Elárasztottak az érzelmek, mintha a tenger hullámai csapnának össze a fejem felett; még a sós vizet is éreztem a nyelvemen, a tüdőm szorítását, a jéghideg bizsergést. A szívem mohón pumpálta az adrenalint a vérembe. A szemem égett, a testem izzott, csontjaim ropogtak, ahogy a hold ősi ereje lassan darabokra tépte a vázamat, hogy neki tetsző alakba formálja újra össze - egy szörnyetegébe. Az átváltozás még mindig kínkeservesen ment, hiába telt el több év az átkom aktiválása óta, a nehezebb napok időnként újra kísértettek, főleg mióta az Egyesült Államokba költöztem, a hátam mögött hagyva az egész családomat.
Szerencsére Cora hatalmas segítségnek bizonyult. Nem sejtettem volna, hogy a részmunkaidős állásom egy ilyen kedves és törődő személyiséggel hoz össze. Hamar összebarátkoztunk; azt nem mondom, hogy elválaszthatatlanok lettünk, az a fajta mély kapocs kialakítása sosem volt jellemző rám, de azt tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, és ő is bármivel, bármikor hozzám fordulhatott. Talán ő volt az első ember a családomon kívül, akit sikerült ennyire közel engednem magamhoz.
Túl közel.


Cora halála jobban megviselt, mint az áldozat, amit az átkomért kellett hoznom. Az csak nagybátyám akaratának teljesítése, az útmutatásával elkövetett, érzelemmentes mozdulatok sorozata volt; ennek azonban súlya volt. Nehéz, mocskos, elviselhetetlen súlya, mely azt hittem, összeroppant.
A temetés után vissza akartam menni Kubába a családomhoz. Olyan messzire akartam menekülni, hogy soha senki ne jöjjön rá a szörnyű titkomra, ám a bűntudat Amerikához láncolt. Képtelen voltam szabadulni az emlékektől és a tettem súlyától, törleszteni akartam még akkor is, amikor pontosan tudtam, hogy többé nincs kinek. Ekkor jutott eszembe a srác, akivel Cora olyan sokáig járt.
Théo.
S mint valami új küldetés, az ő arca elmosta a teher egy részét. Új értelmet adott a napjaimnak, enyhítette a mellkasomat feszítő nyomást.
A keresés elkezdődött...


Közel fél évembe telt rátalálnom. A srác gondoskodott róla, hogy ne lehessen lenyomozni túl könnyen, amikor úgy döntött, kisétál Cora életéből és darabokra töri a szívét. Szinte meg is feledkeztem Théoról; bár jóban voltunk, de lekötöttek a saját gondjaim, és miután Cora hetekig az én vállamon zokogott, valahogy már nem került többé szóba a fiú, aki inkább a menekülést választotta.
Ismerve a lelkiismeret súlyát, azt hiszem, többé már nem hibáztattam emiatt.
Egy használható címmel a kezemben és a szeretett lány halálhírével érkeztem meg Mystic Fallsba. Fogalmam sem volt, mi lesz ezek után: mi lesz, ha tudattam Théoval a hírt? Mi lesz, ha nem érzem majd úgy, hogy ezzel bármit is enyhült volna a bűntudatom? Mi lesz, ha... Képtelen voltam tovább rágódni a kérdéseken, egyszerűen csak szükségem volt rá, hogy tegyek valamit, bármit, amivel egy kicsit is Cora emlékét szolgálhatom.
Ezzel az elhatározással álltam meg a küszöbön, kopogásra emelve a kezem.

Mert meg kell tudnod.

Muszáj tudnod, hogy örökre elvesztetted.

Azt azonban sosem mondhatom el, hogy én vettem el tőled.