam sem tudom, mi állított meg annyiszor abban, hogy megöljem. Minden porcikámban gyűlöltem őt, de a múltunk túlságosan is összefonódott ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elveszni. Egyszerre akartam gyűlölni és „védeni”. Nehéz magyarázni és nem is az a jó szó rá, hogy „védeni” akartam. Őt nem. Inkább az emlékeket, amik már réges-rég megfakultak és koromfeketévé váltak... már egyszerűen nem volt jó dolog Katherineben.
A másik kérdésére a szemeimet forgattam, majd felnevettem.
- Ó, hogyne, Katherine. Annyira hiányoztam neked, mint nyáron a Télapó. – Megejtettem egy bájos vigyort felé, majd közelebb léptem. – Miért nem keresed fel Elijaht? Vagy nála már próbálkoztál és csúfos vereséget szenvedtél? Elküldött? Neki sem volt szüksége a szegény kicsi Katherine Pierce-re? – Szomorú arcot vágtam, majd megenyhültek a vonásaim és hirtelen a nő lábába szúrtam erősen a karót, amennyiben nem figyelt. Ha megölni nem is akartam, a bosszú akkor is élt bennem és szerettem volna szenvedni látni őt. Látni a fájdalmat az arcán. Mert ezúttal nem fog hamar begyógyulni a seb, amit ejtek rajta. Nem, már nem. Hisz már csak egy törékeny lányka, aki bemerészkedett az oroszlán barlangjába. Hát vállalja a következményeit emelt fővel! A karót egyúttal megforgattam benne, majd kirántottam és elégedetten figyeltem meg rajta Katherine vérét, ami a fadarabról szépen a földre csordogált.

Hogy hányszor zajlott már le ez a jelenet köztem és Damon között? Ó, túl sokszor! Nem csak halandóként szorongatott már meg, bár vámpírként sokkal jobban élveztem, mert fizikailag is vissza tudtam vágni, nem csak szavakkal és incselkedéssel. De még így sem bántam a közelségét. Még ha nem is éreztem soha úgy iránta mint Stefan iránt, igenis fontos volt nekem és jobban törődtem vele, mint ő azt valaha is gondolta. Nem számított, sokakkal ellentétben nekem fontosabb volt a saját véleményem, mint másoké, s legtöbb esetben elég volt az hogy én tudtam az igazságot. Damon meg amúgy sem hitte el soha egy szavamat se, kivéve mikor arról kérdezett szerettem-e. Azt nehéz lett volna elmagyaráznom neki hogy igen, de nem egészen úgy mint az öccsét, mert úgysem értette vagy fogadta volna el. Talán egyedül épp a drágalátos Elena az, aki érti milyen egyszerre két vasat a tűzben tartani úgy, hogy mindkettő iránt tényleges érzelmeket táplálsz. - Csak nem félsz, hogy emberré válsz a véremtől? Igazad is van, a vámpírság jobban illik hozzád, a helyedben én sem mondanék le róla. Ami azt illeti... nem is szabad akaratomból lettem ember, ugyebár... - keserűen felnevettem és gondolatban átkoztam a kis kedvencét. De igaza volt egy dologban; fogalmunk sem volt róla mi történik ha valakiből kiszívják a gyógyírt. Én nem hittem, hogy egyszerre több mindenki beveheti probléma nélkül. Akiből kiszívják, nem élhet ugyanúgy, mint előtte, nemde? Én arra tippeltem, az illető meghal. És én egyáltalán nem terveztem még elhagyni ezt a világot, pláne nem ilyen módon. A gyógyír jó helyen van a véremben egészen addig, míg nem találom ki hogy szedhetném ki onnan mindenféle gond vagy halál nélkül. - Nem bánom. Legalább többé nem akar senki levadászni a gyógyír miatt. De azért tisztázzunk valamit, ha te megölsz engem, lényegében Elena lelkén szárad a halálod. Mivelhogy ő változtatott emberré. - feleltem két köhögés között, de újra elvigyorodtam. Nem számított hogy az ujjai a nyakamra fonódnak és hogy holnap valószínűleg kék és