Amikor az ember fejére egy zsákot húznak, és begyömöszölik hátra kötözött kézzel egy autó csomagtartójába, hát sok minden megfordul a fejben, és óriási vérvörös betűkkel vibrál a retinán: HOGY A FRÁSZBA KERÜLTEM EBBE A HELYZETBE?
Miközben jó néhányszor belevertem a fejemet a csomitartó fém akármijeibe, és csillagszóró is gyúlt a lángoló betűk mellé, elátkoztam a napot, amikor belevetettem magamat ebbe a nyomozásba. Pedig figyelmeztettek, hogy ne ártsam bele magam, jobb ha távol maradok a témától. Néhány meg, nemes egyszerűséggel, dilisnek néztek. Olyan is volt, aki sajnálkozva nézett rám, majd odasúgott a mellette állónak: Hát mit lehet tenni, az anyja is ketyós, diliházban van. Persze, ilyenkor kedvem lett volna odaüvölteni neki, hogy inkább járjon nyitott szemmel.
Na, de hogy az elején kezdjem a sztorit:
Kitűnővel végeztem a fősulit, média szakon. Hívtak a tévéhez is, de én nem akartam a csinos seggemet a kamerák előtt riszálni. Újságok is ajánlottak főállást, még a fizetés sem lett volna rossz. Nekem azonban sokkal jobban feküdt a szabadúszás. Akkor annak adom el a sztorit, aki többet fizet érte. Más dolog, hogy egyedül belemászni minden lecsóba, több, mint életveszélyes. Tökéletesen tisztában voltam vele, így túlságosan nagy halak után nem vetettem magam. Aki fél a bajtól, az ne rángassa az alvó oroszlán bajszát.
Nicole Doyle, alias Nick, már a fősuli első évfolyamától barátnőmnek számított. A közös kolesz szoba megalapozta azt a bensőséges kapcsolatot, mely közöttünk kialakult. Tűzbe-vízbe mentünk volna mindig is egymásért. Szerencsénkre még a szak is ugyanaz volt, így a tanulás terén is segítettünk egymásnak. Ahogy a pasizásban is, és hát nem egyszer rángattuk ki a másikat valami balsikerű randiból. Nick elvállalta a neki felkínált egyik állást, és riporter lett New Orleans egyik műsorszolgáltatójánál.
Folyt az életünk, lassan mindketten jó kis mederben terelgettük előre céljainkat. Néhány hónapja, talán fél éve is már, vagy kicsivel több, hogy kaptam tőle egy emailt. Zaklatott, kapkodó fogalmazással, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Megírta, hogy megismerkedett egy férfivel, és hogy végzetesen egymásba szeretettek. A hétvégén össze is házasodtak, és most nászútra mennek. Ne is keressem, mert nem lenne jó, ha belekavarnék a boldogságába.
Már ez is fura volt, de az igazi gyanú akkor ébredt bennem, amikor az aláírásához értem. Nicole. Nekem soha nem írt így alá. Egyszer sem. Nekem ő mindig is Nick volt. Kaptam magam és a lakásához rohantam. Az apartman ház, ahol lakott biztonsági őrrel és 24 órás portaszolgálattal bírt. A portás, és az őr egyaránt ismerősként üdvözölt, hiszen tudták, nekem is van kulcsom Nick lakásához. Igazából kóddal ellátott kártya nyitotta a hetedik emeleti lakást, ami totálisan üres volt. Még a bútorokat is elvitték. Földbe gyökerezett lábbal álltam az ajtóban, amikor a hátam mögött a biztonsági őr megszólalt: „Miss Doyle tegnap éjszaka elköltözött.”
„Elköltözött?”
Nem tudtam ezt hová tenni. Tudtam, hogy ez így nem igaz. Tőlem sose lépne így le, elköszönés nélkül. Arról már nem is beszélek, hogy még a suli évei alatt hányszor átbeszéltük. Ha egyikünk férjhez megy, a másikunk lesz a koszorús lány. Ki nem hagytuk volna a nagy hacacárét.
Így kezdtem nyomozni utána. Hosszú napok és hetek kemény és fárasztó munkájával végre nyomra akadtam. Megtudtam, kicsoda a pasas, aki ilyen mértékben elbűvölte a legjobb barátnőmet, hogy még rólam sem vett többé tudomást. Kitartó és szívós kutyaként vetettem magamat a nyomokra, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre húztak az éjszakába, a sötétségbe. Információ hegyeken másztam át, megvizsgálva, utána járva mindennek, hogy kiszűrhessem mi az igaz, mi a totál hülyeség. Bepillantást nyertem New Orleans alvilágába, megismertem a fontosabb szereplőket. Partik és rendezvények sokaságán vettem részt. És csak gyűltek a képek, szaporodtak a telejegyzetelt füzetek. Éppen csak a Nick tűnt el a szemem elől.
Ami bizonyos vele kapcsolatban – és itt nagyon kérek mindenkit, hogy egy pillanatra fogadja el, hogy amiről beszélek, az a valóság -, hogy egy vámpír csábította el, s úgy vélem, meg is harapta. Mint egy pocsék Drakula film! Úgy vélem, hogy a legjobb barátnőm most szintén vámpírként éli az életét.
Hányszor esküdtem meg, hogy kinyírom azt, aki ezt tette vele? Napjában ezerszer. Legalább. A baj ott van, hogy ha a nyomozati anyagomat a nyilvánosság elé akarnám tárni, biztosan diliházba csuknának. Ülhetnék anyám mellett naphosszat. Arról már nem is beszélve, mekkorára rúgna azok száma, akik hamar el akarnának tenni láb alól.

Mint valami idióta vámpíros film, úgy peregnek le előttem a fekete csuklya takarásában az emlékképek. Gyűlölöm azt, ami történik, és gyűlölöm benne azt, aki ezt teszi velem.
Az autó megáll, valaki kiemel a csomagtartóból. A csuklya feljebb csúszik a fejemen, ahogy a vállára emel, mint valami liszteszsákot. Tiltakoznék is, ha nem lenne a csuklya alatt bekötve a szám. Így csak a lábammal adok jelet a csípőjének, hasának. Cserébe rácsap egyet a fenekemre: „Nyughass!” felszólítással.
Egy szobába kerülök, ahol megszabadulok a csuklyától, a kötelektől. Mikor magamra maradok, körülnézek. Az ablak előtt rács, kimászni nem tudok, az ajtó zárva. Minden négyzetcentimétert átvizsgálok. Szökés vagy éppen fegyver lehetőségét keresem. Duzzogva ülök le az ágy szélére, melyről megállapítom, hogy kényelmes és tiszta. Most más szemmel nézek körbe. Ízlésesen berendezett helyre hoztak. Na, legalább nem valami lepusztult istálló. Félig fekve, hátamat a fejtámlának támasztva, csuklóimat masszírozgatom, melyeket vörösre mart a kötél, amikor váratlanul nyílik az ajtó. Odatapadnak íriszeim.
~Ismerlek!~ Nem kicsit döbbent meg a belépő alak személye. Nézem az arcát, mozgását. ~Patrick Reynolds? Nocsak. Hát a te tyúkszemedre is ráléptem?~ Nem annyira jó dolog a helyi alvilág kiskirályával újat húzni. Ennél csak egy rosszabbat tudok elképzelni. A helyi vámpír-királlyal újat húzni. Szavaira ülésbe lendülök, ajkaim késpenge vékonyságúra zárulnak. ~Bármit akarsz is megtudni, nem fogok neked elmondani semmit, Seggfej!~ Aztán beleköpök a képébe. ~Na, ezt tedd zsebre!~
Leül velem szemben, farkas szemet nézünk. Beszélni kezd. Igyekszem nem mozdulni, és minden akaratomra szükségem van, hogy ne vágjak közbe. Megismerem szánalmas életének részleteit. ~Hol érdekel ez engem?!~ próbálom kitalálni, mi ezzel az egésszel a célja? Közönyös képet mutatok.
Aztán végre elmegy, és én újra magamra maradok a félhomályos szobában. Az este mélyre ereszkedik, sötétség hullik a világra. Neveket sorolok magamban, összefüggéseket keresek. De mindenáron visszatolul egy kérdés az agyamba, elsöpörve minden mást.
~Mit akar Patrick Reynolds a vámpíroktól?~