lila ujjnyomokkal lesz tele a bőröm. Akkor sem adtam meg neki azt az örömöt hogy könyörögni lásson. A levegőm fogytán volt, de a kezeit meg se próbáltam lefejteni magamról, nem voltam elég erős hozzá és nem akartam fölöslegesen pazarolni az energiám. A következő pillanatban elengedett, de mire egyet pisloghattam volna már a földön voltam. A hátam egy kicsit fájt, a padlón fekve felnyögtem, de nem keltem fel azonnal, egy teljes percig még biztosan ott hevertem. Az idő alatt Damon a szekrényhez lépett, s míg kutakodott, feltápászkodtam annyira, hogy a hátamat az ágynak tudjam dönteni. Megint köhögtem és a torkomhoz kaptam, csak akkor láttam meg hogy egy karó van a férfi kezében. - Ha arra várnék hogy hívj, soha többet nem látnánk egymást. És nem akarlak kitenni akkora fájdalomnak és hiányérzetnek, Damon. - oldalra billentettem a fejem. - Ha eddig nem tetted, miért most ölnél meg? - kérdeztem kissé értetlenül. Bármikor megtehette volna már az évek során, eddig mégsem valósította meg az állítólagos vágyát. Egy kicsi félelmet azért éreztem, tényleg nem szándékoztam még feldobni a talpam, de meglepően enyhe rettegés kerített csak hatalmába. Talán tudtam, hogy úgysem teszi meg, vagy hogy ismételjem önmagam, már egyáltalán nem számít élek-e vagy halok. - Ha azt mondom látni akartalak hiszel nekem? - csücsörítettem és hunyorítva néztem rá. Elijah nem hitte el, nyilván ő sem fogja, de egy próbát megért. Végtére is ha emberré válik egy vámpír és törékennyé is, miért ne látogathatná meg a régi szeretőit? Nekem azonban mindig volt hátsó szándékom és elég jól ismertek már ahhoz, hogy ezt tudják.

Őszintén, örülnöm kellett volna annak, hogy már várt? A saját szobámban? Hát nem. Egyenesen bosszantott, hogy átjáróháznak nézte ezt a lakást. Elhúztam egy fél pillanatra a számat, de az Elenás megjegyzésére a kezem a hajáról áttért egyenesen a torkára. Ujjaimat szépen köréfontam, így néztem farkasszemet a nővel, aki egykoron többet jelentett számomra a saját életemnél, ma viszont már egy porszemnél is kisebb a szememben.
- Nem vágyom a véredre, ahogy rád sem, Katherine. De kíváncsi lennék, mi lenne, ha valaki kiszívná belőled a gyógyírt… - Húzódtak mosolyra az ajkaim. Tényleg, akkor mi lenne ezzel a nővel? Amíg a gyógyír benne van, én biztos nem nyúlok hozzá, mármint a véréhez. Az emberré válás távol állt tőlem és a legcsekélyebb esélye annak, hogy Kat vére emberré tenne… nos, nem volt ínyemre.
- Ja, jó kis kombináció. Legalább szép halálod lesz. – A szexi és bosszúálló Damon által. Igen, vonzott a gondolat, hogy megöljem azt a ribancot, aki miatt elég sok rossz dolgot tettem. Jobban mondva nem is pontosan miatta, hanem azért, amivé váltam a kedvéért. Az ujjaimat egyre szorosabban fontam a csinos, törékeny kis nyaka felé.
- Mit szeretnél, mit tegyek? A megfojtás túl… egyszerűnek tűnik. – Ám addig nem álltam le, amíg egy kicsit nem kezdett könyörögni, hogy engedjem el. Már ha könyörgött. Ha nem, akkor addig folytattam a szorítást, amíg azt nem láttam, elég. De ezután sem engedtem el teljesen. Lerántottam az ágyról, majd a földre taszítottam.
- Máskor, ha nem hívlak, ne keress. Már ha lesz következő alkalom. Még nem döntöttem el, élve távozol-e innen. – Vigyorogtam, miközben az egyik szekrényhez léptem. Kinyitottam és kutakodtam benne egy ideig, mielőtt kiemeltem volna egy karót. Azzal fordultam Katherine felé. Ha menekülni akart volna, az útját álltam a szoba bejáratánál.
- Ironikus lenne, ha egy karó végezne a nagy Katherine Pierce-el, aki már nem vámpír… - Vontam vállat, majd a szemébe néztem. – Mellesleg, minek a reményében látogattál el a Salvatore házba? Mit gondoltál, tárt karokkal fogadunk azok után, amik történtek? – Néztem rá kissé értetlenül.

Nem lepődtem meg mikor Damon felbukkant, hiszen az ő szobájában voltam, sőt, azért jöttem ide hogy vele találkozzam. Aki nem zárja a saját házát, az ne számítson jóra, neki pedig biztos nem a "jó" szócska jut eszébe rólam, kellemes meglepetésnek meg végképp nem nevezne. Viszont nem hallottam a lépteit, így kicsit azért mégis meglepett a felbukkanása. Újabb hátránya az emberlétnek. Régen már azelőtt tudtam mások jelenlétéről hogy megpillantottam volna őket, de már nem így volt. Egyszer csak megütötte most már gyönge hallásomat az ismerős hangja és fejjel lefelé néztem végig, ahogy ellöki magát az ajtófélfától és felém indul. Az üres zacskót a földre ejtettem nemtörődöm módon és elmosolyodtam. - Damon. Már vártalak! - széttártam a karjaim az ágyon, ügyelve rá hogy ne csússzak le a földre, de nem kellett túlzottan óvatoskodnom, a következő pillanatban már a férfi szorításában voltam. A hajamnál fogva. Felszisszentem, ahogy ujjai belegabalyodtak a fürtjeim közé, de a mosoly nem fagyott le az arcomról, sőt, kiszélesedett egy kegyetlen vigyorba. Nos, igen, semmit sem változtam. - Csak nyugodtan, táplálkozz belőlem! Majd meglátjuk Elena mit fog szólni hozzá, ha megtudja. - rekedtes hangon felnevettem. Már nem voltam vámpír, így a belőlem való ivás nem lett volna olyan személyes, de azért mégis, az ajkai a nyakamon, a fogai a bőrömbe mélyedve... Egy nő sem akarná hogy a vámpír szeretője ilyen közel kerüljön az ex szerelméhez. Engem nem zavart volna ha belém mélyeszti a szemfogait, ahogy az sem hatott meg, hogy a hajamat szorongatja. Nem féltem tőle, még így, törékeny emberként sem. - A vadságod miatt kedveltelek annyira mindig is. Ez most sincs másként. A bosszúálló, erőszakos Damon szexi. - jelentettem ki és megvontam a vállaimat, már amennyire meg tudtam mozdulni a szorításában. - Ó, igen Damon, mutasd meg mennyire! - incselkedtem vele enyhe gúnnyal megfűszerezett hangon, egyáltalán nem féltettem a bőröm. Mit számít, ha itt és most végez velem? Legalább az ő keze által halok meg és nem a gyógyír miatt csapol meg valami őrült és ostoba vámpír. Persze Damon már rengetegszer végezhetett volna velem, nem kellett volna kivárnia, míg halandó nem lesz belőlem ahhoz, hogy az életemet vegye. Mégsem tette meg, talán ezért voltam bátrabb a kelleténél, vagy mert beletörődtem, hogy emberként bármelyik pillanatban meghalhatok.

Ahogy beléptem a házba, rögtön éreztem, hogy valami megváltozott. Pontosan nem tudtam, hogy mi, de aztán meghallottam valamit. Vagy inkább valakit. Egyenesen a szobámba indultam és akit ott találtam, nos… hogy is fogalmazzak? Megdöbbentett, hogy így besétált önként az oroszlán barlangjába. Az ajtófélfának dőltem és figyelni kezdtem. Katherine. Már messziről kiszúrom, hogy ő. Párszor ugyan sikerült megvezetnie annak idején, miszerint ő Elena, de ennek már vége. Ekkor gondoltam bele, hogy az a Katherine, akit én ismertem, már nincs. Már csak egy emberi lény van tőlem pár méterre és ha akarnám, két pillanat alatt kitéphetném a szívét. Ugyanis nem tudna védekezni. Ahogy e gondolat végigfutott az agyamon, úgy mosolyodtam el.
- Katherine Pierce. Vagy ahogy önmagát nevezi, „a túlélő”… Micsoda pazar meglepetés. – Törtem meg a csendet és löktem el magam az ajtófélfától, hogy közelebb mehessek hozzá.
- Ingyen házhoz szállítás van ma? Nekem miért nem szólt senki erről? – Méltatlankodtam, majd a lány mellé érve elkaptam a hajánál fogva és feljebb húztam, hogy ne lógjon le az ágyról. Bár nem voltam túlzottan erőszakos, épp hogy csak elkaptam, jelezve, ki itt a főnök. – Mesélj, milyen az emberi lét? Törékeny, igaz? Megmutassam, mennyire?
Mosolyra húzódtak az ajkaim. Fölényben éreztem magam. Végre én voltam az, akinél a hatalom van és ő volt az, aki bármelyik pillanatban a hullaházban végezhette volna.

Amióta emberré váltam nem elég, hogy rendkívül kicsi hólyaggal rendelkezem és fáj a magassarkú viselése, de még a korgó gyomrom is állandóan emlékeztet halandóságomra. Miután szereztem némi kaját a motelben lévő chipses automatából és magamra kaptam egy dzsekit - mivelhogy a fogvacogás is az életem részévé vált -, felkerekedtem és útnak indultam a hatalmas ház irányába. Gyalog nem kevés időbe telt, mire eljutottam a birtokra, a lábaim sajogtak és mily meglepő, a gyomromat is üresnek éreztem. Halkan kopogtattam a bejárati ajtó, de miután egy árva lélek sem felelt, belöktem az ajtót és jó hangosan be is csaptam magam mögött, hátha a Salvatore fiúk vagy valamelyik idióta felbukkan, de senki sem fogadott. Még így törékeny emberként sem zavartattam magam, a gyomrom vezetett egészen a konyháig, ahol először az asztalon hagyott maradék palacsintát tömtem magamba, majd a hűtőben talált néhány hozzávalóból általam készített szendvicset majszoltam el hihetetlenül gyorsan. Egy nálam maradt chipses zacskóval jártam be a ház többi részét, cipeltem magammal mint egy kislány a szeretett maciját, semmi pénzért nem engedtem volna el. Végül az emeleten találtam magam, ahol hatalmas kísértés kerített hatalmába, hogy anyaszült meztelenül várjam Stefant a saját ágyában. Megmosolyogtam a gondolatot, de helyette Damon szobájába tértem be, mielőtt még őrültségre vetemednék. Amúgy is kíváncsi voltam milyen az új, boldog Damon, hiszen megkapta a lányt akire oly nagyon áhítozott. Lassan lenyomtam a kilincset, majd egy ismerős szoba látványa tárult elém, s nem habozva rögtön az ágyra vetettem magam, de ahhoz már nem volt erőm, hogy a cipőt levessem magamról. Fáradt voltam, túl régóta nem feküdtem már ennyire kényelmes ágyban. A motelszobámban lévő ágy egy roncs, a matracból rugók állnak ki, kikészítik az egész testem, a derekam például már egy hete hasogat a fájdalomtól és még egy profi masszőrt sem tudok igézni magamnak! A vámpírlétből leginkább az igézés hiányzott a legjobban, amitől olyan kényelmes volt az egész élet. Annak a képességnek az elvesztése sokba került nekem, elveszítettem tőle jóformán mindent. Legfőképp a szabadságomat, bár azt az erőm elvesztése is okozta. A merengés csak még inkább keserűbbé tett, úgy éreztem magam mint egy érzelmi nulla, legszívesebben az arcomba nyomtam volna egy párnát és addig sikoltottam volna amíg bírom szusszal. Vagy amíg meg nem fulladok. Egy darabig még mozdulatlanul feküdtem a hátamon, majd átfordultam a hasamra és félig lelógva, fejjel lefelé öntöttem a számba az utolsó morzsákat a zacskóból. Hihetetlen módon még mindig éhesnek éreztem magam.